Harmincegyedik fejezet

Sziasztok!
Megint eltelt egy hét, így meg is hoztam a következő fejezetet :) Remélem, tetszeni fog Nektek, és nem fogtok csalódni benne!
Egyébként jövő héten, vagy ha úgy vesszük, már a hétvégén kezdetét veszi a régóta várt téli szünet. Nem tudom, hogy vagytok vele, de én már hetek óta csak arra várok. Nagyon kifáradtam az elmúlt hónapokban a suli miatt, ráadásul imádom a karácsonyt, alig várom, hogy több időt tölthessek a családommal. Amúgy Nektek is készülök egy pár meglepetéssel :) Viszont a szünetben minden napra van valami programom, tehát szinte biztos, hogy nem fogok felrakni részeket. Bocsi :( Szóval valószínűleg ez az utolsó fejezet, amit 2015-ben teszek közzé :D
Jó olvasást, és sose hagyjon el benneteket a remény!
Maja

  A Körút vége borzalmasan telt. Igaz, a Harmadik Körzetben kedves fogadtatásban részesültem, és egyelőre a lázadást is hanyagolták, tekintve a Negyedikben történtekre. A Második Körzetben azonban fordult a kocka.

  A beszédem alatt rá se mertem nézni Cara és Marcus családtagjaira, mindössze a fogadáson találkoztam Wolfrickkal, amikor egy helyi riporter kérésére interjút kellett adnunk. Persze előre a kezünkbe nyomták a válaszainkat, és köteleztek minket arra, hogy eljátsszuk, remekül kijövünk egymással, és Wolfrick rég túltette magát az unokatestvére halálán, meg amúgy sem engem hibáztatott a szörnyű eset miatt. Olyan profin adta elő magát, hogy ha nem ismerném, még be is dőltem volna neki.

  Marcus húgát, Clove-t még csak nem is láttam az uzsonna alatt, és a vasútállomásra sem jött ki. Természetesen ez érthető, hogy nem akart velem bájologni, inkább gyakorolt a Viadalra.

  Szerencsére Enobariával nem futottam össze. Amikor észrevettem az étkezésen, gyorsan elfordultam, és arrébb mentem. Nem vagyok benne biztos, hogy túltette magát a Kiképző Központban történteken, hiszen feltűnően kerülte az ínycsiklandozó, habbal megkent tortákat. Soha sem ismertem ki igazán ezt a nőt, mégis úgy gondoltam, jobb a békesség.

  Az Első Körzetben kedvesen, ám ridegen fogadtak, érezhetően csak a szabályok miatt társalogtak velem. Tiffany és Pablo családja megvetéssel mért végig a beszédem alatt. Üvöltött róluk, hogy mélységesen lenéznek, és a legszívesebben kitekernék a nyakamat. Megpróbáltam részvéttel nézni az elhunyt Kiválasztottakra, de sajnos nem igazán sikerült. Miután visszanéztem a tévében a közvetítéseket, rájöttem, hogy a szememben nyoma sem volt a sajnálatnak, inkább félelemmel vittem végig a pillantásomat mind Tiffany, mind Cara arcképén.

  Rettenetesen éreztem magam az utolsó két napon, de nem csak a halott Hivatásosok emlékének köszönhetően. Folyton ott motoszkált a fejemben a kisördög, hogy mi lehet a vörös gyémánttal díszített gyűrűben, amit Finnicktől kaptam születésnapomra. Talán méreg, vagy egy halálos tű, amivel könnyebben végezhetek az elnökkel? Esetleg a gomb benyomásával felrobban az egész palota? Utóbbira persze kicsi az esély, hiszen nem jellemző Finnickre a tömeggyilkosság. Bár ki tudja… Amilyen titokzatos és visszafogott, már semmin sem lepődnék meg vele kapcsolatban. Pff.

-Katie, drágám! – csiviteli Leila ragyogó ábrázattal. – Elkészültél? Fél óra múlva kezdődik az ünnepség, amit a tiszteletedre rendeznek, nem késhetünk el! Egyébként is, gondolj csak bele, milyen rossz fényt vetne a Körzetre, ha nem érkeznénk pontosan!

- Rendben van, jövök már… - mormogom unottan.

  Amint kilépek a szobámból, a kísérőmnek menten eláll a lélegzete. Úgy néz végig rajtam, mintha egy csodálatos, mesebeli lényt látna. Hosszú, kifestett szempillái alatt büszkén megcsillan nagy, kék szeme. Öt centis, zafírkék műkörmével óvatosan feltöltött ajkaihoz kap, természetesen gondosan ügyelve arra, hogy el ne kenje tengerkék rúzsát.

-Ez… Uramisten, Katie, te… Gyönyörű vagy! – dadogja megbabonázva.

  Mi tagadás, ez a ruha tényleg telitalálat. Könnyű benne mozogni, a bokámig ér, tehát remélhetőleg nem fogok hasra esni benne, a színe pedig élénkvörös, csakúgy, mint a gyűrűm. A fazonja izgalmasnak nevezhető, bár szerintem kissé túlságosan is kihívó. Finom, selymes anyaga könnyű felhő módjára terül szét a vállamon, a ruha pontosan követi a testem vonalát, csak az alja szélesedik ki egy kissé. Ékszerként mindössze egy hatalmas, vörös rózsa került a hajamba, ami elegáns hatást kölcsönöz a megjelenésemnek. Nem állítom, hogy ez a legklasszabb ruha, amit valaha viseltem, de ez alkalomból megteszi, ráadásul színben passzol is Finnick ajándékához, így senkinek sem fog szemet szúrni a rejtélyes kis gyűrű.

-Köszönöm! – mosolygok rá kedvesen. – Te is csinos vagy! – teszem hozzá gyorsan, még mielőtt megsértődne a faragatlan modorom miatt.

  Bár, jobban belegondolva Leila bizonyára igazi bálkirálynőnek fog számítani az estélyen, még a szokásosnál is jobban kicsípte magát. A haját lilára festette, és milliónyi kék virágot tett bele. Egy ibolyaszínű nagyestélyit húzott magára, melynek az ujját és az alját temérdek csipke borítja. A sminkje pont ugyanolyan kék, mint máskor, nem fedezek fel rajta különösebb eltérést. Tudniillik, a kapitóliumi szokás szerint minden évben divatba jön egy szín – ez esetben a lila – és ezzel kell ötvözni az embereknek a kedvenc árnyalataikat. Na, igen, ezért keverem néha őket össze a papagájokkal.

-Sziasztok! – bukkan fel Johanna fekete feje az ajtóban. – Katie, beszélhetnénk egy kicsit?

- Persze – bólintok. Semmi kedvem a mentorommal cseverészni, mégis követem, mert van egy olyan érzésem, hogy a merényletem lesz a téma…

- Kinyomoztam a programtervet! – mondja a lány, mikor tisztes távolságba kerülünk Leilától. – A bál nyolckor kezdődik. Eleinte táncolnod és beszélgetned kell az önmagukat a rajongóidnak nevező beképzelt, kényeskedő pojácákkal, és közben ehetsz is, ha szeretnél. Azt tanácsolom, hogy ne tömd tele magad, hiszen lehet, hogy a végén menekülnöd kell. Ne szólj be a vendégeknek, legyél kedves, de zárkózott. Elvileg tizenegykor kezdődik a tűzijáték, ezt követi az elnök köszöntője, utána mehetünk haza. Az emberek kilenc és tíz óra között kezdenek lerészegedni, ekkor lesz lehetőséged véghezvinni a tervedet. Hidd el, nem fognak hiányolni, száz százalék, hogy a legtöbbeknek fogalma sem lesz, hol vannak egyáltalán, arról meg pláne, hogy te is velük táncolsz. Tudod, hol van Snow irodája?

  Szótlanul bólintok. Régen jártam már ott, körülbelül nyolc hónapja, amikor Alex elhívott motorozni. Az emléktől automatikusan ökölbe szorítom a kezemet.

-Fent valószínűleg találkozol két Békeőrrel. Mondd azt nekik, hogy már előre megbeszéltétek a találkozót az elnökkel! Az irodában ott lesz Snow, előad valami sablonszöveget arról, hogy mennyire büszke rád vagy, hogy változtatnod kellene a viselkedéseden, esetleg meginvitál, hogy jövőre legyél mentor. Ha nem muszáj, ne menj bele a beszélgetésbe! Valahogy furakodj közelebb hozzá, lehetőleg annyira, hogy biztosan eltaláld a rohadék fejét. Ne kínozd meg, még ha erre is vágysz, akkor sem! Snow üvölteni fog, mire bejönnek a Békeőrök. Az elnök remélhetőleg már halott lesz, amiért téged várhatóan pár napra börtönbe csuknak, amíg folynak a tárgyalások. Ne aggódj, a nép úgyis fel fog lázadni miattad, ezért előbb-utóbb úgyis szabadlábra helyeznek!

- De ugye nem fognak megölni? – kérdezem rosszat sejtve.

- Ha kinyírod Snow-t biztosan nem – válaszol Johanna közömbösen.

- És ha esetleg nem sikerülne? – húzom fel a szemöldökömet.

  Johanna tüdejéből mélyről jövő sóhaj tör fel. Az égnek emeli a tekintetét, úgy forgatja a szemeit, és közben morog valamit az agyi képességeimről. Miután befejezi az idegeskedést, közelebb hajol hozzám, és suttogóra veszi a hangját. Olyan halkan és gyorsan beszél, hogy még az sem értené teljesen, aki pár lépésre állna tőlünk.

-Akkor készülj fel, hogy keservesen, kínok között fogsz meghalni!

*

  Mindig is tisztában voltam vele, hogy a Kapitólium nem a fukarságáról híres, ha mulatozásról van szó. Otthon, a Hetedik Körzetben a vakmerőbb fiatalok rosszalló, gúnyos hangnemben számoltak be a fővárosi élet fényűzéséről, eleganciájáról, és értelmetlen pazarlásáról. Soha sem irigyeltem ezt a világot, mivel már a gondolattól is kirázott a hideg, hogy ilyen piperkőc, gátlástalan emberekkel lakjak egy helyen. A mai napig úgy érzem a vigyorgó pofájukat elnézve, hogy mindez csak a látszat, nem olyan tiszta és tökéletes az életük, mint ahogy azt beállítják. Vaj van a fülük mögött, ez egyértelmű. Ebben kicsit hasonlítanak Finnickre, hiszen még a vak is látja, hogy valami nincs rendben vele. Túl sok titok lappang körülötte. Elsősorban ott van a rajongóival való viszonya, a váratlan idegösszeomlásai, nem is beszélve a megsértett rokonáról, akiről olyan sok kétségbeejtő legendát hallani.

  Persze, ez nyilvánvalóan nem az én dolgom, de ennek ellenére mégis rendkívül érdekel, miért ilyen fura néha. A merényletem ötletét is annyira támogatta… Talán neki is a hasznára válna egy elnökváltás?

  Ami a kapitóliumi lakomát illeti, nem tévedtek a Körzetlakók. Belépve a palotába pár Avox azonnal a bálterembe vezet minket, ami legalább akkora, mint egy fél Körzet. Kétoldalt ízletes, különleges falatoktól roskadozó aranyból készült asztalok hívogatják a falánk vendégeket, középen néhányan keringőznek egy lassú, romantikus számra. A szoba végén egy színpad helyezkedik el, rajta egy harminc év körüli, bíborlila hajú férfi énekel.

-Hát nem csodálatos? – ámuldozik Leila örömittasan.

- Nem! – vágja rá Johanna reflexből. – Nézd, Leilácska, én megértem, hogy az agyad egy genetikai rendellenesség miatt jóval kisebb, mint az átlagemberé, de azt azért te is felfoghatnád, hogy ez, amit ezek a kretének levágnak, a szánalom netovábbja! Tudod, mivel kínáltak meg a Körutamon? – fordul felém.

- Mivel? – kérdezem kíváncsian.

- Hánytató itallal! – nevet fel gúnyosan.

- Mi? – ráncolom a homlokomat. – Ne szívass! Ezt nem veszem be! Miért akarták, hogy hányj? Azt hittem, a kapitóliumiak kulturáltak, legalábbis megpróbálják elhitetni, hogy azok…

- Jaj, Katie, te ezt nem értheted! – int le Leila hanyagul. – Amikor tele vagy, muszáj innod belőle egy kicsit… Érted, hogy kiürüljön a gyomrod… Aztán ehetsz tovább! Amennyi csak beléd fér, szó szerint! – vihorászik idétlenül.

  Hirtelen elhalkul a zene, az énekes magához húzza a mikrofont. Az összes reflektor az arcára irányul, a közönség vidáman megtapsolja.

-Köszönöm, elég lesz! – mondja a fiú vigyorogva. – Kedves egybegyűltek! Először is szeretném kifejezni hálámat, amiért eljöttek! Bár, mint tudják, ez az este kivételesen nem rólam szól, hanem a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának bajnokáról, Katie Hope-ról, aki, ha jól látom, meg is érkezett!

  Erre a kijelentésre mindenki felém fordul, és azon nyomban elárasztanak hülyébbnél hülyébb kérdésekkel. Olyan ostobaságokról érdeklődnek, mint például, hol vettem a gyűrűmet és a hajdíszemet, hogy telt a Körutam, melyik sütemény ízlik a jobban, és mi a véleményem az új kollekcióról. Az elmondottak felét még csak nem is értem. Persze ez nem zavar senkit sem különösebben, gondtalanul folytatják a mulatozást.

-… ő az, Leila Berry! – kiáltja az énekes. – Leila, drágám, hozzám jönnél feleségül?

- Igen, drága Ludwig! – visít fel a nő hisztérikus állapotban. – Nagyon szívesen!

  Leila barátja, vagyis immár vőlegénye, ez a Ludwig csókot dob a kísérőmnek, majd a színpadhoz hívja, és belekezd egy nyáltól csöpögős, rózsaszín dalba. Leila rögtön a színpadhoz fut – már amennyire egy tizenöt centis magas sarkú cipőben lehet futni – és a férfi nyakába veti magát. Közben arról magyaráz a mikrofonba, hogy ez élete legszebb napja. A közönség általános meghatottsággal és pár elmorzsolt könnycseppel fogadja a lánykérést.

-Szegény csávó, nem tudja, mire vállalkozik! – gúnyolódik Johanna. – Fogadjunk, két hét, és beadja a válókeresetet!

  Idegesen megrázom a fejem. Nem szabadna féltékenységet éreznem, hiszen még csak nem is ismerem Leila vőlegényét, meg amúgy is a legtöbb kapitóliumitól irtózom. A kísérőm pedig még ha buta is, mint a föld, megérdemli a boldogságot. Nem szabadna irigykednem rájuk. Nem a fiúra vagy Leilára féltékenykedem, hanem az esküvőjükre! – hasít belém a felismerés. Alex megkérte a kezemet az Aréna gyilkos, könyörtelen falai közt, és igent is mondtam neki… Azóta a vőlegényem. Több mint nyolc hónapja. Hosszú idő, de nem elég hosszú ahhoz, hogy kiverjem a fejemből. Miért nem házasodhattunk össze? Miért nem engedte Snow, hogy mindketten túléljük a Viadalt? Miért kellett Alexnek meghalnia?

  Az egymást ölelgető párocskára téved a tekintetem. Több ezer ismeretlen előtt, egy nyálas sablonszöveggel megkérni a szerelmed kezét nem túl eredeti ötlet. Persze Leilának ez is elég, biztosan tökéletesnek látja, és egész éjjel őrülten bulizni fog, miközben el sem engedi az énekes kezét. Ahogy Alex megkért, hogy menjek hozzá… Nem volt mindennapi. Különlegesre sikeredett. Igaz, hogy az egész ország figyelemmel kísérte az alkalmat, de legalább mi nem láttuk őket. Ketten voltunk a folyóparton, Alex és én, mi ketten, akik igazán számítottak abban a pillanatban. Alex nem csinált nagy felhajtást, kicsit úgy tűnhetett, mintha az egész ötlet spontán jött volna. Én magam is azt hittem az ajándék láttán, hogy csak egy sima kis életmentő csomag, melynek köszönhetően növelhetjük a túlélési esélyeinket. Mikor átnyújtotta a gyűrűt, és feltette a nagy kérdést… Azt hiszem, az volt életem legszebb pillanata. Nem öltöztünk ki az alkalom miatt, mindkettőnk testét és arcát ezernyi horzsolás, seb, és vágás borította, a hajunk kócosan, izzadtan tapadt a homlokunkra. Igaz, kivételesen nem bűzölögtünk, hiszen előtte fürödtünk a folyóban. Gondolom, keveseknek jelentené ez az ideális leánykérést. Én sem így gondoltam a neves alkalomra kislány koromban. Szerencsére vagy sajnos, már nem emlékszem, mire vágytam akkoriban. Aztán később, amikor Mr. Johnson felvilágosított a Viadalokkal kapcsolatban, ráébredtem, hogy nem nekem való ez az egész, és semmi értelme nincs. Minek? Ha még boldogan élnek is egy ideig, előbb-utóbb biztosan születnek gyerekeik, akik hamarosan az Arénában fogják végezni! Csak remélni tudom, hogy a mai nappal megváltozik az újszülöttek sorsa.

-Hé, Katie! – ragadja meg a karomat Johanna. – Ugye elhoztad a kést?

- Persze, a combfixembe raktam! – nyugtatom meg.

- Remek! – vigyorodik el. Barna szemeiben a büszkeség, az elégedettség fénye csillog, és természetesen a bosszúvágy is helyet kap benne.

  A következő egy órát töménytelen zabálással töltöm. Nem érdekelnek különösebben a fővárosiak undorodó pillantásai, amit felém küldenek az étkezésem miatt. Mindent megkóstolok, de az összes ételből csak egy keveset eszem. A győzelmem után jobbra fordult a sorsom, már ami a napi fogyasztást illeti. Már nem éhezem, és igyekszem a Körzetlakóknak is adni a nekem járó kenyérből, sajtból, szalámiból, zöldségből, ásványvízből, és teából. Néhanapján egy kis bort is küldök nekik, persze csak mértékkel. Nos, igen, körülbelül ennyiből áll a bajnok nyereménye. A Kapitólium nem halmoz el minket mindenféle ínyencséggel, azt maguknak tartogatják, a bálokra és estélyekre. Legutóbb a Győzelmi Banketten ízleltem meg a kaviárt, a gyümölcsjoghurtot, a különböző pecsenyéket, vagy éppen a fagylaltot, így számomra természetes, hogy kissé ízléstelenül tolakodom az asztalokhoz.

  A vendégek csodálattal teli pillantást vetnek rám, annak ellenére, hogy mindenki számára nyilvánvaló, mennyire megvetnek. Néhányan kínosan köhögnek, mások viszolyogva elfordulnak tőlem, vagy éppen zavartan keresztülnéznek rajtam. Egy nőt annyira felbosszantja a viselkedésem, hogy kis híján elájul. Puha vászonkesztyűbe bujtatott kezével riadtan megmarkolja a mellette álló férfi gallérját, és pár szót súg a fülébe. A férfi felnyerít, mint egy ló, majd közelebb lép hozzám, és egy finom, ám határozott mozdulattal kiveszi a kezemből az eperjoghurtos tálat.

-Nincs kedve táncolni, Miss Hope? – ajándékoz meg egy ellenállhatatlannak szánt, valójában idióta mosollyal.

- Felőlem mehetünk! – adom be a derekam kegyesen. Legalább mozgok egy kicsit, és addig sem foglalkozok a merénylettel meg Snow-val! – gondolom magamban.

  A férfi – egy magas, tejfölszőke hajú, negyvenes fickó – a táncparkettre vezet, majd kézen fog, és lépegetni kezd a zene ütemére. Nem ismerem ezt a számot, partnerem viszont láthatólag odáig van érte. Mondjuk, az nekem is tetszik, hogy nem olyan nyálas, mint a többi, ami elhangzott az estén. Madarakról és fákról szól, az otthonomat juttatja eszembe, amitől egy kicsit jobb kedvre derülök.

-Hogy telt a Körútja? – kérdezi hirtelen a szőke férfi.

- Ó, köszönöm, remekül! – villantok rá egy bájmosolyt. – Csodálatos érzés halott gyerekekről beszédet tartani, ráadásul, ha még te is ölted meg őket, esetleg közel álltak hozzád. Fantasztikus érzés, majd próbálja ki egyszer!

- Mondja, még mindig nem tette túl magát a fiún? – vonja fel a szemöldökét cinikusan.

- Milyen fiún?

  Így próbálok időt nyerni. Semmi kedvem ezzel a bájgúnárral beszélgetni olyan dolgokról, amikhez nyilvánvalóan semmi köze. Ha néha értetlenkedem, talán ráun, és keres magának újabb áldozatot.

-Jaj, Miss Hope, hiszen tudja! – Felnevet, majd a pillantását az enyémbe fúrja. Sötétkék szeme komoly, ideges, és emiatt egy kicsit ijesztő is. – Az a fiú, akivel összejött a Viadalon. A Hivatásos a Negyedikből, aki mindvégig magával veszekedett, majd végül megkérte a kezét, mert rájött, hogy szerelmes önbe. Utóbbit mellesleg meg tudom érteni.

- Alexnek hívták! – sziszegem a fogaim közt. – Alex Emersonnak.

- Biztosan, én már nem emlékszem! – von vállat közönyösen. – Szóval, remélem, nem veszi zokon, ha elmondom, ez az Alex egyáltalán nem illett magához.

- Azt majd én eldöntöm, oké?! – ripakodok rá a férfira, mire a közelben lévők felénk kapják a tekintetüket.

- Persze, maga eldönti! – vihorászik idétlenül. – Nézze, Miss Hope, nem akarom megsérteni, de ez a fiú… Nos, hogy is mondjam? Túlságosan is vad, kalandvágyó, és veszélyes volt önhöz. Maga egy visszafogott, kedves, jómódú úriembert érdemel, nem egy kis faragatlan senkit a Negyedikből.

- Ó, csakugyan? – A kelleténél kissé pszichopatábban meredek a táncpartneremre. – És mégis ki lenne ez az úriember, ez a gráncs nélküli lovag? Csaknem maga?

- Akár! – suttogja csábítóan.

  Kék szemét félig lehunyja, úgy kukucskál ki a szempillái alól. Vastag, feltöltött ajka mosolyra húzódik, karjaival erősebben szorítja a derekamat. Közelebb húzódik hozzám, már majdnem megcsókol, éppen időben sikerül kitérnem az útjából.

-Na, de Miss Hope! – néz rám bánatos, reményvesztett szemekkel. – Ezt vegyem elutasításnak?

- Nyugodtan – felelem sziklaszilárd hangon. – Ja, és jó, ha tudja, hogy azért nem verem be a ronda műorrát, mert nem akarok balhézni. Egyébként ha nem lenne itt ennyi ember, már rég alulról szagolná az ibolyát!

- Nem értem… - dadogja vöröslő arccal. – Ezt egyszerűen nem értem… Mi a baja velem? Miért nem vagyok elég jó magának? Higgye el, Miss Hope, én megértem magát! Én… Értem, hogy még mindig azt a… szóval, hogy Alexet szereti. De én… szerintem tudnám pótolni… Kérem, Miss Hope, könyörgöm, legalább adjon egy esélyt!

- Te jó ég, rendkívül ostobák az emberek! – üvöltök rá az újdonsült rajongómra. – A rohadt életbe, fogja már fel azzal a beteg agyával, hogy semmi esélye nálam! Basszus, maga már legalább negyven éves, ráadásul kapitóliumi… Na, ha ezeket nem vesszük számításba, akkor is utálom! Azt hiszi, jogában áll eldönteni, ki illik hozzám? Mert amúgy nincs! Mondja, ismeri azt a szót, hogy önállóság? Mert én rendelkezem vele, egyesekkel ellentétben. Nézze, még a nevét sem árulta el, ráadásul, amiket összehordott… Mi az, hogy Alex egy senki? Vegye tudomásul, hogy egy hajszála is többet ért magánál! Még csak a kisujjáig sem érne fel! Mellesleg miért baj az, ha nem volt gazdag? Számít az valamit? Százszor, ezerszer jobb ember volt, mint amilyen maga valaha is lesz. Mondja, Ön feliratkozott volna több mint százhetvenszer azért, hogy megmentse a testvérét az éhezéstől? Kijátszotta volna a biztonságot jelentő szövetségeseket azért, hogy megmentsen két szinte teljesen esélytelen Kiválasztottat? Megvédett volna engem Carától? Megtette volna mindezt? NEM! Miért? Mert maga egy szánalmas, magakellető, csökött agyú, idióta kapitóliumi, akit csak a pénz érdekel, és mindenkit lenéz, akinek nincs! És még azt kéri, hogy járjak magával! – gúnyosan felnevetek, és egy szánalommal teli pillantással illetem a férfit. – Na, ezért sem volt kedvem a rohadt Körúthoz!

  Megfordulok, és a lépcső felé veszem az irányt. Ez az alak annyira felhúzott, hogy úgy érzem, bárkivel képes lennék végezni, akár magával az elnökkel is. Fegyverem van, célozni tudok, ígéretet tettem Johannának és Finnicknek, mi kell még a sikerhez? Semmi. Biztosra veszem, hogy sikerülni fog. Én, Katie Hope, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának bajnoka, ma este, a Győzelmi Körút utolsó állomásán megölöm az elnököt, és ezzel egyidejűleg felszabadítom Panem lakóit a zsarnokság és a könyörtelen elnyomás alól.

-Hé, Katie!  - kiált utánam Johanna.

- Mi van már megint? – fordulok hátra idegesen.

- Csak annyit akartam mondani… - kezdi zavartan. – Szóval, hogy sok sikert! És csak hogy tudd, rohadtul irigyellek!

- Az új hódolóm miatt? Felőlem megtarthatod…

- Ja, csakis! – forgatja unottan a szemeit. – Snow miatt, te lökött!

- Na, azért! – mondom.

  Johanna feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy bízik bennem, és minden rendben lesz, majd mielőtt észrevennék az eltűnését, visszamegy a tömegbe az embereket terrorizálni.

  Lerúgom magamról a magas sarkú cipőmet, hiszen csak zavarna az akció közben. Gyorsan a szoknyámhoz nyúlok, és egy szempillantás alatt előkapom az alvadt vérrel borított, világjárta késemet, ami biztonságot nyújt nekem. Úgy döntök, egyelőre a hátam mögé rejtem az ajtó előtt strázsáló Békeőrök miatt. Nagy levegőt veszek, és elindulok Corolanius Snow irodája felé.

  A lépteim súlyos, nehéz zajként visszhangoznak az épület eme kihalt részén. Nézem a falakat, a magas, gyönyörűséges festményekkel díszített, daliás falakat, és azon gondolkozom, hányszor látta ezeket a falakat Panem elnöke, hányszor haladhatott el mellettük, hány szövetségesével tárgyalt itt. Talán valamikor pont Johannával és Finnickkel beszélgetett, talán pont rólam. Biztosra veszem, hogy az összes bajnok megfordult legalább egyszer Snow irodájában, hiszen általában őt keresik fel a bátrabbak az ügyes-bajos dolgaikkal.

  Vajon hányan próbálták megölni? Mindössze egyetlen esetet hoztak nyilvánosságra, Betty Cooper ügyét. A nő az Ötvenegyedik Viadalt nyerte meg, meglehetősen sajátos módszerekkel. Valahogyan az összes Kiválasztottról kiderített ezt-azt, és mikor szembe került velük, szívhez szóló beszédbe kezdett a családjukról, az otthonukról, majd mikor elérzékenyült az ellenfeleinek tekintetet, fejbe vágta őket egy baltával. Hat nap alatt megnyerte a Viadalt. Mindenki azt hitte, olyan lesz, mint a többi kegyetlen gyilkos, visszahúzódó, magányos. Tévedtek. Cooper a beszélőkéjét a Kapitólium ellen fordította. A Győzelmi Körúton az összes Körzetben elérte, hogy kitörjön a lázadás. Az emberek dühöngtek, és a fővárosba akartak menni, hogy megöljék az elnököt. Betty pedig csak figyelt, és figyelt. Rájött, hogy kik az igazán jó harcosok, kikkel érdemes szövetséget kötnie. Közéjük tartoztak a szüleim és Alex szülei is. Pár év múlva elmentek a Kapitóliumba, de sajnos lemészárolták őket már a vonatúton, több száz ártatlan emberrel együtt. Ha hinni lehet a legendáknak, Betty Cooper volt az egyetlen, aki valamilyen csoda folytán mégis túlélte a tragédiát, és egy éves kínzás után sem vallott a lázadók terveiről és szövetségéről. Ekkor egy Békeőrnél elszakadt a cérna, és lefejezte a nőt, amiért Avoxot csináltak belőle.

  Megérkezek az elnök irodájához, egy óriási duplaajtós szobához. Két Békeőr szobrozik előtte, mielőtt kopognék, kifaggatnak, hogy mi dolgom az elnök úrral. Az összes színészi képességemet beleadva elmagyarázom nekik, hogy fontos megbeszélnivalóm van Snow-val, és már hetek óta tervezgetjük a találkozót. Az egyik férfi hanyagul kitárja előttem az ajtót, majd folytatja a roppantul izgalmas tevékenységét, a falak bámulását.

  Büszkén, hátraszegett fejjel lépek be az irodába. Amint az őrök becsukják mögöttem az ajtót, körbenézek a helyiségben. Nem éppen nagy szoba, bár kicsinek sem nevezhető. Legnagyobb meglepetésemre teljesen átlagosan néz ki, nincs túlcsicsázva, alig vannak benne színek, szinte az egész törtfehér és karamella színekben pompázik. A padlóra terített hófehér bársonyszőnyeg eszméletlenül puha, fantasztikus érzést nyújt a talpaimnak. A falakat gondosan megtervezett, reneszánsz korszakot idéző festmények díszítik, a legtöbb csatajelenetet ábrázol. A szoba közepén egy hatalmas, mahagóniból készült íróasztal áll, mely mögött egy számomra igencsak ismerős személy ül.

  Divatos, bíborvörös öltönyt és csokornyakkendőt visel, szakálla fazonra nyírtan szalad végig az állán. Öreg, ráncos ujjait nyugodtan egymásba fonja, mintha unatkozna. Gonosz, kék szemeivel kíváncsian tekinget felém, nézése, akár a kígyóé; álnok, mindenre elszánt, ravasz.

-Üdvözlöm, Miss Hope! – üdvözöl. A hangja hűvös és kimért. Nem árad belőle a lenézés vagy az undor, úgy szól hozzám, mintha egy régi, jó barátja lennék. – Mi szél hozta szerény hajlékomba?

- Jó… Jó estét, elnök úr! – dadogom. A kezem azonnal izzadni kezd, a térdeim kissé megremegnek, a szám kiszárad, úgy érzem, menten összeesem. Maradj nyugton! – parancsolok magamra. – Csak öld meg!

- Ez bizony jó este, az egyszer bizonyos. Mit ne mondjak, meglepett a látogatása. Természetesen szívesen látom, egyébként is beszélni akartam már magával, csak sajnos nem nyílt rá alkalmam. Pezsgőt? – Nyújt felém egy hosszúkás poharat.

  Tagadólag megrázom a fejem. Még csak az hiányzik, hogy berúgjak! Így is olyan nehéz ez az egész… Magam sem tudom, miért, de nem bírom eldobni a kést. Talán még várnom kell egy kicsit, hogy felidegesítsen annyira, mint az előbb az a férfi, hátha akkor sikerülni fog! Könyörgöm, húzzon fel!

-Tudja, Miss Hope, Ön rendkívül sok galibát okozott nekem az elmúlt kér hét során. Remélem, tisztában van azzal, hogy attól, hogy amint megölte Mr. Hamiltont, a Negyedik Körzetbeli Békeőrt, a televízió azonnal leadott egy kis reklámot, én végignéztem az egészet. Meg se próbálja tagadni, láttam, amit láttam! Maga ölt…

- Érdekes, nyolc hónappal ezelőtt senkinek sem okozott gondot, hogy annyi vér tapadt a kezemhez! – csattanok fel.

- Igen… - bólint Snow fagyos tekintettel. – Mert az egy Viadal volt, egy egyszerű kis játék, nem pedig a valóság. Bizony, ideje lenne rájönnie, Miss Hope, hogy a játéknak vége. Ön nyert, bár nem érdemelte meg a győzelmet. Az már mindennek a teteje, hogy milyen viselkedést tanúsít, amióta bajnok lett! Az interjún viselt ruhájától kezdve a Tizenkettedik Körzetbeli fiú megmentésén át egészen a Békeőr meggyilkolásáig… Miss Hope, maga egy igazi lázadó, csak szüksége volt egy kis segítségre, pár öngyilkosjelölt Kiválasztottra, akik felnyitották a szemét. Nos, nézze, én nem akarom Önt bántani, hiszen maga egy szimpatikus, kedves lány, sokat veszítene az ország a halálával. Ha megengedi, elmesélek egy kifejezetten tanulságos történetet, ami egy olyan emberről szól, aki nem hódolt be a Kapitóliumnak.

- Rendben, kezdheti! – bólintok bizonytalanul.

  Igazság szerint csöppet sem érdekel az elnök sztorija, ami valami szerencsétlenről szól, azért egyeztem bele, hogy elmondja, mert a történet közben is erőt gyűjthetek ahhoz, hogy kést repítsek az egyetlen igazi ellenségem fejébe.

-Pár évvel ezelőtt egy fiú megnyert egy Viadalt, az utána következő évben egy lány aratott győzelmet… - kezdi.

- Na, ebből biztos nagy lamour lesz! – fintorgok.

- Ne vágjon közbe, ha beszélek! – torkol le, majd nyugodt, kimért hangon folytatja az elbeszélést. – Ez a két bajnok sokban hasonlított egymásra, mindketten Hivatásosként vadásztak az ellenfeleikre, gátlástalanuk kihasználták a szövetségeseiket, és mérhetetlenül vonzónak számítottak, és számítanak a mai napig a főváros lakóinak körében. Természetesen a Kapitóliumban élő embereknek mindent meg kell adni, amit csak kívánnak, máskülönben már itt is lázonganának az emberek. De térjünk vissza a főszereplőinkre! Még volt egy közös pontjuk, egy pont, amit mindketten jobban védtek mindennél, jobban szerették a saját életüknél.

- Mi volt az a pont? – kérdezem unottan. – Talán valami méregdrága ruha vagy édesség? Esetleg az ország szabadsága?

- Jaj, Miss Hope, használja a fantáziáját! – nevet fel Snow. – A családjuk, pontosabban a testvérük. A lány győzelmét követő évben elintéztem, hogy ez a két ember, a két bajnok testvérei bekerüljenek az Arénába. Tudtam, hogy ez az egyetlen fegyver, amivel kézben tarthatom a fiatalokat. Mindkét Kiválasztott jó esélyekkel vágott neki a Viadalnak, mindketten ügyesek, bátrak, és furfangosak voltak. A világért sem kötöttek volna szövetséget egymással, talán nem is baj, hogy így alakult, izgalmasabb lett a játék végkimenetele… - Vékony száján gúnyos mosoly fut végig, tekintete egy pillanatra elkalandozik, majd folytatja a mesélést. – Aznap, mikor a Kiválasztottak bekerültek az Arénába, magam elé hívattam a két győztest. Nem köntörfalaztam sokáig, nem szokásom. Nyíltan közöltem velük a valódi szándékomat, pontosabban, az ajánlatomat. Megígértem nekik, hogy amennyiben mostantól minden évben elvállalják a mentori szerepet, én nagylelkűen megmentem a drágalátos testvérkéjük életét.

- Hűha, ez aztán a komoly próba! – gúnyolódom. – Ki ne vállalná el azt, hogy néhány hetet bájologjon a kapitóliumiakkal, cserében a testvére életéért?

  Legnagyobb meglepetésemre az elnök felnevet.

-Maga olyan naiv, Miss Hope! – törölgeti a szemét, még mindig mosolyogva. – A mentorkodásnak van egy hátulütője, már ha az emberhez vonzódnak a fővárosiak. Felajánlottam tehát a két bajnoknak, hogy ha minden egyes évben, amíg a közönség érdeklődést tanúsít irántuk, ágyba bújnak a rajongóikkal, megmentem a testvérük életét.

- Na, ez már sok! – üvöltök fel mérgemben. – Mondja, hogy csak viccel! Maga képes lett volna… Csak azért, hogy… Fújj! Úristen, ez… Ezt nem hiszem el! Ha ez igaz… Nem gondolt a bajnokokra? Nem gondolt bele, hogy nekik talán nem is tetszenek azok a ronda, szétplasztikázott fővárosiak, sőt gutaütést kapnak már a látványuktól is? Maga elmebeteg… Ezt nem hiszem el!

- Ne vegye a szívére, ennél sokkal sötétebb ügyleteim is voltak már…

- De igenis a szívemre veszem! – ordítom. – Hogy tehette ezt? Lefogadom, hogy a két bajnok már régen öngyilkos lett! – vigyorodok el gonoszkodva.

- Hagyná, hogy befejezzem a történetet? – csattan fel Snow.

- Igen, most már kezd érdekelni! – morgom indulatosan.

- Köszönöm! Szóval, hol is tartottam… Ja, igen, az ajánlatnál. Nos, képzelheti, a mi két drága főszereplőnk sem volt elragadtatva az ötlettől, meg is mondták, hogy nem kérnek belőle. Persze nem pontosan így fogalmaztak, de ez részletkérdés. Másnap azonban felkeresett a lány, és közölte, hogy meggondolta magát, a testvére épsége mégis fontosabb számára. Nem akartam igazságtalan lenni, hívattam a fiút, és tájékoztattam, hogy a lány elfogadta az ajánlatomat. Erre ő is igent mondott. Még aznap elküldtem őket egy-egy rajongójukhoz. A lány komolyan gondolta, amit mondott, a fiú azonban hazudott. Még csak meg sem csókolta azt a szerencsétlen nőt! Azt hitte, átverhet. Úgy intéztem, hogy a Végjátékban ketten maradjanak, a két testvér. A lány öccse, aki lesérült egy közelharc során, már alig élt, így az ellenfele könnyen végezhetett volna vele. Nem szeretett embereket kínozni, így egyszerűen eldobta a kését, ami beleállt a fiú hasába. Rögvest cselekednem kellett. Nem hagyhattam, hogy meghaljon az a fiú, nem hagyhattam cserben a testvérét. Így hát rádobattam a lányra egy vadászdarázsfészket. Mondanom sem kell, mennyit szenvedett szegény. Kár érte, jó bajnokká vált volna, csak hát ugye az a makacs bátyja… Érti a történet lényegét?

  Értem, az a lényege, hogy maga egy alávaló, idegbeteg állat, aki bármire, de tényleg bármire képes a céljai elérése érdekében!

-Ki volt az…? Ki nyert? – nyöszörgöm.

   Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy Snow elnök prostitúcióra kényszerített valakiket. És még azt meri állítani, hogy mindent megtesz a népe biztonságáért! Aha, persze! Amit a Kapitólium kér tőle, szemrebbenés nélkül megadja, bezzeg ha a Körzetek szeretnének valamit, keményebbnél keményebb büntetéseket szab ki rájuk. Szép kis elnök, mondhatom… Éppen ideje lenne leváltani!

-Gloss Keaton, így hívják. Biztosan ismeri, folyton ő a mentor az Első Körzetből, persze csak a nővére miatt, de ez részletkérdés…

  Egy másodperc töredékébe telik, hogy rájöjjek, kikről beszélt az elnök az imént. Gloss előtt Cashmere nyert, előtte pedig… Ezt nem hiszem el! Hát ezt titkolta előlem. Ez magyarázatot ad mindenre: az interjúkat követő botrányra, az üzenetre, amire olyan furán reagált, a kapcsolata titkolására…

-Mi baj van, Miss Hope? Mindjárt elsírja magát… - néz rám Snow. A hangja nyugtatóan, kedvesen cseng, de a szemén látom, hogy kifejezetten élvezi a helyzetet. Örül, amiért ilyen kegyetlenül tönkretette Finnick, Cashmere, és még ki tudja, hány bajnok életét. Az is tetszik neki, hogy ennyire kiakaszt ez az egész.

- No, de mindegy is… - mondja. Elegánsan belekortyol a poharában lévő pezsgőben. Mikor megízleli az italt, büszkén elmosolyodik, majd ismét felém fordul. – Nyugodjon meg, Miss Hope, Ön nem kell az égvilágon senkinek, aki a Kapitóliumból származik. Sőt, mérget vennék rá, hogy Mr. Emerson volt az egyetlen férfi a világon, aki érzett valamit maga iránt. De mint már mondtam, ez most mindegy. A történetben mind a szereplők, mind a körülmények elhanyagolhatók, a lényeg a tanulság. Soha ne szálljon szembe a Kapitólium akaratával! Feltéve persze, ha nem akar úgy járni, mint Mr. Odair… Nem maradt már senkije a vénséges mentorát és azt az idegbeteg Johannát leszámítva. A húgáról pedig az egész Körzet azt pletykálja, hogy éjszakánként kísértetként riogat, mert igazságtalanul távozott az örök vadászmezőkre. Talán látta is a sírját, ha jól informáltak, pont Mr. Emersoné mellett fekszik.

- Láttam… - nyögöm.

- Ennek örülök, így legalább még csak meg sem fordul a fejében, hogy blöffölök. Viszont térjünk vissza magára! Bizonyára Miss Hope, maga is tudja, hogy a lázadásért büntetés jár. Az Önét már ki is találtam. Egy olyan emberen keresztül fogom megfogni, aki mindennél többet jelent a számára, csakúgy, mint Cashmere-nak Gloss, vagy Finnicknek Florina. Ez a személy pedig Miranda Johnson, a kislány, akinek megmentette az életét.

- Mit… akar… tenni?

- Pont azt, mint a legutóbb. Csak Miranda neve szerepel majd a gömbben, és idén nem lesz, aki megmentse.

  Ebben a pillanatban, Miranda említésére elszakad az agyamban valami, egy apró, törékeny cérnaszál, ami eddig fenntartotta a kontrollt a testem felett. Ennek vége, nincs többé. Képtelen vagyok gondolkozni, képtelen vagyok irányítani magam, csak teszem, amit akarok. Nem érdekelnek a következmények, csak a bosszúvágy hajt, a bosszú édes íze, amire már oly régóta vágyom.

  A testem önkéntelenül mozog, szinte repül. Átvetem magam az elnök mahagóniból készült, fényesre festett asztalán. Behúzok egyet Snow-nak, aki az ütés hatására rögvest a földön köt ki.

-Azt akarom, hogy annyit szenvedjen, mint az összes Kiválasztott egybevéve! – ordítom, és megvágom a száját.

  A vér lassan, félénken csörgedezik ki a bőréből. Életemben először élvezem, hogy fájdalmat okozhatok másoknak. Lehet, hogy csak azért, mert tisztában vagyok vele, mennyien szenvedtek már emiatt az ember miatt. Meg akarom kínozni, kegyetlenül, könyörtelenül, akárcsak egy Hivatásos a gyengébb játékosokat! Igen, az tökéletes lenne.

-Mindenhogy megkínzom! – üvöltöm magamból kikelve. – Nézzük csak, hol is kezdjük? Sajnos csak egy késem van, bár remélem, ez is megteszi… - Kéjesen végighúzom a homlokán a fegyvert, majd eszembe jut, hogyan is foghatnák neki a projektnek. – Á, megvan! Emlékszik még Samira Olsenre a Tizenkettedik Körzetből? Nos, neki felvágták az ereit, hagyva, hogy elvérezzen. Nyugodjon meg, én nem leszek ilyen kegyetlen, előbb felvágom az ereit, aztán levágom a csuklóját, így legalább marad időm szórakozni magával!

  Megemelem a fegyverem, és Snow csuklója felé közelítek vele.

-Wesley! Robertson! Segítsenek már, az istenért! – kiáltja az elnök kétségbeesett hangon.

- Pofa be, ha nem akar még keservesebb kínokat átélni! – üvöltöm. – Egyébként elárulná, hogy milyen érzés kiszolgáltatottnak lenni? Mármint, ne értse félre, és pontosan ismerem az érzést, csak fantasztikus lenne Öntől hallani…

- Menjen a pokolba! – krákogja torokhangon.

- Nem, itt valami tévedés történt! – Felnevetek. A hangom gúnyosan, hisztérikusan cseng, akár egy elmebetegé, aki most szabadult az intézetből. – Maga megy a pokolba, mélyen tisztelt elnök úr! Persze előtte még megkínzom egy kicsit, hogy fel legyen készülve az ottani fogadtatásra! Ha úgy vesszük, még jól is jár, én leszek a megmentője…

- WESLEY! ROBERTSON! – üvölti Snow egy oktávval hangosabban. – Segítsenek már, az isten szerelmére! Ez a pszichopata meg akar ölni!

- Nem jön a segítség, sajnálom! – mondom gúnyosan. – Helyette viszont jön az érvágás. Kinek a nevét véssem a kezébe? Vagy az is elég, ha csak simán felvágom?

  Ismét megemelem a kezem, a késem már majdnem súrolja az elnök bőrét, amikor felfoghatatlan dolog történik. Valaki megragadja a csuklómat hátulról. Egy erős ütést érzek a fejemen, aminek köszönhetően egy másodpercre elvesztem az eszméletemet.

  Arra térek magamhoz, hogy két Békeőr fog közre, Snow pedig a tőle telhető legméltóságteljesebb módon magasodik fölém. Nem tudom, mi történt, nem tudom, hogy történt ez az egész. Kik ezek az emberek? Mit akarnak tőlem, miért szorongatják a karomat? Kész rémálom az egész… Igen, ez csak egy álom, mikor kinyitom a szemem, máshol leszek… Otthon, a Hetedik Körzetben. Mirandával játszom, leüvöltöm Valtert, folyton elesek a saját lábamban… Igen, ez a valóság, az elmúlt nyolc hónap történéseit csak magam elé képzeltem. Nem vettem részt a Viadalon, nem vagyok szerelmes, nem jegyzett el Alex Emerson, nem robbantottuk ki majdnem a forradalmat, nem öltem embert… Jared is jól van, és Johanna is. Minden rendben. Minden rendben.

  Snow sziszegő kígyóhangja ránt vissza a valóságba.

-Ugyan, nem vészes. Túlélem. Már úgyis fel akartam töltetni a számat.

- Értem… - morogja a jobbomon lévő Békeőr. – És vele mi legyen? – bök felém a fejével. – Lelőjük?

- Lelőni? Miss Hope-ot? Nem, azt nem engedem! – rázza a fejét az elnök. – Tudja, Robertson, sokkal… kegyetlenebb büntetést szánok a mi drága kis bajnokunknak, Panem tündöklő büszkeségének!