Harmincötödik fejezet

Sziasztok!
Meg is jöttem, immáron az utolsó előtti fejezettel. Ha úgy vesszük, ez az utolsó olyan rész, amiben valami akciósabb dolog történik, hiszen a harminchatodik tényleg csak arra szolgál, hogy pontot tegyen az események végére, és elindítsa az eredeti trilógiát.
Még valamit hozzátennék az intróhoz. Ez pedig az, hogy szeretném megköszönni a több mint 7000(!) oldalmegjelenítést, a 17 feliratkozót, valamint a fejlécet, amit Thea Quincey készített nekem. Szerintem csodaszép lett, amikor megpillantottam, a szó szoros értelmében elállta a lélegzetem *.*
Na, de nem húzom tovább a szót, jöjjön, aminek jönnie kell! ;)
Maja

Régen, amikor még kicsi voltam, azt gondoltam, a mesék igazak. Elhittem nagyanyám ámításait, úgy véltem, minden egyes szava maga a megtestesült valóság. Folyton csak a reményről és egy szebb világ eljöveteléről magyarázott, idős kora ellenére összefüggően beszélt, az emlékei élete végéig elkísérték. Tudta, mire képes a Kapitólium, hiszen majdnem huszonöt évig egy fővárosi panelházban dolgozott, mint takarítónő. Anyám arra kérte, ne árulja el nekem a munka során kitudódott kegyetlenségeket és szörnyűségeket, ő azonban nem hallgatott a lányára. Szóról szóra beszámolt minden egyes esetről, ami csak a fülébe jutott. Én voltam az egyetlen, akivel megosztotta ezeket a titkokat. Borzongással teli kíváncsisággal hallgattam végig a történeteket, szivacsként szívtam magamba a nagymamám szavait. Mindent megjegyeztem, még azt is, amit nem kellett volna. Hat éves koromra már úgy ismertem a kőgazdagok életét, mint a saját tenyeremet. Lassan, de folyamatosan eljutottam arra a szintre, hogy mindennél és mindenkinél jobban meggyűlöltem az elnököt. Mindezt csak tetézte a szüleim és Roger kegyetlen lemészárlása. Túl jól ismerem Snow módszereit, túlságosan közel érzem magam a tűzhöz. Tudom, mi mindenre képes ez az ember, hogy kiszedje a lázadók információit…

  Ilyesmi gondolatok motoszkálnak a fejemben, miközben nehézkesen kikászálódom a biztonságot nyújtó bokor árnyékából, és az összes erőmet beleadva sprintelni kezdek a palota bejárata felé. Remélem, még nem késő… Még nem lehet késő! Nem kezdhették el kínozni, valószínűleg még el sem jutott a degenerált agyukig, hogy Finnick bármi kifogásolnivalót is talál a rendszerben.

  Dehogynem – hasít belém a borzalmas felismerés. Ideges grimaszt vágok, miközben felkapaszkodom a toronymagas kerítés hosszú, éles rácsain. Nem félek Snow-tól. Nincs értelme félnem tőle. Mindenkit elvett tőlem, akit egy kicsit is szerettem, már nem bánthat, és ezt ő is pontosan tudja.

  Azaz, mégis maradt még valaki, aki fontos a számomra, és az ellenségem a markában tartja. Sajnos az elnök nem ostoba, mindössze egy beteges pszichopata, aki abban leli örömét, hogy ártatlan kamaszokat gyilkoltat egymással. Idő kérdése, és rájön, hogy én is vastagon benne voltam az ellene kitervelt merényletben, melynek végül Robillard esett áldozatául. Akkor viszont még kegyetlenebbül megkínozza Finnicket, csak hogy nekem is ártson. Ezt nem hagyhatom! Meg kell mentenem a fiú életét. Így, a halál torkában lebegve kezd el kirajzolódni előttem, milyen fontos is a számomra. Mindeddig úgy tekintettem rá, mint egy rendes, jóképű barátszerűségre, néha eszméletlenül nagy baromságokat képes mondani, máskor viszont leírhatatlanul megértő és komoly. Egy normális ismerősnek tartottam, de nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.

  Úgy érzem, ez most megváltozott. Így, hogy az élete a tét, ráadásul miattam került bajba, rádöbbenek, hogy Finnick nekem sokkal többet jelent egy barátnál. Olyan, mintha a bátyám lenne. A bátyám, aki megszámlálhatatlanul sokszor ment már az agyamra, aki mindig megérti a problémáimat, az egyetlen ember, akire számíthatok. Azon az éjjelen, a tengerparton megmentette az életemet, megakadályozta, hogy végezzek magammal. Most én is ezt teszem; megpróbálom életben tartani. Utálok tartozni másoknak, de most nem ezért környékezem meg az ország legszigorúbban őrzött intézményét. Egyszerűen csak szükségem van a fiúra, aki – a világon egyedüliként – megbízik bennem.

  A behatolás gyorsan, határozottan történik. Valószínűleg az összes őr Robillard holttestével és az állítólagos gyilkosával van elfoglalva, így nem meglepő, hogy senkit sem találok az ajtóban. Gondolkodás nélkül benyitok a fényűző villába, és tüzetesen körbefürkészem az előszobát. Mivel nem találok semmit, beljebb nyomulok. Egy tágas, aranyszobrokkal díszített helyiségben találom magam. A legtöbb a csicsás ruhákból és az arisztokratikus arckifejezésekből ítélve az elnök felmenőit ábrázolhatja. Az orrukat nyílegyenesre, fenségesre, az arcukat tökéletes árnyalatúra faragták. Szinte már undorítóan hibátlanul ragyog a drága fém az óriási ablakon át beszűrődő napfényben. Kedvem lenne nekimenni az egyik rokon képmásának, és darabokra zúzni azt. Megborzongok, ahogy arra gondolok, hogy az egyik talán pont Snow apját ábrázolja, azt a férfit, aki egy ilyen gátlástalan, könyörtelen gazembert nevelt fel.

-Segíthetek valamiben?

  Zavartan elkapom a fejem a palota ékességeiről. Egy iskoláskorú lányt pillantok meg magam mellett. Nagy, világosbarna szemeivel kíváncsian fürkészi az arcomat, szőkésbarna haját elegáns kontyba rendezve hordja. Halványrózsaszín szoknyácskát és fehér, csipkés gallérú blúzt visel, csámpás lábán egy aranyozott topánka virít. Kifejezetten ismerős a kislány, biztosra veszem, hogy láttam már valahol. Ha már az elnöki palotában tartózkodik, esélyes, hogy ismeri Snow-t. Talán még azt is megkísérelhetem, hogy tudja, hova vitték Finnicket.

-Szia! – erőltetek egy vigyort az arcomra. – Snow elnökkel szeretnék beszélni, hivatalos ügyben. Meg tudnád mondani, hol találhatom?

- Hogyne! – bólint kedvesen. – A papámat körülbelül fél órával ezelőtt felkeresték a távoli rokonai. Láttam őket az ablakból, egy fiatal pár. A nő sötétbarna hajú, és véleményem szerint kissé zavarodott tekintetű. A férfi viszont kiegyensúlyozottnak és oltárian jóképűnek tűnt az ablakból nézve… Gondolom, a papa most velük foglalkozik. Lehet, hogy én is ismerem őket, annyira jellegzetes az arcuk, lehetetlen őket elfelejteni. Mérget vennék rá, hogy a nagyapa legfontosabb és legújabb ügyfelei, hiszen csak azokkal szokott elvonulni. Látod ott, a falon azt a festményt? Amelyik a szarvas-vadászatot ábrázolja. Ha megnyomod a vadász jobb szemét, az egyik fából kinyílik egy ajtó, ahonnan egy sötét folyosó vezet le a papám egyik irodájába. Sajnos még nem vitt le oda, de azt mondta, hogy ha majd idősebb leszek, feltétlenül megmutatja, mint ahogy bevezet az ország irányításának titkaiban is…

  Figyelmen kívül hagyva Snow unokájának értelmetlen locsogását, a falfestményhez sietek, és erősen megérintem a puskás férfi jobb szemgolyóját. Kéztördelve várom az eredményt, mely ez esetben a férfi száján kicsúszó furcsa elektronikai szerkezet, melyen számokat pillantok meg nullától kilencig. A rohadt életbe! Nem hiszem el, hogy Snow lekódoltatta a „szupertitkos”, biztosan őrzött kis bunkerét, amelyben az áldozatait kínozza. Ez is csak velem fordulhat elő…

-7317 – szólal meg hirtelen az elnök unokája.

- Mi bajod van? – üvöltök rá idegesen a megszeppent lányra.

- Ez a kód… - feleli ijedten. – Évente változik. Az első két szám a legutóbbi Viadal sorszámára utal, a harmadik és a negyedik pedig a bajnok életkorára a győzelme pillanatában. Ugyebár tavaly tartották a Hetvenharmadik Éhezők Viadalát, amit Katie Hope nyert meg tizenhét évesen. Ezért lett a kód 7317, de pár hónap, és a papa megváltoztatja. Értelemszerűen hetvennéggyel fog kezdődni, aztán…

- Kösz, most megyek! – biccentek hálásan a segítőm felé, majd megindulok lefelé a kísérteties, sötét lépcsőkön.

  Még jó, hogy ilyen ostoba ez a gyerek! – gondolom magamban gúnyosan. Ha lenne egy csöpp esze, sehol sem tartanék! És még azt hiszi, valaha is a nagyapja nyomdokaiba léphet! Nem ismerem túl jól a Snow-família szokásait, viszont van egy olyan megérzésem, hogy Panem hőn szeretett elnöke nem lesz túlságosan elragadtatva, amikor az eszes kis unokája fogkrémreklámba illő mosollyal elújságolja neki, hogy összefutott egy kedves, abszolút ízléstelen nővel, aki felőle érdeklődött, mire megosztotta vele a vadászos kép rejtélyét.

  Egy velőtrázó, mélyről jövő ordítás ránt vissza a valóságba. Egy ordítás, ami rettentően ismerősen hangzik… A tőlem telhető leggyorsabban szedem a lábaimat, szinte már hallom a szívverésemet. A mélyből újra felhangzik a keserves kiáltás. Próbálok sebesebben lejutni a végeláthatatlan lépcső aljára, azonban a fokok egyre távolibbnak és szélesebbnek tűnnek, mintha sosem érne véget ez az átkozott járat. A sikoly ereje egy másodpercre elhal, majd ismét felhangzik. Dühösen ökölbe szorítom a kezem. Nem hagyhatom, hogy Snow őt is elvegye tőlem! Már csak ő maradt nekem, nem engedhetem, hogy az elnök megölje, ráadásul miattam. Az én ötletem volt, hogy kíséreljünk meg egy merényletet az ország vezetője ellen, és miattam rontottuk el az akciót, hiszen én lőttem le Robillardot, nem Finnick. Leszámítva, hogy teljes mellszélességgel kiállt mellettem, és elkísért a Kapitóliumba, nem tehet semmiről! Kár, hogy az észérvek ez esetben nem hatnak Snow-ra és a csatlósaira. Finnick már nem számíthat senkire, csak rám… Ezért sem fogom cserbenhagyni!

  Guggoló-támaszba húzom magam, majd elrugaszkodom. A kezemet automatikusan a fejem elé kapom, így próbálom megvédeni az esetleges ütésektől. Érzem a zuhanás erősségét a testemen. Tisztában vagyok vele, hogy hálát adhatok az Istennek, ha ezt túlélem. Erőszakosan kötelezem magam, hogy hunyjam le a szememet, és próbáljak minél jobban összegömbölyödni. A szembeszél belekap a hajamba, és idegbeteg módjára megtépássza a zsírosodó fürtjeimet.

  A rohadt életbe, milyen hosszú már ez a kőlépcső? Ha továbbra is ilyen csigatempóban haladok, Snow nyolcszor meghal. Mondjuk, emiatt nem sírnám tele minden éjjel a párnámat. A gond csak az, hogy Finnick is vele pusztulna. Azt pedig nem engedhetem!

  Hirtelen égető, maró fájdalom hasít a bordáim közé. Összeszorított fogakkal megmozgatom elgémberedett végtagjaimat. Nehézkesen feltornázom magam, majd a fejemet egy hideg, durva tapintású kőfalnak döntöm. Túléltem. Ezt is. Nincs mese, harcra születtem. Megmenekültem Panem történelmének talán egyik leghalálosabb börtönéből, a Hetvenkettedik Éhezők Viadalának Arénájából, és még ezt a zuhanást is megúsztam egy kis derékfájással. Rádöbbenek, hogy ha mindezt véghezvittem, bármire képes vagyok! Egy forradalom kirobbantására, az országom megmentésére, de legfőképp arra, hogy életben tartsam az embert, akinek az utolsó reményemet köszönhetem.

  Az eltitkolt helyiséget újra átjárja a keserves rikoltozás. Tisztán hallom, honnan jön. Nyomban megfeledkezem a sérülésemről, és azon nyomban felpattanok, majd a közelben lévő ajtó felé veszem az irányt. Gondolkodás nélkül belököm az előttem magasodó vasajtót. Mihelyt belépek a szobába, borzalmas látvány tárul a szemem elé.

  Az első, amit észreveszek, hogy mindenütt különféle kínzóeszközök sorakoznak a törtfehér szobában. A fal mellett egy óriási, kényelmesnek tűnő díványon Snow terpeszkedik kristályos pezsgőt kortyolgatva. Nem messze tőle két Békeőr próbál leszorítva tartani egy szőke hajú, izmos fiút. A srác félmeztelenre van vetkőztetve, a testét ezernyi heg és ostorcsapás-nyom borítja, a legtöbből még most is ömlik a vér. A fejét zihálva oldalra fordítja, tengerzöld szemei az elmúlt óra alatt átélt mértéktelen szenvedésről tanúskodnak.

-Ez meg mi a…?

- Á, Miss Mason, örülök, hogy ön is szerencsésen megérkezett! – néz rám az elnök. A hangja meglepően nyugodt, a szemeiben azonban a méreg és a bosszúvágy veszélyes lángja ég. – Gondoltam, hogy a mi hőn szeretett Mr. Odair barátunk nem egyedül tervelte ki Mr. Robillard meggyilkolását. Csak tudnám, mit akartak maguk ketten elérni ezzel a nevetséges kis akcióval…

- Maga volt a célpont, baromállat! – üvöltöm el magam idegesen.

- Johanna… - nyögdécsel Finnick. – Erre se… mi szük…

- Semmi szükség, igen? – vetek egy gúnyos pillantást a szövetségesemre, majd ismét az elnök felé fordulok. – Engedje el, most azonnal! Ha még egyszer akár egy ujjal is hozzá mer érni, ha egy haja szála is meggörbül…

- Kérem, Miss Mason, ne fenyegetőzzön! – nevet fel cinikusan. – Ne feledje, hogy Ön szeretne megkérni engem valamire, és nem fordítva…

- Igen, arra, hogy dobja már fel végre azt a büdös talpát!

- Joha… - kérlel Finnick elhaló hangon.

- Nézze, Mr. Odair, mindig is tudtam, hogy Ön milliószor értelmesebb és alkalmazkodóbb személyiség, mint a zakkant kis barátnője. Sajnos Miss Mason szeme egyelőre nem nyílt fel, szegénynek fogalma sincs, kivel is áll szemben. A legszomorúbb az egészben, hogy maga, Odair, túlságosan is befolyásolható. Nézze, én elhiszem magának, hogy ebbe az őrültségbe Johanna hajszolta bele, majd szokásához híven az utolsó pillanatban felszívódott, és magát meg szó nélkül otthagyta a pácban. Még csak meg sem fordult a fejemben, hogy bármi köze is van Mr. Robillard halálához. Sajnos azonban, Miss Masont meg kell tanítani a rendre, és ebben jelen esetben csak Ön tud segíteni, Mr. Odair. Wesley, megkérhetném, hogy…

  Az egyik Békeőr engedelmesen előhúz az övéből egy méretes pengét, és Finnick torkához közelít vele. Úgy érzem, képtelen vagyok harcolni, a végtagjaim ellenállnak az akaratomnak, nem tudnak megmozdulni. Finnicket figyelem, az én egyetlen barátomat, aki megmentett a haláltól, az értelmetlen öngyilkosságtól. Aki mindig segített, mindig beszélgetett velem, ha arra vágytam. Aki az egyetlen barátom, de a bátyámként szeretem. Akit itt akarnak leszúrni, a szemem láttára, egy karnyújtásnyira tőlem. Sejtem, hogy nem lenne értelme dühöngve a Békeőrre ugornom, az nem segíteni Finnicken, sőt csak rontana a helyzetén. Snow nem mulasztaná el ezt a napot áldozat nélkül, mindenáron bosszút akar állni. Ragaszkodik hozzá, hogy meghaljon valaki. Valaki, akinek az ország sokat köszönhetett volna, ha nem jön közbe egy véletlen baklövés…

-Várjon! – kiáltom el magam. – Ne bántsa őt, kérem! – esdekelve pillantok a robusztus Békeőr felé. – Finnick nem tehet semmiről… Ne ölje meg, a rohadt életbe! Én találtam ki, hogy végezzünk a pszichopata Télapóval, Finnick… Ő csak…

- Csak segített Önnek végrehajtani ezt a gyalázatos tervet… - csóválja a fejét Snow. – Nézze, Miss Mason, szép dolog a barátság, de azért nem kellene ennyire pártolnia Mr. Odairt. Mellesleg azt hiszi, többet ér nála? Ugyan! – gúnyos nevetés hagyja el feltöltött ajkait. Vakítóan fehér fogai úgy ragyognak, mint a csillagok a sötét éjszakában. – Mellesleg úgy gondolom, mára éppen elég ember halt meg Mr. Robillard személyében. Nem, mintha sajnálnám az én szeretett tanácsadómat, de hát mégsem vettem túl jó néven, hogy már évek óta a helyemre pályázott. Ha úgy nézzük, még szívességet is tettek azzal, hogy eltették láb alól. Rengeteg fáradságos munkától kíméltek meg ezzel.

  Gúnyos horkantás hagyja el a számat. Szinte már meg sem lepődöm azon, hogy az a bájgúnár is zavarta az elnököt. Mondjuk, őt ki nem? Jól tudom, hogy a legtöbb kapitóliumi polgár, akik az újságcikkek szerint egy későn diagnosztizált, így halálos betegségnek estek áldozatul, valóban Snow-nak köszönhetően jutottak az örök vadászmezőkre. Talán csak pár hónappal, vagy évvel rövidítettem meg a főtanácsadó életét.

-A kérdés már csak az, mit kezdjek magukkal? – Töprengve simogatja az állát, miközben köztem és a földön keservesen vonagló Finnick között ingázik dühtől szikrázó pillantása. – Úgy vélem, mindketten eleget szenvedtek már, de vajon tanultak-e bármit is a szeretteik halálából? Remélem, tisztában vannak azzal, hogy maguk is bármikor a sorsukra juthatnak...

- Mi lenne, ha a felesleges körítések helyett kinyögne valami értelmeset is?! – ripakodok rá. – Nem érünk rá egész nap!

- Ugyan miért, más dolguk is akad a meggyilkolásomon kívül? – húzza össze az íriszét. Így, összeszűkölt szemekkel mintha kissé félelmetesebben nézne ki. Na, nem mintha nagy hatással lenne rám a ráncos rohadék! – Kíváncsiak az ajánlatomra?

  Mielőtt valami frappánsat vághatnék leghalálosabb ellenségem fejéhez, Finnick kissé megemeli az állát, majd motyog valamit arról, hogy lehetőség szerint gyorsan essünk túl a dolgon.

-Látja, Miss Mason, példát vehetne Mr. Odair-ről! – bólint Snow, és egy látszólag elismerő pillantást vet a barátomra. természetesen annyira nem jó színész, hogy ezzel letagadja a fiú iránt érzett mérhetetlen ellenszenvét. – Nos, de térjünk vissza az ajánlatomra! Mint már korábban említettem, egy szavamba kerülne, és Önök alulról szagolnák az ibolyát. Remélem, átérzik eme döntésemnek a súlyát, megértik, hogy az életükről van szó. Két bátor, erős bajnok életéről, akikre különösen nagy figyelem irányul. Mr. Odair a hírek szerint a valaha élt legtehetségesebb szerető országszerte, Miss Mason pedig… Nos, gondolom, nem okozok nagy meglepetést azzal, ha elárulom, Ön bizony senkinek sem a szíve csücske. Viszont van magában valami, amiért nem ölethetem meg, ez pedig az, amit az elmúlt évek során lerakott az asztalra. Ön egy igazi lázadó, Johanna Mason, és lefogadom, hogy Katie Hope merényletében is vastagon benne volt a keze. Ha Ön váratlanul elhalálozna, mindenki biztosra venné, hogy a lázadó jellegű megnyilvánulásai miatt jutott erre a szerencsétlen sorra. Miss Hope távozása után egyre gyakoribbak az ellenem irányuló kísérletek, és ez idáig az összes merénylő kíméletlen kivégzésével végződött. Biztosan felmerül Önökben a kérdés, a többi bajnok miért nem kapott kegyelmet. A válasz egyszerű; mert a kutyát sem érdekli, mi történik azokkal a nyomorultakkal. Mindannyian idősebbek, ráadásul tönkretették magukat a töménytelenül fogyasztott alkohollal. Maguk viszont fiatalok, frissek, erősek, és nem mellesleg undorítóan népszerűek. Élniük kell…

  Ebben a pillanatban kinyílik egy hátsó ajtó. Négy Békeőr lép be rajta, egy hatalmas üvegketrecet tolva. A kalitkában egy lefagyasztott teremtmény helyezkedik el, ami kicsit hasonlít Panem rendjének vigyázóira. Viszont mégis furcsán torz a feje, ráadásul egy gyíkokra emlékeztető farok áll ki a testéből. Jobban megfigyelve azt is észreveszem, hogy az egész felületét nyálkás pikkelyek borítják.

-Mi ez, egy mutáns! – nyerítek fel ingerülten. – Na, mi történt, Mr. Crane-nek újabb zseniális ötletei támadtak? Bár, azt meg kell hagyni, fejlődik a pasi. Emlékszem, tavaly még vadászdarazsakkal riogatta Katie-t…

- Ez a mutáns nekem köszönhető, Miss Mason… - motyogja Snow rezzenéstelen arccal. – Nézzék meg jól maguknak, és mindig jusson eszükbe ez a kép, miután csak megfordult a fejükben egy újabb merénylet, vagy esetleg a forradalom gondolata. Én kegyes vagyok magukhoz, de muszáj meghúznom azt a bizonyos határt – A hangja nyugodtan, szinte már játékosan cseng, miközben elragadtatva figyeli a szörnyeteget. – Így hát, ha még egyszer rajtakapom magukat, vagy ha akár a fülembe jut a hír, hogy nem azt teszik, amit elvárnak maguktól, garantáltan végzek magukkal. Ez a szépség fogja szétmarcangolni a testüket!

  A mutáns eme szavakra mintha kicsit megmozdulna, és elővillantaná hegyes fogsorát. Megemelem az állam, és határozottan az állat szemébe mélyesztem pillantásomat. Az évek során már megtanultam, hogy soha sem szabad megfutamodni, örökké küzdeni kell az álmaimért. Az én álmom pedig a lázadás, a forradalom, és az, hogy az országom végre szabad legyen! Ebben pedig semmi és senki sem tántoríthat meg, még Snow elnök által tervezett ormótlan mutáns sem!

  Finnickre nézek, kíváncsian várom, őt vajon hogy érintette Snow fenyegetőzése és az Arénába illő szörny látványa. Megkönnyebbülten veszem észre, hogy legjobb barátom valószínűleg semmit sem értett meg az elmúlt percek eseményeiből, annyira elhagyta az ereje. Természetesen még az eddigieknél is jobban gyűlölöm Panem vezetőjét most, hogy kis híján végzett az egyetlen emberrel, aki számít még nekem valamit, ennek ellenére mégis örülök, hogy Finnick nem szembesült az undorító mutánssal. Kilenc éve, amikor győzelmet aratott a Viadalon, egyetlen mutánssal sem futott össze, hiszen a Játékmesterek tűztől-víztől óvták, nagy valószínűséggel már akkor tudták, hogy pár év múlva Snow prostitúcióra fogja kényszeríteni, így kénytelenek voltak életben tartani. Egy hullával nem sok mindent lehet kezdeni, még a Kapitóliumban sem. Egy életerős, jóképű fiatal férfival annál többet…

-Uraim, kérem, kísérjék ki a vendégeinket! – fordul az ország leggyűlöltebb zsarnoka szolgái felé.

  A Békeőröknek nem kell kétszer mondani, még a parancs elhangzásának másodpercében két oldalról megragadnak, és erőszakosan elkezdenek a szoba ajtaja felé vonszolni.

-Hagyjanak már békén! – üvöltök fel indulatosan. – Mit hisznek, annyira ostoba vagyok, hogy nehezemre esik megtalálni a kijáratot? Esetleg féltik az idegbeteg főnöküket tőlem? Nyugi van, nem fogok rárontani, mint ahogy a mellékelt ábra mutatja, nincs nálam fegyver… Bár, ami azt illeti, tudnék vele mit kezdeni! – villantok egy enyhén eszelős vicsort a hozzám legközelebb lévő férfira.

-A viszontlátásra, kedves bajnokok! – búcsúzik Snow. – Találkozunk egy hónap múlva, a Hetvennegyedik Éhezők Viadalán! Remélem, idén valamivel könnyebben kezelhető mentoráltakat fognak ki! Bár ismerve a tavalyiakat, ez nem lesz nehéz…

  Becsukódik mögöttünk az ajtó, majd magunk mögött hagyva a sunyin vigyorgó öregembert, megindulunk a kijárat felé. Engem vezetnek elöl, utánam vánszorog Finnick és az őt támogató Békeőrök. A felfelé vezető út nem tűnik olyan hosszúnak és keservesnek, mint idefelé jövet, sőt a vártnál jóval hamarabb felérünk a lépcső tetejére, a titkos ajtóhoz. Itt a fogva tartóink egyike rendezget valamit a záron, aztán körülkémlel, nem figyeli-e valaki az akciót. Mikor megbizonyosodik arról, hogy minden rendben, jelez a társainak, akik folytatják az értelmetlen taszigálásunkat. Valószínűleg teljesen idiótának hisznek minket. Mégis mit gondolnak, el akarunk szökni? Hova a francba mehetnénk, ha nem az otthonunkba, ahova ők is akarnak szállítani? Néha komolyan elgondolkozom rajta, mi található egyesek agya helyén… Pff.

  A kastély udvarába érve egy hatalmas, éjfekete színben pompázó limuzin vár ránk. Az ablakai sötétítettek, amiből azt szűröm le, hogy Snow semmi pénzért sem árulná el a világnak, hogy két bajnokot utaztat a méregdrága kocsiban, hiszen köztudott, hogy ha egy győztes a Viadalok alatt a Kapitóliumban tartózkodik, valami baj van kialakulóban, esetleg az illető egy nem teljesen legális ügy miatt kereste fel Panem leggazdagabb negyedét.

  A Békeőrök láthatólag nem viselik a szívükön a kókadozó Finnick sorsát, erőszakosan lökik be a járgányba, mit sem törődve a testi épségével. Még mielőtt velem is ezt tennék, kirántom magam a férfiak szorításából, becsusszanok a szövetségesem mellé, majd bevágom magam mögött az ajtót, gondosan ügyelve arra, hogy eltaláljam vele Snow talpnyalójának az ujját. Még a felhúzott ablakon keresztül is hallom, ahogy a Békeőr hangos jajgatásban tör ki, miközben idegbeteg hangon szidja a létező összes felmenőmet.

  Nem hat meg túlzottan, hogy fájdalmat okoztam a rohadéknak, sokkal fontosabb feladatokat kell ellátnom.

-Finn! – szólítgatom a kényelmes ülésben heverő barátomat. – Hé, Finnick, hallasz engem?

- Ühm… - Mindössze ennyi választ kapok a kérdésemre.

  Beharapom a számat, hogy nehogy véletlenül leüvöltsek valakit, aki nem azt érdemelné. Nem egyszer kerültem már bajba a felvágott nyelvem és a csípős modorom miatt. Pedig a közelmúltban még próbáltam is visszafogni magam. Más kérdés, hogy a körülöttem hemzsegő idióták kihozták belőlem az állatot, és képtelen voltam türtőztetni magam bizonyos helyzetekben. Ez pedig olyan emberek halálához vezetett, akiket mindennél és mindenkinél jobban szerettem.

  Anya. Apa. Roger. Timothy.

  Határozottan megrázom a fejem. Nem! Nem hagyhatom, hogy Finnicket is felírassák velem az „Akiket szerettem, de a dührohamaim miatt a Kapitólium elvette őket tőlem”- listámra. Valósággal beleőrülnék, a még őt is el kellene temetnem.

  Miközben felültetem Finnicket, és a zsebkendőmmel letörlöm az arcáról folyó vérét, a gondolataim az elmúlt hetvenhárom év szenvedéséire terelődnek. Igaz, én csak töredékét éltem át annak, amit az ország első felkelői, akik még a Sötétség Napjai előtt lázadtak fel a hatalom ellen, viszont most, a Hetedik Körzet felé tartva, ebben a több millió dollárt érő limuzinban ücsörögve mégis úgy érzem, ismerem minden egyes gondolatukat, megértem minden egyes cselekedetüket, átérzem az összes fájdalmukat és szenvedésüket. Tudom, hogy amikor belevágtak a tervük megvalósításában, még csak meg sem fordult a fejükben, hogy a leszármazottaik súlyos árat fognak fizetni a tetteikért. A legvadabb rémálmaikban sem gondolták volna, hogy egyszer egy szadista elmebeteg bevezeti az Éhezők Viadalának nevezett halálos játékot, amin kamaszok vesznek részt, és amely során huszonhárman meghalnak. Panem országa huszonhárom megtört családdal gyarapodik évente, huszonhárom bosszúéhes vagy esetleg életük végéig gyászoló családdal, és egy emberrel, akinek a csillogó fővárosunk lakói személyesen gondoskodnak arról, hogy a jövőben egy boldog pillanata ne legyen. Ezt az embert a vezetőség Bajnoknak nevezte el.

  Az összes győztest tönkreteszik, senkinek sem kegyelmeznek. Nem kell nagy dolgokat csinálnod ahhoz, hogy az elnök a szenvedésedet kívánja. Elég, ha jól nézel ki, és mint Finnick és Cashmere estében, máris egy szétplasztikázott, beképzelt kapitóliumi ágyában találod magad. Ha valami fatális véletlen folytán találkoznál egy emberrel, aki nem undorodik tőled az Arénában elkövetett tetteid miatt, és még bele is szeretnél az illetőbe, majd születne egy gyereketek, biztosra veheted, hogy szerencsétlen pár év múlva az Aréna falai közt fogja végezni egy pszichopata Hivatásos vagy egy vérszomjas mutáns karmai közt. Így járt Maria Cowell, az Ötvenötödik Viadal győztese is. A Kapitólium nem kímélte a kislányát, Naomit a tavalyi játékon. Alig, hogy kezdetét vette a vérengzés, máris megölették egy vámpírral. A rossz nyelvek mellesleg azt beszélik, azért küldték rá ezt a szörnyet, mert az anyja annak idején pont egy ehhez hasonló lénnyel végzett a Végjátékban. Személy szerint nem érdekelt túlzottan, miért pont egy vérszívó támadt rá a csajra, sokkal inkább foglalkoztatott, hogy Katie is belekeverte magát az ügybe. Ahelyett, hogy a drágalátos mentoráltam a fekhelyén maradt volna, azonnal Naomi segítségére sietett, aminek végül ő látta kárát…

  Persze nagyobb az esélye annak, hogy a főváros a padlóra küld, ha olyat teszel, ami finoman szólva sem nyeri el a szétsminkelt pávák tetszését, például, ha nyilvánosan is lázadsz a hatalom ellen. Legalább húsz személyt fel tudnék sorolni, akit Snow emiatt tett tönkre. Sőt, jobban belegondolva még csak nem is tett semmit azon kívül, hogy megölette a családjainkat. Rajtam kívül rengetegen jártak így az elmúlt hetvenhárom év során. A leghíresebb köztük Haymitch Abernathy, a Második Nagy Mészárlás egyetlen túlélőjének esete. Köztudott, hogy az elnök lemészároltatta az egész családját és az összes barátját, azután hogy az Aréna szélén elhelyezkedő erőtér segítségével végzett az utolsó ellenfelével, az Egyes lánnyal. A Tizenkettedik Körzet egyetlen „büszkeségét” érthető okokból annyira megviselte a szeretteinek elvesztése, hogy a legkézenfekvőbbnek tűnő megoldást választotta: az alkoholisták keserves világába menekült a valóság elöl. Természetesen számtalan bajnok követte az útját. Ott van például Chaff Borg a Tizenegyedikből, a Hatodik Körzet szinte összes győztese, Blight-ról már nem is beszélve. Igaz, ő nem fordult a piához, inkább felvágta az ereit bánatában, így roncsolja a szervezetét a mai napig. Gyakorlatilag teljesen antiszociális, a Kapitólium az őrület határára kergette azzal, hogy elvette tőle az egyetlen embert, akit szeretett.

  Megborzongok, ahogy belegondolok, mennyire hasonlított Katie története a férfiére. Neki sem maradt már senkije, akit igazán szeretett volna. Maximum a Johnson-testvérek jelenthettek számára valami barát-féleséget, de úgy érzem, a lány jóval többre vágyott ennél. Amint megismerte a szerelemnek nevezett érzést, képtelen volt szabadulni tőle, sőt talán nem is akart. Nem elégedett meg bárkivel, Robillard közeledését is egyértelműen visszautasította a Győzelmi Körút végén. Alex Emersont akarta, amióta Valter felnyitotta a szemét az érzéseivel kapcsolatban. Meg is kapta a fiút, még ha csak pár napig tartott is a kapcsolatuk. Alex is szerette a mentoráltamat, bár ebben eleinte kételkedtem. Akkor döbbentem rá, hogy Katie számára még van remény, amikor a fiú a Végjátékot megelőzően nem vágta át a torkát, hanem a Kapitólium szabályaival dacolva kiállt mellette, és a haláláig támogatta. Halkan megjegyzem, ha máshogy tett volna, pár óra múlva már ő is alulról szagolta volna az ibolyát, egy csinos kis baltának köszönhetően, ami véletlenül pont a cuki kis pofijában landolt volna. Egészen véletlenül.

  A limuzin hirtelen lefékez, mert pirosat kapunk. Kibámulok az ablakon, így figyelem az utcán vadul hömpölygő páváskodó emberek sokaságát. A Nap lenyugvó sugara fenségesen megcsillan az irodaház ablakán, amely előtt lefékeztünk. A magas építményből egy köpcös, középmagas fickó lép ki, aki az ötvenes évei elején járhat. Az arca a legtöbb fővárosihoz képest természetesnek hat, legalábbis nem fedezhető fel rajta annyi plasztikai beavatkozás nyoma, mint egy átlagos kapitóliumién. Ritkás, hirtelenszőke hajába kissé belekap a kora nyári, friss szellő. Olajzöld inget és fekete nadrágot visel, egyik kezében egy aktatáskát szorongat, a másikkal pedig a mobiltelefonját emeli a füléhez.

  Tudom, ki ez a férfi, még ha meg is kell erőltetnem az agyamat, hogy eszembe jusson a neve. Ő Plutarch Heavensbee, a Viadal egyik Játékmestere, aki a tavalyi összefoglalót megelőzően indítványozta Katie-nek, Finnicknek, és nekem, hogy alapítsuk meg a lázadók szövetségét, és próbáljuk meg együttes erővel bevenni a Kapitóliumot. Személy szerint nekem tetszett az ötlet, és Finnick is hajlott volna rá, mindössze Katie volt az, aki ellenezte, ugyanis még nem érezte magát készen egy ekkora feladatra, tekintve, hogy néhány napja vesztette el a vőlegényét.

  Másodpercek töredéke alatt fogalmazódik meg a fejemben a tökéletes terv. Tudom, mit kell tennem! Nem lesz nehéz megvalósítanom, Plutarch biztosan segíteni fog, mint ahogy minden bizonnyal azokra a bajnokokra is számíthatok, akiket az évek során a földbe döngölt Snow a kegyetlenségével. Rádöbbenek, hogy a Játékmester nem tévedett a lázadással kapcsolatban. Hiszen mindenki erre vágyik! Csak össze kell fognunk, és az elnök fel se fogja igazán, mi is történik vele, máris halott lesz. Ha szerencsém lesz, pont miattam fogja kilehelni a lelkét…

-Taposson a gázba! – szólok a sofőrnek. - Még sok elintéznivalóm van…