Harmincadik fejezet

Sziasztok! Ide is elérkeztünk, a harmincadik fejezethez, wow :D Ezúttal is szeretném nagyon szépen megköszönni a tizenkét feliratkozót, a több mint 4400 oldalmegjelenítést, és a sok-sok kommentet. Köszönöm, ezek nagyon sokat jelentenek nekem :)
Egyébként örülök, hogy a blogom eljutott a harmadik X-hez, mindemellett kicsit szomorú is vagyok, hiszen hamarosan vége lesz a történetnek. De addig sok izgalmas (és brutális) dolog foh történni Katie-vel és a többiekkel.
Jó olvasását a fejezethez :)
Ölelés: Maja <3

Éles sikoly fut végig az egybegyűltek sorain. A hangjukból kiérződik a rettegés, a döbbenet, és egy hajszálnyi büszkeség is. Üveges tekintettel nézek végig rajtuk. A szemükben csodálkozás ül. Néhányan idegesen felsóhajtanak, és a kezüket tördelik, mások odasúgnak valamit a mellettük állóknak, vagy éppen meredten bámulják a földön fekvő Békeőrt.

  Remegve térdelek le a férfi mellé. Óvatosan lehúzom róla a sisakját, amiről úgy hírlett, mindentől megvédi a viselőjét. Úgy tűnik, mégsem volt olyan bombabiztosan megtervezve.

  A férfi erősen kopaszodik, maradék hajszála is ősz színben, izzadtan tapad a homlokára. Kék szemei vészjóslóan ragyognak, de hiányzik belőlük az élet szikrája. A szájából lassan folydogál a vér, terjedelmes tócsát hagyva ezzel maga körül. A késem, a gyilkos fegyverem még mindig sziklaszilárdan áll a torkában, mintha örökké ott akarna maradni.

  A tudat, hogy megöltem egy embert, sötét, lerázhatatlan ködként veszi birtokába az agyamat. Megint elvettem valakitől az életét. Kegyetlenül, szemrebbenés nélkül meggyilkoltam egy férfit, akinek még a nevét sem tudtam. Reggel biztosan elköszönt a feleségétől, a gyerekeitől, és talán az unokáitól is, mondván, megy dolgozni, fontos megbízást kapott mára, felügyelnie kell a bajnokot a Győzelmi Körúton, este majd hazajön.

  De nem megy haza. Nem megy ő már sehova sem, mindezt miattam. Fogalmam sincs, mi ütött belém, mikor elhajítottam azt az átkozott kést. Én csak Jaredet védtem… Nem akartam ölni, nem akartam, hogy bárkit is megöljenek! Én csak túl szeretném élni a Körutat… és meg akarom menteni Jaredet, ki akarom húzni az alvilági fazonok társaságából, ahova belekeveredett. Én csak…

  Kétségbeesett pillantásom az ujjaimra téved. Vér borítja őket, az áldozatom vére. A szemeimet könny áztatja. Eltűnnek körülem az emberek, beleértve Jaredet és az áldozatomat is. Egyedül maradok. Egyedül egy olyan világban, ahol nem érdemes élni. A Kapitólium mindent elvesz attól, aki nem a fővárosból származik. Ha gyenge vagy, azért tesznek tönkre, ha erős, azért. Nekem nincs szükségem erre. Tizenhét év alatt egyetlen dolgot kértem tőlük; azt, hogy Alexszel együtt nyerhessem meg a Viadalt. Még ezt a kicsi kérést is megtagadták tőlem.

  Kirántom a férfi nyakából a fegyveremet, és gyorsan az övembe szúrom azt. A Békeőr arca hirtelen átalakul. A haja már nem olyan ritkás, sőt kifejezetten dús és fekete… Vadítóan fekete, akár az éjszaka. Kék szeme is besötétül, de az élet nem tér vissza belé. A vértócsa azonban nem tűnik el, ugyanúgy ott éktelenkedik az arcán. Durván megtörlöm a szemem, és figyelmesebben szemügyre veszem az áldozatomat. Hiszen ez Alex! Vagyis, várjunk csak… Nem lehet Alex. A szeme nem sötétbarna, hanem egészen fekete. Az arca sem olyan helyes, sokkal inkább veszélyes és kéjsóvár. Ismerem ezt a fiút, csak nem emlékszem a nevére. Az biztos, hogy megöltem… Megfojtottam egy aranylánccal. A Körzettársát Carának hívták, és van egy húga, aki önként akar jelentkezni, pedig még csak tizenöt éves… Mi lehet a neve? Talán Joel? Vagy Pablo? Esetleg Marcus? Lövésem sincs. Valamelyik a három közül, ez biztos. Ez a három fiú részt vett a Viadalon. Mind meghaltak, a Kapitólium kegyetlenül lemészároltatta őket. Egyikükkel én végeztem, azzal, aki előttem fekszik. Nem tudom a nevét. Talán így lenne a legjobb, ha nem hajtana a kíváncsiság.

  Ügyetlenül megpofozgatom a fiú arcát, mire állatias hörgés tör fel a torkából.

-Ti vagytok a gyilkosaink!

  Egész testemben remegni kezdek. Igaza van, valóban én öltem meg… ráadásul kétszer is. A fülemre szorítom a kezem, és sikítani kezdek. Érzem, hogy valaki megragadja a karom, és maga után próbál vonszolni. Nem hagyom magam. Minden erőmet beleadva ellököm az illetőt.

  Úgy érzem, itt a vég, az én végzetem. Már nem segíthet senki és semmi, csakis a halál nyújthat biztos megoldást. Igen, az segíteni fog. Oda kell mennem hozzá, meg kell látogatnom. Biztosan lesz egy-két jó tanácsa a számomra.

  Levetem magam a színpadról, és őrült tempóban rohanni kezdek. Félrelökök pár embert, akik heves nemtetszésüket fejezik ki. Nem érdekel túlzottan, mit gondolnak rólam. Így is elmondtak már mindennek, voltam már szajha, idegbeteg, kiszámíthatatlan, nem számít, ha még egy szóval bővül a lista.

  Szélsebesen szelem át a Negyedik Körzet elhagyatott utcáit, melyeket még ilyenkor is körbeölel a vidámság és a lazaság émelyítő illata. A tenger sós szaga incselkedve megcsapja az orromat, jelezvén, hogy arra menjek, ott a legkönnyebb öngyilkosságot elkövetni. Csakhogy én nem akarok öngyilkos lenni. Háromszor már megpróbáltam, egyszer sem jött össze. Na, igen, ilyen az én szerencsém. Mellesleg még van pár elintéznivalóm, amivel nem csak a saját sorsomat, hanem az egész ország életét megváltoztathatom.

  Közelgő léptek zaja üti meg a fülemet. Nem fordulok hátra, a menekülés, vagy akár a verseny első számú szabálya ugyanis az, hogy ne nézzünk hátra, ha valaki a nyomunkba szegődik. Követőm a nevemet kiáltja, tehát arra vágyik, hogy megálljak, és elkaphasson. Ebből nem eszik! Felgyorsítom a lépteimet, egyre sebesebben száguldok végig a házak között. Pár perc múlva eltűnnek az utcák. A távolból kiveszem a tenger hullámzó habjait. Mindjárt odaérek! Már csak pár lépés, és ott vagyok.

  Úgy érzem, kicsúszik a talpam alól a föld. Megtántorodom, elvesztem az egyensúlyomat, és szabályosan gurulni kezdek lefelé. A talajt vizes, durva tapintású fű borítja, amiből arra következtetek, hogy pár órája eshetett az eső. Magzatpózba húzom magam, így ellensúlyozva a hamarosan következő esés keménységét.

  A mélyre hatoló fájdalom átjárja az egész testemet. Segítségért kiáltok, bár tudom, hogy valószínűleg senki sem hallja, a Körút miatt egy lélek sem jár erre. Nehézkesen kinyitom a szemem. Az első dolog, amit észreveszek, hogy falatnyi sortom elszakadt a combomnál. Nagyszerű – gondolom magamban gúnyosan. Legalább gyorsabban megszabadulok tőle! Éppen készülnék lerángatni magamról a nadrágomat, mikor észreveszem, hogy egy óriási sártócsában fetrengek. Megrázom a fejem, reménykedve abban, hogy ettől tisztábban fogok látni, és óvatosan körülkémlelem a terepet. Igen, valóban egy sártócsa közepén ülök. A lábamat és a kezemet milliónyi karcolás borítja, az ujjaimon még mindig ott szárad a Békeőr vére. Szőke hajam izzadtan tapad a homlokomba, fél pár fülbevalómat valahol elhagytam útközben. Az övemhez kapok, és egy hatalmas sóhaj kíséretében meggyőződöm arról, a késem még megvan.

-Kate! – kiáltja egy férfi a domb tetejéről. – Nyugodj meg! Figyelj, most lemegyek hozzád, és…

  Megfagy a vér az ereimben, szabályosan remegek a félelemtől. Sejtelmem sincs, kivel állok szemben, nem látom az arcát. Azt mondta, nyugodjak meg… Ez rossz jel, nagyon rossz. Az emberek nem mondanak ilyet, csak ha tudják, hogy valami nagyon nincs rendben. Bántani akar! – fut át az agyamon a gondolat. – Meg akar ölni!

  Nehézkesen feltápászkodok, és merően nézek a jövevényre. Ő bólint, majd lassan, óvatosan megindul felém. Gyorsan, ügyesen közeledik, még csak meg se remeg a keze. Látszik rajta, hogy kiváló az egyensúlyérzéke. Ennek ellenére még mindig úgy érzem, nem bízhatok meg benne, mert ártani akar nekem. Talán a Békeőr barátja, akit megöltem? Vagy Snow embere? Lövésem sincs. Biztos, hogy nem a barátom, máskülönben nem figyelmeztetett volna, hogy le fog jönni. Igen, az ellenségem, ez holtbiztos. Talán bele akar fojtani a sárba? Vagy valami egyéb szörnyűséget tervez ellenem? Meg kell védenem magam! – Füstölgő mozdonyként zakatol a fejemben ez a gondolat.  Cselekednem kell, most azonnal! Lassan, alig láthatóan veszem elő a késem. A támadóm egyre közelebb ér hozzám. Olyan nyugodtan sétál, jó eséllyel nem számít az akciómra.

-Oké, itt vagyok! – suttogja, és finoman megsimítja a karomat. – Kate, elmondanád, miért…

  Nem tudja befejezni az eszmefutását, ugyanis egy villámgyors mozdulattal beleállítom a kést a vállába. A fiú keservesen felüvölt. Nem tétlenkedem. Minden erőmet beleadva orrba vágom, majd fellököm. Hátra sem nézek, úgy folytatom az utamat előre, menekülve a zord valóság sötét leple elöl.

*

  Az évek során rengeteg ember vesztette életét a Viadalokon, ez alól a Negyedik Körzet Kiválasztottjai sem élveztek kivételt. Bármennyire is voltak ügyesek, bátrak, és rafináltak, a többi Hivatásos minduntalan túljárt az eszükön, vagy egyszerűen csak hátba támadta őket. A Négyesekkel mindig rosszabbul bánnak, tekintve, hogy ebből a Körzetből általában egyszerre csak egy Hivatásos érkezik, így senkit sem kell megbékíteni, ha megölik a Körzettársát.

  Két temető áll a Negyedik Körzet végében, közvetlenül egymás mellett. Az egyikben – a bal oldaliban – azok nyugszanak, akik a Viadalon vesztették életüket, a másikban azok, akiket a betegségük vagy az öregségük vitt el. Mindkettőben össze-vissza helyezkednek el a sírok, nincs külön rendszerezve, hogy kit hova temetnek. Kicsit nehéz is kiigazodni a sok halott között, de aki sokszor járt már itt, annak minden bizonnyal nem okoz problémát.

  Gyorsan, türelmetlenül szelem át a sorokat. Eszméletlenül utálom, hogy Alex sírja pont a temető közepén fekszik. Már csak ott volt hely, mert az emberek valamiért nem akartak oda temetkezni. Állítólag túl kísérteties az a hely, mivel jobb oldalt a polgármester fia, bal oldalt pedig egy olyan lány nyugszik, akit igazságtalanul öltek meg a Viadalon a Játékmesterek, ezért örökké kísérteni fog. Még jó, hogy nem hiszek az ilyenféle ostoba babonákban, máskülönben biztos, hogy még a mostaninál is őrültebb és közveszélyesebb lennék!

  Leülök a poros földre, a lábaimat törökülésbe húzom. Mindig így teszek, amikor meglátogatom Alexet. Leülök, és sokadjára is megfigyelem a sírját. „Alex Emerson, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának második helyezettje,élt tizennyolc évet” – mindössze ennyit véstek a sírfalra, a fiú fényképe mellé. Mindig elfog az undor, amikor elolvasom ezt a három sort. Mintha ennyi lett volna Alex élete. Megszületett, megkeresztelték, tizennyolc év múlva pedig utolsóként meghalt egy Arénában. Mindenki azzal nyugtatott, hogy mások életéről sem írnak kisregényt, és ennyi információ pont elég ahhoz, hogy az ember tudja, kiről is van szó. Pedig nem. Ebből a három sorból nem derül ki, mennyire bátor és erős volt, milyen keményen küzdött a Viadalon, mi mindent megtett Jaredért és értem, és mennyire tudott szeretni.

  Legalább a fénykép, amit a szöveg mellé helyeztek, kicsit jobban tükrözi a valóságot. Valószínűleg a Viadal előtt pár héttel készülhetett. Egy egyszerű, fehér pólót, egy fekete halásznadrágot, és egy fél oldalra billentett, vagány kalapot visel, sötét fürtjeiről csöpög a víz, szája vidám, kissé gúnyos mosolyra húzódik, sötétbarna szemeiben pedig a szenvedély és a kalandvágy kiolthatatlan tüze csillog.

  Nagy levegőt veszek, és beszélni kezdek a vőlegényemhez.

-Soha sem fogom megérteni, miért vettek el tőlem – kezdem meggyötört, sírástól rekedt hangon. – Miért nem hagyták, hogy szeressük egymást, és együtt éljük le az életünket? Talán már elfelejtették a vénségek, milyen érzés szerelmesnek lenni?  - Unottan megrázom a fejem, vértől vöröslő ujjaimmal kócos, összekuszálódott hajamba túrok. – Hiányzol, Alex, elmondhatatlanul hiányzol. Ha itt lennél, minden sokkal könnyebb lenne. Együtt átvészelnénk a Körutat, és minden gördülékenyebben menne. Jared nem keveredne rossz társaságba, nem vesznénk össze Johannával, nem ölnék embereket többé… Tudod, néha úgy érzem, láttad a jövőt. Mintha akkor, az Arénában, mikor a késdobálás fortélyaira tanítgattál, tudtad volna, hogy az öcséd nem fogja egykönnyen túltenni magát az elvesztéseden, bajba fogja sodorni magát, és csak rám számíthat. Túlságosan is jól ismertél mindkettőnket. Ismerted a félelmeinket, a bánatunkat, az örömünket. Mindenre előre felkészültél, nálad nem létezett olyan, hogy B-terv, még ha úgy is gondoltad, hogy mindenkinek te vagy a második. Tudod, néha úgy éreztem, képtelenség kiigazodni rajtad. Az egyik pillanatban kedves voltál és vicces, a másikban goromba és érzéketlen. Persze, most már nem számít, hiszen végül rájöttem, hogy ki is vagy valójában, hogy mennyire szeretlek!

  A kora esti szél lágyan fúj végig a temetőn, mégis úgy érzem, le akarja csavarni a fejemet a nyakamról. Önkéntelenül elfordulok Alextől, a tekintetem a mellette lévő sírra vándorol. Csak egy pillanatra nézek a sírkőre, ez a pillanat mégis elég ahhoz, hogy leolvassam a rajta szereplő nevet: Florina Odair.

  Se időm, se kedvem megdöbbenni azon, hogy a lány, akit állítólag igazságtalanul öltek meg az Arénában, Finnick rokona lehet, így inkább visszafordulok Alexhez, és folytatom a „beszélgetést”.

-Láttam, hogy mit művelnek az emberekkel – Undorodva megrázom a fejem, amint felrémlik előttem a Jaredet és Gale-t fenyegető Békeőrök képe. – Tönkre akarják tenni őket, csak ezért, mert teljes mellszélességgel és bátorsággal kiállnak a hazájuk és a szeretteik mellett. Majdnem megölték őket, pedig nem csináltak semmit, csak… Oké, tényleg lázadtak a rendszer ellen, de ez szerintem így természetes, mármint… Ki akarna így élni? Ez már nem is élet, inkább börtön. Egy kegyetlen, zsarnoki börtön, ahol az őr bármit megtehet az elítéltekkel. Miért ítéltek el minket? Miért kényszerítenek arra, hogy egymás vérét szívjuk ahelyett, hogy összefognánk, és közös erővel megdöntenénk a Kapitóliumot erejét? Nem lenne nehéz, csak kellene pár bátor, határozott személy, aki elindítja a járványt, mint Jared a beszédem után. Kár, hogy kevés igazi harcos él csak . Te ilyen voltál, Alex, jól tudom. Neked kellett volna győznöd, nem nekem! – Indulatosan a térdemre csapok, majd letörlök a szemem sarkából egy könnycseppet. Nem akarok sírni, attól Alex gyengének találna, és nem hinne többé a forradalomban. Meg amúgy sem szerette, ha elszomorodtam, minduntalan igyekezett mosolyt csalni az arcomra. – Tudom, hogy te is a forradalomért harcoltál, csakúgy, mint Samira. Ez volt az álmotok, hogy egy nap szebb világra ébredjen Panem. Szerettelek, Alex Emerson, és ez semmit sem változott a Viadal óta. Érzem, sőt tudom, hogy bele fogok őrülni az elvesztésedbe. Hogy mikor, még én sem tudom. Évtizedek, évek, hónapok, vagy akár napok múlva… Talán még ma, talán holnap. Fogalmam sincs, ezért mielőbb valóra akarom váltani az álmodat, a közös álmunkat. Ezért úgy döntöttem, - Mélyen a fiú szemébe nézek, miközben egy oktávval lejjebb veszem a hangom. Igaz, hogy egyedül vagyok, de nem árt a biztonság. – hogy megtartom a Körzetednek tett ígéretemet. Még nem tudom, hogyan, de négy nap múlva megölöm Snow-t. A Körzetekben nem szítom lázadásra a népet, egy rossz szót sem szólok a fővárosról és a Viadalról, eljátszom, hogy semmi bajom velük. Az elnök azt fogja hinni, nem komolyak a szándékaim, hiszen csak két helyen balhéztam, ahonnan a szövetségeseim származtak. Majd azt hazudom, hogy a két beszéd előtt ittam, hogy ellazuljak egy kicsit, és könnyebben túltegyem magam a sokkon, hogy szembe kell néznem a hozzátok fűződő emlékeimmel és a gyászoló rokonaitokkal…

- Hihető terv, a Kapitólium zokszó nélkül be fogja venni!

  Kis híján eláll a szívverésem, ahogy meghallom az ismerős hangot. Megfordulok, és szembe találom magam Finnickkel.

-Te meg mi a francot keresel itt? – ripakodok rá.

  A fiú komolyan figyel éles, tengerzöld szemével. A vonási meggyötörtek, kivételesen a szája szélén sem bujkál ott az a szívdöglesztő mosoly, amiért régen majd’ megőrültem. Vállát egy kötés borítja, ami alatt még látni az alvadt vér mintázatát.

-Mi történt? – kérdezem rosszat sejtve.

- Hogy mi történt? – Finnick kínosan felnevet. – Megöltél egy Békeőrt, aztán elrohantál, mint egy félőrült – Megrázza a fejét, mintha még most sem hinné el, amit látott. – Utánad mentem, mert féltem, hogy hülyeséget csinálsz. Rátaláltál a Körzet egyetlen dombjára, sikerült is leesned róla. Követtelek, már egészen közel értem hozzád, amikor megvágtál… Figyelj, megértem, hogy ez egy nehéz időszak az életedben, de azért nem kellene… Kate, te sírsz?

  Finnick leül mellém a koszos, porban fürdő talajra, és gyengéden átöleli a vállamat. Közelebb húzódom hozzá, szinte már az ölében fekszem. A könnyeim vízesés módjára áztatják az arcomat. Leírhatatlanul örülök Finnick közelségének. Gyűlölöm, ha egyedül kell lennem egy ilyen kísértetjárta helyen. Örülök, hogy megkeresett, és hogy ennyire törődik velem. Néha úgy érzem, sokkal inkább ő tölti be az életemben a mentor szerepét, semmint Johanna.

  Sok időbe telt, mire rájöttem, hogy mik a valódi szándékaim, hogy kihez milyen viszony fűz. Évekig azt hittem, szerelmes vagyok Finnickbe, pedig csak mániákusan rajongtam érte, elvarázsolt a humora, a kedvessége a rajongóival, és a töretlen, isteni szépsége. Aztán megismertem. Rájöttem, hogy az ő élete sem tökéletes, sőt nagyon is szörnyű. Nem engedik neki, hogy azt csináljon, amihez kedve tartja, hogy azzal legyen, akivel akar. Ketrecben él, állandó megfigyelés alatt. Ez rosszabb, mint egy börtön. Kívülről tökéletesnek tűnik a világa, és neki is el kell játszania, hogy jól érzi magát. Nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy Finnick Odair titkol valamit előlem, és egyben mindenki elöl. Talán csak Annie-t avatta be, de lehet, hogy őt sem. Ez a titok nem lehet túl vidám, ha ennyire óvja a közönségtől.

  Aztán ott van Alex. Azt hittem, hogy gyűlölöm, hogy meg akarom ölni, miközben mindvégig szerettem. Ezért idegesített, amikor Tiffanyval flörtölt, vagy amikor beszólt a ruhám miatt. Féltékeny voltam rá, irigyeltem, hogy lélegzetállítóan bánik a késekkel és a szavakkal, mindemellett olyan könnyedén és lazán veszi a dolgokat, hogy majdnem szétesik. Nem ismertem, ezért féltem tőle. Nem bíztam benne, még azután sem, hogy az interjú után jókedvre derített. Rettegtem, hogy megöl, még az is átfutott az agyamon, hogy ő oltotta ki Joel életét. Aztán hazudtam neki, eltitkoltam előle Naomi halálának körülményeit. Magamtól rá se jöttem volna, mit érzek iránta, ahhoz is Valter segítsége kellett. Csak akkor viselkedtem vele normálisan, miután összejöttünk. És milyen kevés ideig élvezhettük egymás szerelmét! Talán egy napig, vagy még annyi ideig sem…

  Aznap megígértetett velem három dolgot: vigyázzak az öccsére, öljem meg az elnököt, és ne essek el. Utóbbival már elkéstem, gondolom savanyúan. Nem is baj, Alex úgyis csak poénból mondta. Összeszorul a torkom, ahogy arra gondolok, hogy még a halál kapujában is viccelődött. A könnyeim egyre keservesebben száguldanak végig az arcomon, körmeimet egyre hevesebben vágom Finnick oltalmazó karjaiba.

  Való igaz, Jaredre nem tudtam vigyázni. Reménykedhetek, hogy még visszafordítható a helyzet, és rendes, tisztességes ember válhat belőle. Persze ez sem biztos. Kellene valaki, aki mindig itt lesz mellette, aki vigyázni fog rá. Jared értelmes, okos fiú. Egyetlen hibája, hogy felnőttnek érzi magát, és azt hiszi, bármit megtehet következmények nélkül. Remélem, ezen még lehet javítani.

  A harmadik ígéretem pedig… Hatalmasat sóhajtok, ahogy felrémlik előttem a dühöngő, forradalomért kiáltó emberek képei a Nyolcadik és a Negyedik Körzetből. Ez a két hely lehetne a bázis, a lázadók bázisa. Innen kerülnek majd ki a legerősebb, a legszívósabb harcosok, akik képesek lesznek szemrebbenés nélkül ölni.

  Ölni. Már megint csak ölni, kegyetlenül lemészárolni ártatlan embereket. Köszönöm, én ebből nem kérek! Minek ezernyi embernek meghalni, miközben akár ketten is megvívhatnák a mindent eldöntő csatát. Snow és én… Az elnöknek nem kell tudnia, mit tervezek ellene. Érje csak meglepetésként a felismerés, akárcsak annak idején a Körzetlakókat a Viadalok! Ez lesz a tökéletes bosszú, amivel végre megfizet a hetvenhárom évnyi szenvedésért. És én leszek a merénylő, az elnök gyilkosa. Megteszem értük. Alex, Naomi, Samira, és Joel emlékéért, a többi gyerek biztonságáért. Az országunkért, Panemért. A békéért.

-Meg fogom ölni… - motyogom Finnick vállába fúrt arccal.

- Snow-t ? – kérdezi a fiú csendesen.

  Gyengéden eltol magától, tengerzöld pillantását mélyen az enyémbe fúrja. Mintha így akarna megfejteni. Úgy vizslatja az arcomat, mintha mindent tudni akarna rólam, az egész életemről.

-Igen! – felelem egyszerűen, és viszonzom a pillantását.

- Komolyan gondolod? Nem azért mondod, mert dühös vagy Alex miatt? Tényleg készen állnál rá?

  Rezzenéstelen arccal bólintok.

-Van konkrét terved? – faggatózik tovább.

- Nem sok… - vallom be pironkodva. – Biztos, hogy nem akarok forradalmat, semmi szükség még több feleslegesen kioltott emberéletre. Sokkal inkább kézenfekvőbb lenne egy merénylet, amiről Snow még csak nem is sejt.

  Finnick arcán elterül a mosoly, az a gonoszkodó, sátáni vigyor, amit oly’ sokszor fedeztem már fel Alexen. A szemében vad, kiismerhetetlen fény csillan, az arcvonásai megkeményednek. Felpattan, majd engem is felhúz a földről.

-Ha tudnád, Katie Hope, mióta várok erre a percre! – sóhajt fel. Vakmerő hangjából kiérzem a bosszúvágy vad, szikrázó ragyogását. – Ha tetszik, ha nem, segíteni fogok neked!

- Azt megköszönném! – erőltetek magamra egy hálás mosolyt. – Hova megyünk?

- Tudok egy helyet, ahol felkészülhetsz a harcra! – kacsint rám vigyorogva, majd elindul a temető kicsi, rozoga kapuja felé.

*

-Fontos, hogy erősen tartsd a kezedben, egy percre sem szabad megremegned! Ez az, így jó. Lendítsd hátra a karod, aztán gyorsan, de pontosan célozva dobd el a kést!

  Unottan felsóhajtok. Rohadtul elegem van ebből a főnökösködő, maximalista alakból! Nem elég, hogy folyton köpköd, mikor megszólal, de még a technikája is egész más, mint Alexé. Egy órája kezdtük a gyakorlást, de még nem jutottunk semmire. Pedig én szívemet-lelkemet beleadva próbálok kést dobálni, de ez edző mindig leszid. Semmi sem jó neki, szerintem még az sem, amiről magyaráz. Lefogadom, hogy ha elé állna egy bajnok, aki késdobálással győzött, még abba is belekötne.

-Hé, ne kalandozz már el? Hol jársz ilyenkor, Hope? – üvöltözik vöröslő fejjel. – Szedd már össze magad, hallod? Ha így folytatod, sosem leszel profi! Amúgy sem értem, minek neked ez az egész, egyszer már győztél, és csoda lenne, ha valami úton-módon visszakerülnél az Arénába. Mellesleg a Békeőrt is sikerült kinyírnod. Igaz, elég otrombán csináltad, a dobásodban nem volt meg a szenvedély, és…

- Hé, álljunk meg egy percre! – teszem fel a kezem, mire az edző megajándékoz egy nem túl kedves pillantással. – Nem tartanánk egy kis szünetet? Úgy értem, pihenhetnénk…

- Ember, ha pihenni akarsz, menj ki a tengerre! – morogja, aztán se szó, se beszéd, beszélgetni kezd egy fekete hajú lánnyal, aki idén fog önként jelentkezni.

  Tanácstalan pillantást vetek Finnick és Johanna felé. Mióta beavattuk a tervünkbe, a mentorom úgy vigyorog, mint egy vadalma. Komolyan, szinte ragyog. Nem is tudtam, hogy egy készülő merénylet híre is elég neki ahhoz, hogy jó kedvre derüljön… Természetesen még nem bocsátott meg nekem, amiért állítása szerint kiállhatatlan vagyok, viszont legalább hajlandó szóba állni velem. Ez nála óriási előrelépésnek számít. Pff.

-Segítene valaki? – kiáltok oda a két egykori győztesnek. – Ez a bunkó itt hagyott, mert fontosabbnak tartja a szabadságnál, hogy az a lány rendesen fel legyen készülve a Viadalra.

  Igaz, hogy Johanna megenyhülni látszik irántam, de annyira azért mégsem, hogy segítsen a tanulásban, ellenben Finnickre szerencsére számíthatok. A fiú egy szempillantás alatt mellettem terem, és alaposan szemügyre veszi a késemet.

-Ez nem a legjobb darab – állapítja meg. – Várj, keresek neked egyet, amivel könnyebb lesz gyakorolnod! – Egy késekkel teli polchoz lép. Egy perc sem telik bele, máris talál egyet, amivel szerinte könnyebb harcolni. – Tessék! – nyújtja át nekem.

  A fegyver rettentően poros, látszik rajta, hogy már hónapok óta nem használták. Ennek ellenére rendkívül élesnek tűnik, kis híján meg is vágom vele az ujjamat. A markolata kemény fából készült, de könnyű tartani. Kicsit titokzatos látványt nyújt, bár lehet, hogy csak a por miatt. Az ujjaimmal kitapintok egy vésetet a fogókáján. Elfordítom a fegyvert, és két betűt pillantok meg rajta: A. E.

  A kezem kissé bizonytalanul megremeg, ahogy végighúzom az ujjamat eme két betűn. Talán az övé volt? Végül is elképzelhető, ebben az edzőteremben rengeteg kés van, nem csodálnám, ha megkülönböztetésként írta volna rá a monogramját. Biztos, hogy az övé volt! Még a tapintása is olyan Alexes… Meg az egész fegyver. Gyönyörű, mégis kemény és erős, kissé érdes, ám kellemes – pont olyan, mint Alex. Megmagyarázhatatlan késztetést érzek arra, hogy magamhoz öleljem, hogy megszagoljam, hogy megcsókoljam. Nem vagyok hülye, tudom, hogy ez nem hozná vissza Alexet, de úgy érzem, mindez jól esne.

-Kate, itt vagy? – bök oldalba Finnick. – Miért nézegeted azt a kést? Persze, tudom, hogy szép meg menő, de azért annyira nem, hogy… Basszus, ne puszilgasd már, tiszta nyálas lesz!

- Bocsánat… - motyogom, és zavartan elveszem a fegyvert a számtól. – Én csak… Alex… Az övé volt, rajta van a monogramja. Nézd, itt!

  Fáradtan felsóhajt, majd beletúr kissé kócos, mézszőke hajába. Látszik a szemén, hogy minden idegszálát megerőltetve gondolkozik, hogy mit is csinálhatna velem és a halott vőlegényem késével.

-Hozok egy másikat, oké? – mondja végül. – Ahogy látom, ezzel képtelen lennél bármit is csinálni, aminek köze van a harchoz.

  Újra a késekkel teli polc felé veszi az irányt. Miközben elhalad mellettem, hallom, hogy valami olyasmit motyog, hogy „Mi a francért véste bele a nevét?”.

  Nem sokára visszatér egy másik késsel, amin nincs felirat. Most, hogy ilyen nagyszerűen megoldást találtunk a problémámra, kezdetét veszi a gyakorlás. Finnick önként elvállalja az edző szerepét, mivel aki eredetileg segített volna, nyom nélkül felszívódott. Eleinte örülök, hogy nem egy vadidegentől kell ellesnem a mozdulatokat, hanem egy ismerősömtől, ám hamar alábbhagy a jókedvem. Kiderül ugyanis, hogy Finnick kőkemény edző, durvábban hajt, mint a másik férfi. Mondjuk igaz, hogy ő emellett számtalan tanáccsal lát el, és megpróbál Alex technikájára építeni. Persze hozzárak pár újdonságot, mint például az arc és kéz közötti távolság fontosságát, a gyors, ám hibátlan mozdulatok elsajátítását, vagy az érzelmek elhanyagolását.

-Nem kaphatsz rohamot minden egyes gyilkosság után! – mondja szigorúan.

- Nem is kaptam még rohamot ilyen helyzetben! – tiltakozom a büszkeségemet védve.

- Értem. Ezek szerint az előbbi kirohanásod, és Naomi meggyilkolását követő értelmetlen futkorászás csak színjáték volt? – vonja fel a szemöldökét gúnyosan. – Nézd, Kate, emiatt ne izgulj! Az a lényeg, hogy ne foglalkozz az áldozatod családjával, egyszerűen csak öld meg. Amikor eldobod a kést, és meglátod a vért, gondolj arra, hogy a saját érdekedben tetted. Zárd ki a halottat, és minél előbb hagyd el a helyszínt!

- Bocs, hogy nem vagyok olyan kegyetlen, mint te, és vannak még normális érzelmeim, mint például az empátia! – mordulok rá idegesen.

- Ez nem a kegyetlenségről szól! – rázza meg a fejét. – Ez több mint egy Viadal. Nem kell megfelelned senkinek, nem kell támogatókat szerezned, nem kell megjátszanod az agyadat. Könyörgöm, legyél már egy kicsit pszichopatább!

- Nem volt elég, hogy megvágtalak? – mosolygok rá incselkedve.

- Azért tetted, mert rohamod volt. Most nem lesz semmi baj. Muszáj, hogy megtanulj valamit, amire csak a Hivatásosok képesek…

- Mit? – sürgetem izgatottan.

  Finnick felkap egy kést, mellém lép, majd elhajítja a fegyvert. Az hosszasan repül, aztán beleáll az egyik bábu fejébe. Csont nélkül. A fiú elégedetten szemléli az eredményt, majd figyelmen kívül hagyva a döbbent tekintetemet, közelebb lép hozzám, és mosolyogva átöleli a vállamat.

-Meg kell tanulnod érzelmek nélkül kioltani egy ember életét! – suttogja a fülembe.

  A késdobálás már hibátlanul megy, így itt az ideje rászállni az érzelmeim elhanyagolására. Finnick kitalálja, hogy verjem meg. Tiltakozom, könyörgöm, hogy ne kényszerítsen ilyesmire, hiszen jól tudja, hogy képtelen lennék ok nélkül megütni, de ő nem enged. Arra kér, hogy képzeljem a helyébe Snow-t. Mindketten reméljük, hogy így könnyebb lesz megvernem, de sajnos még mindig nem visz rá a lélek. Finnick ekkor meglepő kérdéssel áll elő: mi volt a leggonoszabb dolog, amit ő elkövetett ellenem?

-Fogalmam sincs! – vonok vállat. – Igazából mindig rendes voltál velem. Maximum akkor haragudtam rád egy kicsit, amikor leüvöltöttél a lakosztályodban… Tudod, miután megcsókoltalak.

- Szuper! – vigyorodik el magabiztosan. – Most nézz rám, és gondolj arra, hogy éppen üvöltözöm veled! Na, idegesebb vagy?

- Egy picit – bólintok.

- Oké. Most gondolj arra, hogy mostantól kezdve minden nap minden egyes órájában veled fogok üvöltözni, gyakorlatilag erre szentelem az életemet.

- Ennek semmi értelme! – morgom. – Ettől jobb lesz valami? Na, jó, feladtam! – Zsémbeskedve levágom magam a birkózószőnyegre. Miért fáraszt Finnick ilyen baromságokkal? Nem mindegy, hogy mikor haragudtam rá? Te jó ég, hogy lehet valaki ennyire idióta? Ahelyett, hogy felkészítene a merényletemre, ezeréves eseményeket hánytorgat fel, amikre már alig emlékszem.

- Csak nyugodtan! – von vállat flegmán. – Legalább megszabadulok tőled. Mindig is tudtam, hogy egy kiállhatatlan, hisztis liba vagy, aki soha semmivel sincs megelégedve. Nem is értem, hogy bízhattam benned. Mindent elrontasz, amihez csak hozzáérsz, biztosan ezt az akciót is elcseszed majd valahogy!

  A testemben szétáramló düh adrenalint termel, amitől egyszeriben olyan erősnek érzem magam, akár egy igazi Hivatásos. Hogy mer ez a bunkó egy rossz szót is szólni rólam? Mi az egyáltalán, hogy mindent elrontok? Oké, bevallom, néha valóban képes vagyok bénázni egy kicsit, de ez koránt sem jelenti azt, hogy ne tenném oda magam, amikor tényleg szükség van rám.

  Finnick kihívő mosolyt lövell felém. Az ablakon beszűrődő napfény kéjes csillogást vet hibátlan fogsorára. Egyszeriben kedvem támad kitépni pár fogát, mégse érezze annyira tökéletesnek magát. Egy szempillantás alatt összeszedem magam, felpattanok, és minden erőmet beleadva Finnickre vetem magam. A támadásom feltehetően váratlanul érte, így könnyen sikerül fellöknöm. Kihasználom a pillanatnyi zavarát, és az öklömet megfeszítve behúzok neki egyet.

-Menj a fenébe, Finnick Odair! – üvöltöm magamból kikelve, miközben folytatom az ütlegelést. – Hogy lehetsz ennyire képmutató? Itt jópofizol nekem, meg segítesz felkészülni, miközben titokban a hideg futkos a hátadon, amint megpillantasz! Nem várom el, hogy kedvelj, de azért nyugodtan belemondhatnád a szemembe az igazságot! Tudod, mivel készítesz ki a legjobban? A rohadt kis titkolózásoddal! Mindig kétértelmű említéseket teszel, aztán eltűnsz, és hagyod, hogy megőrüljek a hülyeségeidtől! Lefogadom, hogy igazából miattad kapok rohamokat, és nem a tetves Viadal miatt!

- Hallod, Kate, nyugodj már meg! – nevet fel Finnick, és egy óvatlan pillanatban elkapja a csuklómat.

- Nem vagyok Kate! – prüszkölöm. – Katie-nek hívnak, és rohadtul nem érdekel, hogy a Kate jobban illik hozzám. Ha még egyszer így mersz szólítani, esküszöm, megöllek!

- Ahogy akarod, Kate! – vigyorog rám szemtelenül, majd nagylelkűen elengedi a kezem.

  Kifáradtan, izzadtan terülök el a matracon, akár egy kibelezett béka. Lihegek, akár egy szomjas kutya, szinte hallom, ahogy a szívem vért pumpál az ereimbe. Úgy érzem, menten kiszakad a helyéről. A fejemet oldalra fordítom, és eltűrök pár izzadtságtól nedves tincset a homlokomból. Azt hiszem, soha sem fáradtam még így ki, talán csak az Arénában, amikor a mutánsok elöl menekültem Alexszel az oldalamon.

  Tényleg, hová is tettem Alex kését? Már éppen megijednék, amikor a másik oldalamra fordulok, és megpillantom a keménykötésű, kétélű fegyvert. Boldogan elmosolyodom. Kinyújtom a kezem, és magamhoz húzom a kést. Csak nézem, nézem, ahogy a napsugár aranysárgára festi a fémes részét. Ettől mintha szebb lenne egy kicsit. Pont, mint Alex - jut eszembe. Bár a kapcsolatunk elején még nem kedveltem, le sem tagadhattam, hogy mennyire jóképű. Aztán akárcsak a késre, rá is rásütött a nap, vagyis megismertem az igazi énjét, a kedves, vicces, szerető oldalát, amitől egyszeriben még szebbé, még jobbá vált a szememben, olyannyira, hogy még belé is szerettem.

  A szívemhez szorítom a fegyvert. Ha valaki most meglátna, jó eséllyel azt hinné, éppen öngyilkosságra készülök. Ez persze nem igaz. Nem akarok meghalni, mindössze jólesik érezni a testemen az fegyvert, amivel Alex készült a Viadalra. Biztos, hogy minden egyes helyen megérintette, még ha csak rövid időre is. Bugyután hangzik, de ez nekem olyan, mintha Alex érne hozzám, az ő ujjai simítanának végig a testemen. Lehunyom a szemem, és minden egyes porcikámhoz hozzáérintem a fegyvert. Közben Alexre gondolok, őt látom magam előtt, az ő csókot adó száját érzem a vállamon, a kézfejemen, a combomon.

  Finnick Odair hangja ránt vissza a valóságba.

-Jól érzed magad? – kérdezi. A fejét kissé oldalra biccenti, mintha nem venné biztosra, hogy jól látta az imént történteket. Bal szeme alatt egy óriási, kékeszöld monokli éktelenkedik.

- Juj, ez borzalmasan néz ki! – kapok a szám elé ijedten. – Eléggé kicsináltalak ma. Bocsi, nem volt szándékos, csak…

- Ne vedd a szívedre! – Lekuporodik mellém, és átnyújt egy üveg vizet. Hálás mosolyt küldök felé, majd elveszem tőle a flaskát. – Nézd a jó oldalát, legalább jó az ízlésed! A bal vállamba vágtad a kést, a bal szememet ütötted meg… Nem leszek féloldalas!

  Pár másodpercig kifejezéstelen arccal bámulok rá, majd kitör belőlem a harsány, mindent elsöprő nevetés. Úgy vihogok, mint egy féleszű, még a szőnyegen is eldőlök, amitől persze a vizesüveg teljes tartalma a nyakamba borul. Na, nem mintha számítana, így is csuromvíz vagyok az izzadságtól, meg legalább felfrissülök egy kicsit. A legtöbb edző és Hivatásos-jelölt bosszúsan méreget, de figyelmen kívül hagyom őket. A Viadal óta először nevetek tiszta szívemből. Másoknak jelentéktelen semmiségnek, haszontalan apróságnak tűnhet, de nekem mérhetetlenül sokat jelent, hogy végre önfeledten kacaghatok, még ha azon is, hogy teljes mértékben padlóra vágtam az egykori bálványomat.

*

-Igyekezz, kedvesem! Tíz perc, és indul a vonat! Ugye tisztában vagy azzal, hogy már régen úton kellene lennünk a Harmadik Körzet felé?! Csak tudnám, miért halogattátok ennyire a felszállást…

  Leila sipákolása egybeolvad a pályaudvar füttyszótól és az árusok lelkesedő, már-már rámenős rikoltozásától hangos zajával. Johanna és ő már felszálltak a vonatra. Már csak rám várnak, miattam halogatják az indulást. Tudom, hogy mennem kellene, ha a kísérőm így folytatja, előbb-utóbb kitoloncolnak minket.

  Mégis úgy érzem, maradnom kell még pár percig. Muszáj elbúcsúznom a hömpölygő, vidám embertömegtől, a tenger vadul hullámzó habjaitól, a sirályok fülsüketítő vijjogásától, a forrón tűző Nap lenyugvó sugarától – a Negyedik Körzettől.

  Nem az otthonom, nem is érzem annak. De itt élt a vőlegényem, itt készült fel a Viadalra, ami megfosztotta az életétől, itt dolgozott, hogy el tudja tartani az öccsét, itt laknak a barátai, az ismerősei, a családja. Eme helynek köszönhetően lett olyan, amilyen. Erős, bátor, önfeláldozó, vicces és megértő. Ha nem ide születik, talán más ember vált volna belőle. Lehet, hogy jobb, lehet, hogy rosszabb. Lehet, hogy soha sem ismertem volna meg, vagy ha mégis, biztos, hogy nem szerettem volna belé. Mert én őt szerettem, és szeretem a mai napig, minden hibájával együtt.

  A lemenő Nap utolsó sugarai narancssárga fényben úsztatják az egész állomást. Teljesen megbabonáz a látvány. Olyan gyönyörű! Mintha nem is a Negyedik Körzetben lennék, hanem egy messzi, távoli világban, amelyről már oly’ sokszor ábrándoztam. Ahol nincs éhezés, kegyetlenség, és halál, nem rettegnek az emberek évről-évre az Aratástól, nem ismerik a bánatot, a fájdalmat, a szenvedést és a kínt. Egy olyan világban, ahol mindenki boldog. Remélhetőleg pár nap múlva Panem is ilyen világgá válik majd. Én azon leszek, hogy így legyen. Levontam a tanulságot Finnick oktatásából. Snow valószínűleg nem fog velem gonoszkodni, sokkal inkább esélyesebb, hogy kimért eleganciával, pár udvarias megjegyzéssel fogad. Nem szabad behódolnom neki, csak elő kell kutatnom a régi sérelmeket, feltépni a régi sebeket, és megölni Panem első számú zsarnokát. Nem fogom megkínozni, az túl hosszadalmas és fárasztó lenne, ráadásul még a rohamom is előjöhet, ha vért látok.

  A pályaudvar lassan, de fokozatosan kezd kiürülni. Egyedül én állok a sínek előtt, azaz mégsem. A távolból egy alak fut felém. A léptei gyorsak és határozottak, mintha félne, hogy lekési a járművet – vagy a benne utazó embereket.

-Szia, Finnick! – köszönök meglepetten. – Miért jöttél? Az edzőteremben már elbúcsúztunk.

- Heló, szülinapos! – mosolyog rám kedvesen.

- Mi? – kérdezem. – Ma van a szülinapom? Ez biztos? Azt hittem, még van pár hetem…

- Hát, pedig nincs! – kacsint rám nevetve. – Mielőtt megkérdeznéd, onnan jöttem rá, hogy emlékeztem, mikor jártam a Hetedik Körzetben nyolc évvel ezelőtt, és rémlett, hogy valaki mondta, hogy aznap van a tízedik születésnapod, pont március huszonkettedikén. Mesélj, milyen érzés nagykorúnak lenni?

- Hát… fura! – válaszolok bugyután vigyorogva. – Nem is tudtam, hogy ma van, teljesen kiment a fejemből… Köszi az emlékeztetést!

  Finnick előhúz a zsebéből egy kicsi, sötétvörös dobozt, ami rögvest az eljegyzésemet juttatja eszembe. Felpattintom a doboz tetejét. Egy óriási gyűrűt tartalmaz, minek tetején egy hatalmas, élénkvörös gyémánt ül. Le sem bírom venni róla a szemem. Csodaszép… Ahogy megcsillan rajta a Nap, szinte látom magam benne. Olyan, mintha királyoknak tervezték volna, hatalmas, ősi uralkodóknak, akik kizárólag a legelőkelőbb bálokba vettek fel ilyesfajta kincseket. Ezernyi árnyalat szaladgál a gyűrűn, mintha tréfát akarnának űzni velem. Piros, bordó, vérvörös… Kiismerhetetlen az egész, mégis lélegzetállítóan gyönyörű. Szinte kételkedek abban, megérdemlem-e ezt a nagyszabású ajándékot.

-Hogy tetszik? – érdeklődik Finnick csillogó szemekkel.

- Hú! – Ennyit bírok kinyögni. Pillantásom a gyűrűsujjamra vándorol. Azonnal megértem, mi áll a drága meglepetés mögött, és haragosan Finnickre ordítok. – Szép, mondhatom. Johanna téged is behálózott! Komolyan, miért nem tudjátok megérteni, vagy ha azt nem is, legalább elfogadni, hogy az eljegyzési gyűrűm mindennél többet jelent nekem?! Ez az utolsó emlékem Alexről… Fogjátok már fel végre, hogy nem akarom elfelejteni, sem elengedni!

- Nyugodj már meg, Kate! – A fiú óvatosan, gyengéden megsimítja a vállamat, majd váratlanul megölel. Gőzöm sincs, mire véljem ezt a gesztust, hiszen nem éppen nevezhető normálisnak, hogy Finnick Odair nyilvános helyen ölelgetni kezd.

- Öhm… izé… Finnick, nem félsz, hogy… - dadogom zavartan.

- Nem kell levenned a gyűrűt, nem azért adtam! – suttogja a fülembe titokzatos, elfojtott hangon. – Mindenre fel kell készülni, így arra is, hogy nem sikerül a merényleted, és elkapnak. Én ismerem a Kapitólium módszereit, a lehető legbiztosabb forrásból. Ha Snow és a csatlósai kezei közé kerülsz, nincs menekvés. Kegyetlenül megkínoznak, a részleteket inkább nem ismertetem, semmi szükség arra, hogy elájulj itt nekem. Szóval, ha elkapnak, nyomd meg a gyűrű szélén található gombot! Aztán… Tudni fogod, mit kell tenned!

  Mielőtt egy szót is szólhatnék, Finnick megfordul, és eltűnik az állomásról, magamra hagyva a szerelvénnyel, az idegbeteg mentorommal, a nyávogós kísérőmmel, és a gyönyörű, rejtélyes születésnapi ajándékommal együtt.