2015. november 5., csütörtök

Huszonötödik fejezet



-Biztos, hogy készen állsz rá? – kérdezi Finnick.
- Persze – válaszolom hanyagul. – Csak fel kell vennem egy ruhát, amivel megfenyegetem az elnököt. Nyugi, nem nagy ügy.
  A fiú felsóhajt, és fáradtan beletúr tökéletesen belőtt, szőke hajába. Úgy tűnik, nem igazán támogatja Adam tervét. Egyre kevésbé értem a viselkedését. Az egyik pillanatban még arra buzdít, hogy minél hamarabb robbantsam ki a forradalmat, máskor meg még arra sem hajlandó, hogy segítsen megtenni az első lépést a lázadás kegyetlen, végeláthatatlan útján.
  Johanna bezzeg örül, mint majom a farkának. Amikor megmutattuk neki a csőtopot, boldogan visítozott, mint Leila, amikor meglát egy csinos cipőt, és persze leüvöltötte Adamet, hogy miért nem neki tervezte ezt a gyönyörűséget.
  A két mentor körülbelül fél órája csatlakozott hozzánk, akkor tudtak csak elszabadulni a sipákolós rajongóiktól. Magukkal hoztak egy férfit, akit csak látásból ismerek, még nem mutatkozott be. Gondolom, ehhez nagyban hozzájárul, hogy Johanna és Finnick egy másodpercre sem képesek befogni a szájukat, egyfolytában beszélnek, a maguk igazát bizonygatva. Néha komolyan elgondolkozom, hogyan haverkodtak ők össze.
  A férfi közelebb lép hozzám. Úgy tűnik, megelégelte, hogy nem igazán foglalkozok vele a két egykori bajnoknak köszönhetően. Délcegen jár, és úgy néz végig az összes bútoron, mintha mind az ő tulajdona lenne. Szőke haját rövidre nyírta, barna szeme komolyan csillog, egy cseppnyi izgalmat sem fedezek fel benne. Az ötvenes évei elején járhat. Elég kövér, de persze korántsem annyira, mint Turner özvegye.
-Jó napot, Miss Hope! – köszön. – Plutarch Heavensbee vagyok, az egyik Játékmester, Mr. Crane jobb keze.
- Üdv! – negédesen elmosolyodom. Szeretném eljátszani, hogy nem fordul fel a gyomrom az összes Játékmestertől. – Engedje meg, hogy gratuláljak a mutánsaihoz! Egy élmény volt előlük menekülni.
  Plutarch-ot legnagyobb sajnálatomra nem könnyű zavarba hozni. Nyugodtan megvonja a vállát, úgy tesz, mintha nem érezné a szavaimból forró lávaként kiáradó gúnyt.
-Az Seneca ötlete volt – mondja. – De nem is azért jöttem, hogy a Viadalról cseverésszünk. Tudom, hogy Ön egy igazi lázadó. Első ránézésre nem egy forradalmár alkat, de ez talán nem is baj. A bájos külseje megtévesztheti Snow-t. Mi tudjuk, mi lakozik magában! – Végigmutat az egybegyűlt társaság tagjain. – A szövetségese nem tévedett. Maga csak akkor képes igazán lázító, tartalmas beszédeket tartani, amikor dühös, és nem kap hisztirohamot, mint az előbb, az összefoglaló után.
- Először is Alex nem csak a szövetségesem volt, hanem a vőlegényem is! – ajándékozom meg a férfit egy szúrós pillantással. – Szeretném, ha így emlékezne meg róla. Másodszor, semmi kedvem megtéveszteni az elnököt. Azt akarom, hogy erősnek lásson, és rettegjen tőlem. Még csak meg se forduljon a fejében, hogy eltiporhat. Harmadszor pedig, kíváncsi lennék, Mr. Heavensbee, Ön hogy reagálna, ha a szerelme a karjai közt lehelné ki a lelkét, és ezután, néhány nappal egy pár idióta arra kényszerítené, hogy az egészet nézze végig. Hm, hogy is fogalmazzak? – gúnyos mosoly fut végig az ajkaimon. – Talán Ön is hisztirohamot kapna.
  Plutarch válaszra nyitja a száját, Adam azonban gyorsan megelőzi a kitörni készülő vitát.
-Nézd csak, Katie, elkészítettem a nadrágodat! – kiáltja önfeledten.
- Nadrágban leszek? Zsír! – Boldogan a levegőbe csapok az öklömmel, majd szívélyesen megölelem a stílustanácsadómat. – Adam, óriási mázlim van veled! Komolyan, megőrülnék, ha még a stylistom se lenne százas!
  A férfi halkan felnevet. Tudom, hogy a legtöbb kapitóliumival ellentétben túl szerény ahhoz, hogy valaha is dicsekedjen a tehetségével, és önmagát fényezze. Még akkor sem játszotta túl a szerepét, amikor Caesar felkonferálta a színpadra. Mosolyogva intett egyet a közönségnek, és már el is tűnt a színfalak mögött.
-Nem térnénk végre a lényegre? – morogja Johanna indulatosan. – Komoly dolgokról kell beszélnünk az ostoba ruháitok helyett!
- Igen, persze, bocs… - motyogom zavartan, és elengedem Adamet.
- Remélem, mindenki tisztában van azzal, hogy miért gyűltünk össze – kezdi a lány. – A gyengébbek kedvéért elmondom, hogy nem azért, hogy ruhákról dumáljunk! – Villámló szemekkel mered rám, majd ismét felveszi a normális nézését, ami nála annyit tesz, hogy az idegességtől folyton pattognak a szemei. – Mindannyian régóta vágyunk már arra, hogy kitörjön a forradalom, vagy legalábbis egy lerészegedett félnótás merényletet kövessen el Snow ellen. Sajnos eddig ez nem jött össze, több okból kifolyólag. Rengeteg dolgot felsorolhatnék, de nem teszem, mert nagyjából mind ugyanazt jelenti. Sajnos az emberek nem elég bátrak, félnek, hogy megölik őket, vagy kivágják a nyelvüket. Nincs biztos információnk arról, hogy a bajnokok közül kik lennének benne egy lázadásban. Vannak tippjeink, de egyik sem holtbiztos. Ki kell derítenünk, kik kaphatók a dologra. Ma este, az interjú során a mentorok közelébe kell ülnünk, és figyelni őket, hogy reagálnak, amikor megpillantják ezt a gyönyörűséget – Egy kéjes mosoly kíséretében végighúzza az ujját a ruhámon. – Aztán beszervezzük őket, kialakítunk egy biztos csapatot, és megöljük Snow-t. Van valakinek kérdése?
  Félénken felteszem a kezem. Johanna unottan megrázza a fejét, és valami olyasmit motyog, hogy „Jellemző!”.
-Mi lenne, ha már a koronázásnál leszúrnám?
- Ha azt akarod, hogy kivágják a nyelvedet, hajrá! – gúnyolódik a mentorom.
   Adam időközben elkészül a kardigánommal is, de babonából nem mutatja meg. Azt mondja, holnapig még várakoznunk kell.
  Lassan mindenki elköszön a többiektől, és indulni kezdünk vissza, a lakosztályokba. Johanna lemarad útközben, mert halaszthatatlan megbeszélnivalója akad Plutarch-kal. Mérget vennék rá, hogy rólam lesz szó. Valamiért nagyon unszimpatikus nekem ez a férfi. Nem az taszít benne, hogy kapitóliumi, nekem ez nem jelent problémát, amíg az illető normálisan viselkedik velem, és nem játssza meg magát. Sokkal inkább zavar, hogy nem is ismer igazán, az alapján alkot rólam véleményt, amit a tévében látott belőlem. Az meg egyenesen idegesít, hogy Alexet csak a szövetségesemnek nevezte. Még a hülye számára is egyértelmű, hogy sokkal több volt köztünk. Erre még Valter is rájött!
  Finnick társaságában beszállok a liftbe. A fejemet a falnak támasztom. Úgy érzem, képtelen lennék megtartani, annyi gondolat kavarog benne. Nem értem, miért kell minden bajnokot beszervezni, miért akarnak Johannáék ekkora felhajtást. Persze, fantasztikus lehet úgy élni, mint egy titkos ügynök, vagy egy bérgyilkos, de könyörgöm, ez nem egy film, hanem a valóság! A kőkemény, igazságtalan valóság, ami mindig akkor rúg belém, amikor már elhiszem, hogy minden rendben lesz.
  Finnickre téved a pillantásom. Vajon ő is ilyen ramaty állapotba került a győzelme után? Őt is azonnal be akarták venni a lázadásba? Esetleg ő az egyik alapító? Miért ellenezte annyira az ötletet, hogy a Snow-s ruhát viseljem az interjún? Nem értem ezt a srácot… Túl titokzatos nekem. Egyre gyanúsabb, hogy vaj van a füle mögött, és eltitkol előlem valamit. Egy sötét, gonosz dolgot, amiről talán jobb is, hogy nem tudok.
-Mi nem tetszik a ruhámba? – töröm meg hirtelen a csendet.
- Komoly problémák adódhatnak miatta – feleli pókerarccal.
- Például? – húzom fel a szemöldökömet.
- Tönkre fognak tenni, Katie, hidd el nekem!
- Engem már tönkretettek! – nevetek fel keserűen. – Ne aggódj miattam! Már semmi olyat nem csinálhatnak, ami fájna. Megölték Alexet, még csak esélyt sem adtak neki. És nekem sem. Bealtatóztak, még mielőtt végezhettem volna magammal. Te is láttad. Nem hagyták, hogy betartsam az Alexnek tett ígéretemet, elvették tőlem a reményt, pedig én elhittem, hogy létezik.
- A remény már halott… - Finnick komolyan beszél. A szeme se rebben, amint kiejti a száján ezt a gyötrelmes mondatot. Nem motyog, nem fél. Tudja, mit beszél. Tudja jól, hogy igaza van.
  Én is tudom, még ha nehezen is ismerem be magamnak. Még csak esélyünk sem volt arra, hogy ketten nyerjük meg a Viadalt. Viszont ha már így alakult, miért nem győzedelmeskedhetett volna Alex? Ezerszer jobb bajnok lett volna nálam. Rezzenéstelen arccal nézte volna végig az ismétlést, nem takarta volna el a szemét a véresebb részeknél, és a rajongóival is elbeszélgetett volna valahogy, persze gondosan ügyelve arra, hogy éreztesse velük, mennyire megveti őket a viselkedésükért.
-Annyira hiányzik! – suttogom, miközben letörlök egy könnycseppet a szemem sarkából. – Elmondhatatlanul. Én… fel sem tudom fogni, hogy nincs többé. Nem csókol meg, nem ölel át, nem szívat, amikor hülye vagyok, nem fröcsköl le a vízben, és nem akarja olyan gonoszul bebizonyítani, hogy ő a tenger királya… Én ezt nem értem! – A tenyerembe temetem a kezem, és lerogyok a lift padlójára.  – Miért kellett meghalnia? Miért nem maradhatott velem? Hogy lehet ilyen kegyetlen a Kapitólium?
  Egyre sebesebben folynak végig a könnyek az arcomon, szinte versenyt futnak egymással. Még szerencse, hogy lemostam a sminkemet. Mondjuk, per pillanat nem igazán érdekel, hogy nézek ki. Meg akarok halni, csakúgy, mint Alex. Fantasztikus lenne, ha az interjúra magammal vihetnék egy kést, és miután a közönség megcsodálta a felsőmet, leszúrnám magam. Előtte persze még eljátszanám, hogy Caesarra támadok, mint Alex a pontozásnál. Gúnyos mosolyra húzom a számat. Hogy megijedne az a bájgúnár! Lehet, hogy még el is ájulna.
  Arra leszek figyelmes, hogy valaki gyengéden simogatja a hátamat. Ijedten felkapom a fejem, és megpillantom a mellettem ülő Finnicket. De ciki! Teljesen megfeledkeztem róla, azt hittem, hogy egyedül vagyok a liftben. Most biztos dilisnek tart, egy őrült pánikbetegnek, aki magában beszél. Nem kellene, hogy érdekeljen a véleménye, hiszen tényleg nincs köztünk semmi, és nem is vágyom rá különösebben, hogy legyen, de mégis… Valamiért iszonyatosan belé voltam zúgva, nem engedhetem, hogy elesettnek tartson. Finoman eltolom magamtól. Átnyújt egy zsebkendőt, amivel gyors, gyakorlott mozdulattal megtörlöm a szememet.
-Bocsánat! Én… nem akartam, hogy te… Szóval érted, én csak… - próbálom kimagyarázni magamat ebből a kínos szituból.
  Finnick szerencsére érti, mit akarok közölni vele, így megajándékoz egy szívdöglesztő mosollyal, és felsegít a földről. Kinyílik a lift ajtaja, megérkeztünk a Hetedik Körzet lakosztályához. Kilépek a liftből, és készülnék elköszönni a fiútól, ám ő legnagyobb meglepetésemre velem tart. Ennek kifejezetten örülök. Legalább nem kell egyedül rostokolnom egy üres szobában, hanem beszélgethetek valakivel.
  Iszok egy pohár narancslevet, közben a vendégem kényelmesen elhelyezkedik a kanapén, és zavartalanul felteszi a lábát az ágy előtt elhelyezkedő asztalra.
-Ha így folytatod, lemaradsz az interjúmról! – mondom.
- Miért is? – kérdezi.
- Hát nem is tudom… - szórakozottan letelepedek mellé, és az ölembe kapok egy párnát. – Mondjuk, mert… - Úgy teszek, mintha erősen elgondolkoznák, majd hirtelen hozzávágom a párnát. – Leila kinyír, ha ezt meglátja!
- Dehogy nyír ki! – nevet ki a fiú, és elhajítja a párnát a szoba másik sarkába.
- Én szóltam! – teszem fel védekezően a kezem. – Ha meghalsz, az nem az én lelkemen szárad!
  Felkapok az asztalról egy ínycsiklandozó csokis süteményt, és villámgyorsan betömöm. Fergeteges íze van, mintha egy igazi mesterszakács készítette volna. Otthon egyszer sem ettem ilyet, de nem is hiányzott. Boldog voltam, ha az asztalra került egy szelet kenyér, meg egy kis szalámi. Igazából már akkor is ujjongtam, amikor egy héten kétszer ehettem. Most meg úgy zabálom ezt a sütit, mint egy malac. Nem mint egy kapitóliumi, a fővárosiak köztudottan lassan esznek, minden egyes falatot aprólékosan megízlelve. Nekik nem kell attól tartaniuk, hogy az egyik barátjuk kikapja a szájukból. Nem akarok megtanulni kulturáltan étkezni, a végén még olyan leszek, mint ezek a lepkeagyú tyúkok! Fintorogva visszarakom a süteményt a tálcára, ahonnan elvettem.
-Gyűlölöm a Kapitóliumot – fordulok Finnickhez. – Komolyan, te hogy bírod őket elviselni? Jó, persze, néhány autogram meg közös kép nem a világ, de… Nem akarlak megbántani, de szerintem az egy kicsit túlzás, amit veled művelnek! Mármint az, hogy ha smárolsz valakivel, azt azonnal meg akarják öletni, beszólogatnak neki, meg ilyenek. Mármint, nem kifejezetten magamra gondolok, hanem úgy általában… - Érzem, hogy egyre jobban elvörösödöm, lassan már kezdek egy érett paradicsomhoz hasonlítani. Miért is dobtam fel ezt a témát? Hiába, mestere vagyok önmagam beégetésének. Lehetne ez a talentumom. Pff. – Mit szóltak, amikor megtudták, hogy összejöttél Annie-vel? – jut eszembe hirtelen a mentőötlet.
- Hé, honnan tudsz te Annie-ről? – ráncolja a homlokát.
- Hát… Alex mondta… Amikor motoroztunk… - motyogom.
  Finnicken látszik, hogy lövése sincs, milyen motorozásról beszélek, így gyorsan elterelem a témát. Vajon tényleg csak én vagyok őszinte a mentoromhoz?
-Ha jól értelmezem, az, hogy te Annie-vel jársz, nem teljesen legális.
- Hát nem… - keservesen elfintorodik, mintha fájna neki erről beszélnie. – Soha sem tudhatják meg, mi van köztünk, legalábbis addig nem, amíg ennyire odavannak értem – fejét az égnek emeli, tengerzöld szemeit unottan forgatja. – Snow megöletné Annie-t, abba pedig beleőrülnék. Bár, gondolom, ezt nem kell neked magyaráznom…
  Szomorúan bólintok. Sajnos teljesen meg tudom érteni, milyen, amikor az ember elveszti a szerelmét, annak ellenére, hogy még a széltől is óvta. Túlságosan jól tudom.
  Hirtelen megcsörren Finnick telefonja, üzenetet kapott. Bocsánatkérő pillantást vet rám, majd gyorsan átfutja a levelet. Különös, érthetetlen érzelmek futnak át az arcán. Mintha idegesítené az üzenet tartalma, és szégyellné is egy kicsit. Gyorsan zsebre vágja a mobilját, majd feltápászkodik.
-Bocs, Kate, most mennem kell! – mondja szűkszavúan. Nem néz a szemembe, ami kicsit rosszul esik. Már megint úgy érzem, titkol előlem valamit. Persze, nem köteles elmondani, miről van szó, hiszen nincs köztünk semmi, még a barátomnak sem nevezném, ennek ellenére mégis féltem egy kicsit. Nem jó dolog, ha az ember ilyen látványosan szenved egy üzenettől.
- Persze, menj csak! – Magamra erőltetek egy mosolyt, és látszólag vidáman, gondtalanul kikísérem az ajtóig. – Lehetne egy kérdésem? – kiáltok utána hirtelen.
- Ha nem túl bonyolult…
  Összeszedem minden bátorságomat. Arra gondolok, hogy milyen fontos nekem, hogy megtudjam, mi van a fiúval, miért ilyen morcos. Gonosz dolog, de szeretném látni, hogy másoknak is vannak problémái, nem csak én vagyok ilyen szerencsétlen. Már éppen feltenném a kérdést, amikor belenézek Finnick szemébe. Látszik rajta, hogy rettentően ideges az imént kapott levele miatt, és az is, hogy a világért sem osztaná meg velem a dolgait. Ő Finnick, én Katie vagyok. Nincs bennük semmi közös, leszámítva, hogy mindketten megnyertünk már egy-egy Viadalt. Ismerem annyira, hogy tudjam, nem fog elárulni semmit, ráadásul lehet, hogy ezzel a kérdéssel egy életre eltaszítom magamtól. Úgy döntök, nem éri meg kockáztatni.
-Miért szólítasz Kate-nek? – mondom. – Katie-nek hívnak, így szerepel a nevem az anyakönyvben.  Hidd el, nem azért használom így a nevem, hogy kitűnjek a tömegből, vagy valami…
- A Katie túl aranyos az egyéniségedhez, egyáltalán nem illik hozzád. Kislányos, ártalmatlan hatást kelt, megtéveszti az embert.
- Szóval nem vagyok neked elég aranyos? – kérdezem gúnyosan.
- Nem éppen! – Felnevet, mintha valami vicceset mondtam volna. – Sokkal jobban jellemző rád a Kate… Kiszámíthatatlan, erős, és titokzatos, pont, mint te!
- A kiszámíthatatlan rendben, az erős akkora hazugság, mint a ház, a titkokat pedig gyűlölöm! – sorolom. – Ezzel rendesen mellélőttél, Odair! – mosolyodok el gúnyosan.
- Annyi baj legyen! – von vállat. – Na, indulnom kell! Szia, Kate! Szép álmokat!
  Egy pillanat erejéig elgondolkozom, bemutassak-e neki a Kate miatt, de végül úgy döntök, nem teszem. Johanna teljesen kiakadna, hogy amellett, hogy jobb ruhákat hordhatok nyilvános eseményeken, mint ő, még a hobbijában is utánzom. Becsukom magam mögött az ajtót, és letelepszem a kanapéra. Nem majszolom el a sütemény maradványait, hanem összesöpröm őket egy nagy dobozba, amit ügyesen elrejtek a szobámba, az ágyam alá. Haza fogom vinni Mirandának és Valternek, muszáj megízlelniük ezt a fantasztikus süteményt! Nagyon kevés gyereknek nyílik erre lehetőség a Hetedik Körzetben. Akik mégis részesülhetnek ebben a kegyben, pár nap múlva úgyis halottak lesznek.
*
  Másnap reggel mindenki pörög körülöttem. Johanna a ruhámról áradozik, és Plutarch terveivel fáraszt, Leila a barátjáról magyaráz, Blight pedig azért kesereg, mert beszállt egy légy a szobájába, és egész éjjel zümmögött, így nem bírt aludni. Mikor tapintatosan megemlítem nekik, hogy ma lesz az interjú, még jobban megőrülnek, és kismillió tanáccsal látnak el, amiből persze egyet sem értek meg, tekintve, hogy egyszerre akarják őket beleverni a fejembe. Végül Johanna győzedelmeskedik, egy „Kuss legyen!” felkiáltással nyomban elcsendesíti a sipákoló Leilát és a magában fortyogó Blight-ot.
-Délelőtt és délután felkészítelek az interjúra! – közli a mentorom. – Pontban ötkor az Átalakító Központban kell lenned Adam kérésére. Végre felpróbálhatod a ruhádat, és megcsinálják a sminkedet. Hétkor kezdődik az interjú, és nyolcig tart. Utána megkoronáz az elnök, aztán indulhatunk haza.
- Egy káprázatos, exkluzív körülményeket biztosító vonattal fogtok utazni! Annyira irigyellek benneteket! – nyávogja Leila.
- És ami a legjobb az egészben, - öleli át a mentorom a vállamat. – Leilácska nem jön velünk! Legközelebb a Körúton fogunk vele találkozni, addig talán kiheverem azt a sok baromságot, amit összehordott!
  Mikor végzek a reggelivel, kezdetét veszi a felkészülés. Johanna rendkívül segítőkész, temérdek hasznos tanáccsal lát el. Tavaly neki kellett végigcsinálnia ugyanezt, azzal a különbséggel, hogy ő nem támaszkodhatott senkire Blight-on kívül, aki már akkor sem volt teljesen százas. Látom rajta, hogy mindent megtenne azért, hogy jól sikerüljön a beszélgetésem Caesarral, amiért elmondhatatlanul hálás vagyok neki. Elvileg már nem a mentorom, nem kellene segítenie, de ő mégis itt áll mellettem, és támogat. Felkészít a legalapvetőbb kérdésekre, amikről Flickerman a létező összes bajnokot kifaggatta már, egyértelmű, hogy velem sem fog kivételezni. Milyen érzés volt, amikor megtudtam, hogy én nyertem? Nehezen öltem meg embereket? Begyógyultak már a sérüléseim? Mi volt a legnehezebb, a legszomorúbb, a legboldogabb pillanatom az Arénában? Mik a terveim a jövőre nézve, milyen talentumot szeretnék felvenni?
  Ilyen, és ehhez hasonló kérdéseket tesz fel Johanna. Megbeszéljük, hogy az elején még rendesen, aranyosan válaszolgatok majd, a végére azonban bekeményítek, főleg a legutolsó kérdésnél.
  Négy órán át gyakorlunk, közben épp’ hogy bekapok pár falatot. Johanna egyáltalán nem izgul, állítása szerint minden rendben lesz, és úgy fog menni az interjú, mint a karikacsapás. Persze felhívja a figyelmemet, hogy szóba kerülhetnek kínosabb témák is, mint például a Finnickkel való kapcsolatom, Alex elvesztése, a tegnap esti kirohanásom, vagy éppen az Arénában kapott rohamom. Megkér, hogy mindig kedvesen, visszafogottan feleljek. Megkérdezem, hogy mi az, amiről biztos nem gondolja Flickerman és a műsor szerkesztői, hogy érdekli a népet.
-A lázadás – mondja Johanna. – Akkor sem kérdezne a lázadásról és a rendszer elleni beszédeitekről, ha az élete múlna rajta.
  Hamarosan befejezzük a felkészülést, így indulok az Átalakító Központba. Johanna nem kísér el, de megígéri, hogy az interjú előtt még beszélünk egy kicsit. Mikor megérkezem a Központba, azonnal Adam jól ismert, rumlis szobája felé veszem az irányt. Imádom ezt a helyet! Mindig nyugodt, családias hangulat tölti be az egész levegőt, amiben eddig nem nagyon volt részem. Úgy érzem, ez az a hely, ahol biztonságban tudhatom magam, ahol senki sem zargat mindenféle ostobasággal, ahol nyugodtan sírhatok és nevethetek.
-Szia, Adam! – köszöntöm mosolyogva a stylistomat.
- Heló, Katie! – üdvözöl. – Nocsak, mi történt veled? Szinte ragyogsz! Mi újság?
- Semmi extra – vonok vállat. – Hamar elaludtam, és kivételesen nem gyötörtek rémálmok. Nem agyaltam semmin, amiről tudtam, hogy felidegesítene, mint például Plutarch és Johanna nagyratörő tervei, vagy Finnick titkolózása… - unottan megrázom a fejem. – Próbáltam szép, vidám dolgokkal foglalkozni.
- Ennek szívből örülök! – simítja meg a vállamat gyengéden, majd hirtelen elkomolyodik. – Azért remélem, tudod, a mai nap nem lesz olyan szép!
- Igen – sóhajtok fel fáradtan. – A mentorom elmondta, milyen kérdésekre számítsak. Persze vannak köztük egyszerűek is, de a legtöbb nem hangzik túl fényesen.
- Senki sem hasonlította még egy nyugodt tengerparti nyaraláshoz, ennek ellenére nem olyan vészes, mint hinnéd. Csak beszélgetsz egy kicsit a műsorvezetővel, aztán Snow megkoronáz. Észre sem veszed, és pár óra múlva már otthon leszel, a Hetedik Körzetben.
- Azért néha majd meglátogatsz, ugye? – sütöm le a szemem szégyenlősen.
- Ne viccelj, ez a legkevesebb! – mosolyog rám kedvesen. – No, de térjünk a lényegre! Az ötletem érdekes, de nem megvalósíthatatlan. Először is vedd fel a ruhádat, aztán majd megcsinálom a sminkedet!
- Az nem az előkészítő csapat dolga? – csodálkozom.
- Általában igen, de úgy döntöttem, ma megcsinálom én, persze csak ha téged ez nem zavar. Tudod, Katie, - Nosztalgikus hangon felsóhajt, és megsimít egy ruhakupacot.  – lehet, hogy ez az utolsó munkanapom.
- Miért? Ki akarnak rúgni? – döbbenek meg. – Vagy már nem akarsz a Viadalon dolgozni? Esetleg nyugdíjaznának? Annyira azért még nem vagy öreg! – bököm meg az oldalát vigyorogva.
  Adam azonban nem mosolyog, még csak meg se rezzen a szája széle. Bánatos tekintettel vizsgálja a kicsi szobáját, ahol immár nyolc éve tervez szebbnél-szebb ruhákat. Gőzöm sincs, miért hagyja abba a szakmáját, hiszen annyira szerette, és olyan tehetséges! Amikor ruhákat tervezett, szinte ragyogott kék színű írisze a csodálattól. Ő a munkájáért rajong, az emberek pedig érte. Lehet, hogy pont ezért döntött a visszavonulás mellett. Nem akarja, hogy felismerjék, és letámadják, meg szeretné óvni a magánéletét. Eszembe jutnak Finnick szavai. Biztos Adam fél, hogy úgy jár, mint az egykori bajnok, hogy nem jöhet össze azzal, akivel akar.
  Bevonulok az öltözőfülkébe, és magamra kapom a ruhámat. Kicsit meglepő a szabása, de pont ezért olyan izgalmas. A nadrág jobb oldala egy divatos anyagból, farmerből készült, a zsebét ezernyi strassz és gyöngy borítja. A másik szára ezzel szemben egyszerű, fekete melegítőnadrág, olyan, mint amit otthon hordtam. A sötétkék csőtopot egy kardigán rejti el a kíváncsiskodó szemek elöl. Ezt is ötletesen tervezte meg a stylistom: a jobb oldala fehér, és prémes, akár egy hermelin szőre, a bal oldala pedig egyszerű és fekete, pont, mint a nadrág. Középen egy cipzár díszíti a pulcsit, gondolom, nem véletlenül, ezért össze is húzom. Az összhatás kicsit fura, de tudom, hogy Adam a világért sem csinálna bolondot belőlem, ezért elégedetten megyek ki elé.
  A férfi leültet a tükör elé, és gyakorlott mozdulatokkal elkezdi kifesteni az arcomat. Meglepő módon csak a fejem jobb oldalával foglalatoskodik, és amikor megkérdezem, mire készül, nem hajlandó válaszolni. Hamarosan elkészül. A lábamra húzza a cipőmet, a jobbra egy piros magassarkút, a balra pedig egy ormótlan, sáros csizmát. Ezután belenézek a tükörbe. Mint sejtettem, csak az arcom jobb felére került smink, de annyi, hogy az egész főváros elélne belőle vagy egy hétig. A szemhéjamat kék szemfesték, az ajkamat vérvörös, kihívó rúzs, az arcomat pedig egy kevés pirosító díszíti. A szempilláim is a háromszorosukra nőttek. Kezdem kapizsgálni, mire gondolt a stílustanácsadóm, amikor megalkotta azt a szettet.
-Nos, hogy tetszik? – faggatózik türelmetlenül.
- Adam, zseni vagy! – kiáltom a már sokszor ismételgetett mondatot. – Nagyon menő, egyszerűen imádom! Azt hiszem rájöttem, mi a ruha üzenete – Büszkén kihúzom magam, és forogni kezdek. – Nézzék, kedves nézőim, a ruhám bal oldala a múltbéli énemre utal, a jobb pedig a mostanira. Így nézek ki most, mert maguk megváltoztattak. Persze a célom ennek ellenére ugyanaz marad, mint az Aréna gyilkos falai közt… - Lehúzom a kardigán cipzárját, és ünnepélyesen megmutatom az elnököt ábrázoló csőtopot. – Megölni az elnököt!
- Bravó! – Adam kedvesen megtapsol. Látszik rajta, hogy mérhetetlenül büszke rám. – Szép volt, Katie! Most viszont beszélnünk kell! – Megfogja a kezemet, és finoman lehúz maga mellé.
- Miért, baj van? – ráncolom a homlokomat.
- Nem, dehogy! – nevet fel. – Pontosabban, nem tudom. Olyan gyorsan megváltoztál. Tegnap még sírtál, ma már ragyogsz, akár a napsugár. Nem érdemes elrejteni a fájdalmadat, legalábbis most biztosan nem. Ha valami bánt, velem nyugodtan megoszthatod. Hátha tudok valami jó tanácsot adni!
  Hangos sóhaj hagyja el az ajkamat. Hogy fáj-e valami? Minden fáj. Úgy érzem, gyűlölöm magamat, hiszen én vagyok a felelős Alex haláláért. Ha nem kezdek el a Végjátékban üvöltözni, szidva a Kapitóliumot… Ha levetem magam a mutánsok közé… Ha meghalok, mielőtt megmentett volna a vízbe fullástól… Ha nem világosítom fel Tiffanyt Snow-val kapcsolatban, akkor Alex most élne. Méltósággal legyőzné az előtte álló akadályokat, és hazamenne az öccséhez. Igaz, valószínűleg rengeteget szenvedne a halálom miatt, de biztos, hogy nem mutatná ki annyira, mint én, és pár év múlva túltenné magát a dolgon. A Negyedikben összejönne egy kedves lánnyal, aki kicsit sem hasonlít rám, pár év múlva megkérné a kezét, összeházasodnának, születnének gyerekeik… Akiket úgy tizenhat év múlva „véletlenül” kiválasztanának a Viadalra, és az egész közönség kíváncsian lesné, vajon olyan ügyesek-e, mint annak idején az apjuk volt.
  Nem, Alexnek sem lenne álomvilága, még ha fel is dolgozná valahogy a halálomat. Ez itt Panem, nem Meseország. Itt csak egy számít: a túlélés. Ha gyenge vagy, meghalsz a Viadalon, vagy még előtte az éhezés miatt. Ha erős vagy, megnyered a Viadalt, de Snow addig kínoz, amíg nem leszel öngyilkos, vagy tönkre nem teszed magad annyira, hogy gyenge legyél. Ha pedig gyenge vagy, meghalsz. Jobban belegondolva mindenki halálra van ítélve, aki nem a Kapitóliumból származik. Na, szépek a kilátásaim. Pff.
-Nem tudsz – felelem. – Bocs, de most nem akarok beszélgetni. Tudod, fel kell készülnöm az interjúra, meg amúgy sem lenne túl előnyös, ha lebőgném a sminkem.
- Oké. Azért címszavakban elmondod, mi bánt?
- Meghalt a vőlegényem, mindenki lefáraszt, és azt akarják, hogy máris kezdjek bele a forradalomba, de persze nem csinálhatom úgy, ahogy akarom, Finnick titkolózik, hamarosan kezdődik az interjú… - sorolom unottan. – Azt hiszem, ennyi. De ha még eszembe jut valami, feltétlenül szólok!
  Adam halkan felnevet, majd karon fog, és elindulunk a színpad felé. Ott aztán találkozunk Johannával. A lány nem öltözött ki, ugyanazt a sötétkék pólót és fekete nadrágot viseli, mint délután. Mikor megpillant, elégedetten néz végig rajtam.
-Már most érzem, hogy izgalmas lesz ez a beszélgetés! – dörzsöli össze a tenyerét egy ördögi vigyor kíséretében. – Remélem, nem cseszed el, mint a múltkor…
- Megnyugodhatsz, Johanna – sóhajtok fel fáradtan. – Minden rendben lesz.
  Hirtelen elhalnak a fények, a közönség sorain izgatott morajlás fut végig. Pár másodperc múlva azonban újra világosságba öltözik a terem, a színpad közepére helyezett székek egyikében pedig Caesar Flickerman foglal helyet. Vidáman integet a közönségnek, majd rögtön bele is kezd a mondandójába.
-Mint tudják, Hölgyeim és Uraim, tegnap este az idei év bajnokával visszanéztük a Viadal legizgalmasabb eseményeit. Beszélgethettek is a győztessel, már ha oda bírtak furakodni mellé a Győzelmi Banketten. Óriási ünneplés volt, még most is magam előtt látom Katie-t, ahogy vidáman elcseveg a rajongóival. Sajnos a lány nem tartózkodik már sok ideig szeretett városunkban, pár óra múlva hazamegy a Hetedik Körzetbe. Szerencsére arra még maradt ideje, hogy választ adjon pár mindenkit izgató kérdésre! Kedves Nézőim, fogadják hát elsöprő tapsviharral a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának bajnokát, Katie Hope-ot!
  A közönség tombolni kezd, én pedig határozottan, magabiztosan felsétálok a színpadra, és leülök Flickerman mellé. Megajándékozom a műsorvezetőt és a nézőket egy kedves mosollyal. Muszáj aranyosnak tűnnöm, ezt a taktikát beszéltük meg Johannával.
  Caesar kedvesen köszönt, megdicséri a ruhámat, majd bele is csap a lecsóba. Eleinte az otthoniakról kérdez. Szóba kerül a beszélgetésünk Valterral, a búcsúzás Mirandától, és természetesen most sem maradhat el a vicces kérdés, miszerint el kell, hogy áruljam a gyümölcskenyér receptét, amit az eljegyzésen ettünk Alexszel.
-Sajnos ez családi titok! – kacsintok cinkosan a férfira. – Ha gondolod, egyszer meglátogathatsz odahaza, és Mrs. Johnson majd megadja a receptet!
  A nézők kedvesen felnevetnek, Caesar pedig alig hallhatóan felsóhajt. Örül, mert azt hiszi, egész végig eljátszom az udvarias, vidám kislány szerepét. Mekkorát téved! Kíváncsi leszek, milyen fejet vág majd, amikor lerántom a kardigánomat, felfedve ezzel valódi énemet és szándékomat.
  A beszélgetés a Viadal előtti eseményekre terelődik, és egyelőre nem érintünk kínos témákat, egészen addig, amíg Caesar nem kérdez a Finnickkel való kapcsolatomról.
-Szerintem aki látta a Viadalt, annak teljesen egyértelmű, hogy másért dobog a szívem! – mondom kissé durcásan.
- Valóban? – faggat Caesar. – Mindannyian megértjük, hogy Alexet szeretted, de mi a helyzet Finnickkel? Katie, ne akarj átverni senkit, láttuk, amit láttunk! – kedélyesen felnevet, mire pár néző is zavartan vihorászni kezd.
- Hűha… Hát, nem is tudom, mit mondjak erre… - motyogom.
  A tekintetemmel Finnicket keresem. Viszonylag hamar megtalálom, a második sorban foglal helyet. Tátog valamit, de sajnos sosem tudtam jól szájról olvasni. Hunyorítanom kell, hogy megértsem, hova akar kilyukadni.
-Igazándiból nem is emlékszem, hogy történt az egész… Engem is olyan váratlanul ért. Tudod, Caesar, mi Finnickkel elég régóta ismerjük egymást. Egyszer, úgy tíz éve, amikor Finnick még nem volt bajnok, rendeztek egy tábort a Negyedik Körzetbe, ahova én is elmentem. Mivel nincsenek nyaralók, kénytelenek voltunk a Körzetlakóknál lakni, és engem pont Finnicknél szállásoltak el. Fantasztikusan éreztem magam! Remekül kijöttünk egymással, sokat viccelődtünk és nevettünk együtt. Képzelheted, mennyire örültem, amikor ilyen sok év elteltével újra találkoztunk. A felvételen sírtam, de csak örömkönnyeket hullattam, és eszem ágában sem volt megcsókolni Finnicket, csak meg akartam puszilni az arcát, aztán valahogy félrecsúszott… Vagy nem tudom! – nevetgélek idétlenül.
  A műsorvezető elismerően bólint. Természetesen nem veszi be ezt a hazugságot, mint ahogy jó eséllyel senki sem az egybegyűltek közül. Bár ki tudja, amilyen tyúkagyúak egyesek…
-Á, értem! – trillázza Flickerman. – Na, nem mintha kétségbe vontam volna az Alex iránti érzéseidet, de azért jobb tisztán látni, nemde, kedves nézőim? – A közönség soraiból néhányan biztatóan bekiáltanak valamit. – Apropó, Alex. Mesélnél egy kicsit a kapcsolatotokról? Az Arénában elég sok utalást tettetek arra, hogy nem voltatok mindig túl jó viszonyban.
  Elfog a szomorúság és a gyötrelmes, keserves hiányérzet. A gyűrűmre nézek, amitől azonnal sírni támad kedvem. Legszívesebben leüvölteném a férfit, hogy ne üsse bele azt a ronda műorrát a dolgaimba, de nem teszem. Az nem méltó kedves, szelíd lányokhoz.
-Volt egy kis vitánk – szépítem a valóságot. – Nem nagy ügy, az Arénában kicsit felfújtuk a dolgot… Igazából az történt, hogy Alex kinevetett, amiért ügyetlenkedtem, de ennyi.
  Nem rossz, gondolom, és képzeletben megveregetem a vállam. Ha így folytatom, a végén még világelső hazudozó válik belőlem.
-Szerencsére ez a kis nézeteltérés hamar rendeződött köztetek. Gondoltad volna a Kapitóliumba jövet, amikor a csapatoddal megnézted az Aratások ismétlését, hogy ez a fiú meg fogja kérni a kezedet?
- Nem… - vallom be elpirulva. – Persze már akkor is nagyon tetszett, de még szó sem volt szerelemről. Úgy álltam hozzá, hogy nem érdemes vesződni vele, mert előbb-utóbb úgyis meg kell ölnöm, ha túl akarom élni a játékot.
- Aztán mégsem tetted…
- Hát nem… - sóhajtok fel bánatosan. Felfelé pislogok, mert nem akarok sírni az egész ország előtt. Majd a vonaton, vagy otthon, amikor már nem lát senki… - Tudják, milyen érzés szerelmesnek lenni? – Nem bírom magamba fojtani a gondolataimat, a szavak úgy ömlenek ki a számon, mint egy lavina, elsöpörve mindent, ami az útjába kerül. – Milyen érzés, amikor megtalálod a másik feledet? Aki ugyanúgy szeret téged, mint te is őt, aki sosem hagy magadra. Alex mindvégig támogatott, néha úgy, hogy észre se vettem. Amikor először megcsókolt, nem értettem, mit akar, mert elvesztettem az eszméletemet. Aztán elmesélte, hogy jött rá, hogy szeret. Egyszeriben én is meg világosodtam. Felrémlett előttem a pár nappal azelőtti beszélgetés Valterral, és eljutott a tudatomig, hogy én is szeretem Alex Emersont. Mindennél jobban szeretem, még most is, hogy már nincs köztünk. A vele töltött idő maga volt a mennyország. Imádtam minden egyes együtt töltött percet. Sajnos kivágták az összefoglalóból, így Önöknek fogalmuk sincs arról, hogy még úsztunk is. Alex ugyanis a fejébe vette, hogy bármi áron, de megtanít úszni. Nem jött össze – halványan elmosolyodom, ahogy eszembe jut életem egyik legszebb emléke. – Végig csak pancsoltunk, és lefröcsköltük egymást, mint két kisgyerek. A végén majdnem megcsókolt, de én hülye, bebeszéltem magamnak, hogy csak képzelődöm. Soha sem tévedtem még akkorát, pedig higgyék el nekem, volt pár baklövésem az elmúlt tizenhét év során. Na, mindegy. A fürdőzés után, amikor rájött, hogy eltitkoltam előle Naomi halálának körülményeit, rettenetesen összevesztünk. Különváltak útjaink, legalábbis egy időre. Ha nem baj, ezt a történetet inkább nem fejtem ki részletesen, úgyis ismeri mindenki.
- A fürdés a legszebb az Alexhez kötődő emlékeid közül? – kérdezi Caesar.
- Fogalmam sincs – vonok vállat. – Igazából mindig jól éreztem magam a társaságában. De talán a legcsodálatosabb emlékem róla, amikor megkérte a kezemet. Azt sosem fogom elfelejteni.
- Mint ahogy Alexet sem… - sóhajt fel a férfi, és együttérzően megsimogatja a karomat.
- Pont, ahogy mondod, Caesar! – komolyan, kissé pszichopata tekintettel meredek a kamerába. – Alexet sem fogom elfelejteni, soha.
  És gondoskodom arról, hogy maguk is mindhalálig emlékezzenek rá, teszem hozzá magamban.
-Fájdalmas kérdés következik, Katie – folytatja a műsorvezető. – Szívem szerint inkább nem is faggatnálak erről, de muszáj megkérdeznem, mert a drága közönséget igazán érdekli. Milyen érzés volt, amikor elvesztetted, és a karjaid között lehelte ki a lelkét?
- Borzalmas… Olyan, mintha egy kést forgatnának a szívemben. Hiszen elvesztettem azt az embert, akit a legjobban szerettem, mindenkinél jobban! Biztosra veszem, hogy még soha, senkit nem szerettek annyira, mint én Alexet. De maguk… Maguk elvették tőlem!
  A nézőkre vicsorgok. Nem érdekel, hogy úgy nézhetek ki, mint Enobaria, amikor a késem tönkretette a ruháját, nem érdekel most semmi, csak a Kapitólium iránti gyűlöletem, és az Alex iránti szerelmem.
  Caesar profi módon kezeli a kialakult helyzetet. Gyorsan eltereli a témát, és feltesz pár unalmas kérdést a tegnapi bankettről. Sikerül visszanyernem az aranyos énemet, így nem okoz gondot a válaszolgatás. Belül viszont dühöngök. Mérhetetlenül idegesít, hogy egy szót sem kérdez a többi Kiválasztottról. Úgy tesz, mintha mindannyian apró alkatrészek lettek volna egy óriási gépezetben, jelentéktelen, érzéstelen alkatrészek, akik nem is számítanak igazán. Még csak meg sem említi, hogy mennyire kiborultam, amikor megtudtam, hogyan ölték meg Joelt. Hogy mennyire jól összebarátkoztam Samirával. Mennyire fájdalmas volt megölnöm Naomit. Flickerman, és az összes többi kapitóliumi – Adamet leszámítva – úgy gondolnak a Kiválasztottakra, mint az állatokra, akikkel azt tehetnek, amit csak akarnak, hiszen ostobák, és nincsenek érzéseik. Tévednek! Mi is emberek vagyunk, ugyanolyan emberek, mint ők, csak egy kicsit jobb ízléssel áldott meg minket az ég! Mindannyian ártatlan, gyilkolásra kényszerített gyerekek voltak. Hazavárták őket a szeretteik. Marcust a húga, Clove, Tiffanyt egy csapat bajnok, Alexet Jared, Naomit az édesanyja, Samirát a testvérei, a szülei, és az a Gale nevű, titokzatos fiú, aki nem jelentkezett Jason Olsen helyett, pedig barátok voltak.
  A közönség felett lévő órára pillantok. Már csak pár perc, és vége ennek a borzalomnak. Pár perc, és hazamehetek. Pár perc, és az elnök megkoronáz. Találkozom Snow-val! Testközelből látni fogom azt az embert, aki miatt meghaltak a szüleim és a vőlegényem. Elfog az undor, ahogy arra gondolok, hogy fölém magasodik, – mert Snow nem éppen az apró termetéről ismert – a fejemre helyezi a koronát, közben megérinti a hajamat, gúnyosan gratulál a győzelmemhez, majd halkan azt suttogja a fülembe, hogy meg fog ölni, mert senki sem úszhatja meg szárazon, ha fellázad ellene.
-Mondd csak, Katie, mik a terveid a jövőre nézve? – érdeklődik tovább Flickerman.
  Tudom, hogy eljött az én időm. A pillanat, mikor végre ledobhatom a kardigánomat, felfedve ezzel igazi céljaimat. A pillanat, mikor lázadásra szíthatom a Körzetlakókat, és megmutathatom nekik, hogy eddig végig hazudtam, mert így kívánta az érdekem. Itt az idő, hogy bizonyítsak magamnak és másoknak. Megmutatom mindenkinek, hogy nem olyan fából faragtak, hogy ilyen könnyen behódoljak az elnöknek!
-A jövő még messze van – kezdem csendesen. – Összefügg a múlttal és a jelennel is – Felállok a székből, megpördülök párszor a tengelyem körül, és büszkén mutogatom a ruhámat az egybegyűlteknek. – Nézzék csak, ez a rész, - Végigmutatok a bal oldalamon. – ez a múlt. Egyszerű, koszos, fekete ruhák, sáros bakancs. Ilyen voltam régen. Nem túl gazdag, nem éppen boldog, inkább olyan átlagos. Vagy semmilyen, döntsék el Önök! És ez itt, - Mutatok végig a jobb oldalamon. – ez a jelen. A jelentés ne tévesszen meg senkit, nem áll szándékomban mostantól méregdrága bundákban, divatdiktátorok által tervezett farmernadrágokban, és tízcentis sarkú cipőkben mászkálni. Mindez jelképes jelentést hordoz magában. Ez a változásra utal, mert a Kapitólium megváltoztatott engem. Már nem az vagyok, aki régen. – Komolyan végigvezetem a pillantásomat a közönségen, mindenkinek a szemébe fúrom a tekintetemet. – De a lényeg soha sem változik, bármi is történjen velem. A célom ugyanaz marad, egészen halálomig. Vagy örökké. Addig biztosan, amíg nem váltom be az ígéretet, amit a szövetségeseimnek tettem. Ez az a cél, amit minden tisztességes Körzetlakó kitűzhetne maga elé! – Lassan, óvatosan lehúzom a kardigánomon a cipzárt. Nem gondolkozom a következményeken, nem foglalkozom az emberek véleményével. Mindez nem számít. Semmi sem számít, csak a szabadság, ami egyszer talán eljut Panembe is. Ledobom magamról a pulcsit, láthatóvá téve ezzel a csőtopomat, amin Snow elnök arca látható, úgy, mintha meghalt volna a Viadalon. – Megölni az elnököt! – kiáltom diadalmasan.
  A terembe beáll a merev, kínos csend, amitől automatikusan elvigyorodom. Az emberek feszengve néznek hol egymásra, hol rám. Nem erre számítottak, látszik a szemükön. Milyen naivak! Komolyan elhitték, hogy legyőzhetnek? Idióták!
  A tömegben hirtelen elkapom Finnick pillantását. Látom rajta, hogy legszívesebben vigyorogna, mint a vadalma, de nem teszi. Nem haragszom rá, megértem, ha nem akar bajba kerülni. Elég, ha én vagyok ellenálló.
  Caesar nyeri vissza először a józan eszét. Gyorsan a győztesi trón felé terelget, majd beszélni kezd a közönséghez. Méltóságteljesen foglalom el a trónomat, úgy, ahogy az egy királynőhöz illik. Tudom, hogy harcolni fognak. Panem összes polgárának kötelessége nézni ezt az adást. Tisztában vannak azzal, hogy nem vagyok kegyetlen harcos, nem vagyok világszép hercegnő, sem mindentudó zseni. Én csak Katie Hope vagyok, egy egyszerű, az átlagnál kicsit bénább és szerencsétlenebb lány a Hetedik Körzetből. Ha még én is képes vagyok arra, hogy élő adásban nyíltan megfenyegessem az elnököt, mi akadályozhatna meg ebben másokat? Bátor bajnokokat, okos polgármestereket, tettrekész katonákat? Semmi. Minden lehetőség adott. Mellém fognak állni, érzem. És harcolni fognak. Közös erővel bevesszük a Kapitóliumot, és megöljük az elnököt. Nem fontos, hogy én vágjam a szívébe a halálos tőrt, elég, ha jelen vagyok, amikor meggyilkolják.
  A műsorvezető felkonferálja Snow-t. Az elnök felém közeledik. Nyomában egy kicsi, szőke lány tipeg, kezében egy puha, bíborvörös párnán egyensúlyozza a bajnoknak járó koronát. Az én koronámat.
  Snow fehér inget, fekete bársonynadrágot, és élére vasalt, fekete zakót visel. A hatást egy piros csokornyakkendővel teszi színesebbé. Megáll a trónom előtt, a szeméből csak úgy üvölt a szánalom. De van ott még valami. Félelem. Egy icipici, de ott van. Az elnök fél tőlem, mint ahogy Samirától is félt. Gondolom, mindent megtett azért, hogy egyikünk se élje túl a Viadalt. Se Samira, se Alex, se én. Úgy tűnik, ezáltal nem váltak be a számításai.
  Könnyedén felállok, és egy gúnyos mosolyt villantok Snow-ra. Ő komoran a fejemre helyezi a koronát, majd egy pillanatra arrébb áll, hogy a közönség is megcsodálhassa ragyogó ékemet. A nézőtérről hangos sikoltás hallatszik.
-Gratulálok a győzelméhez, Miss Hope! – mondja Snow. A lehelete különös okból kifolyólag rózsaillatú. Pont olyan, mint a fehér, hideg rózsa, amit a hajtókáján visel, és ami egyszer sem szárad el, minduntalan mereven kukucskál ki a kicsi zsebből.
- Köszönöm! – felelem hidegen. Már nem mosolygok. Büszkén, dacosan nézek az elnök sötétbarna szemébe. Nincs benne szenvedély, erő, és bátorság, mint Alexében, csak gúny, kegyetlenség, és erőszak, na meg egy hajszálnyi félelem.
  Snow hirtelen suttogóra fogja a hangját.
-Nehogy azt higgye, hogy ezzel vége! Maga gyenge, Miss Hope. Túlságosan is megviselte a fiú halála ahhoz, hogy talpra álljon. Nem ölöm meg, kap még egy utolsó esélyt. Szent meggyőződésem, hogy Ön egy rendes, tisztességes lány, akit a nagyhangúak könnyen belevisznek olyan dolgokba, amit Ön igazából elítél. A legjobb példa erre a szövetségese. Hogy is hívták, Samantha?
- Samira! – sziszegem.
- Nos, igen, én már nem emlékszem.
  Elfordul tőlem, és elindul lefelé a lépcsőn. Nem teljesen értem, mire célzott az előbbivel. Abban igaza van, hogy valószínűleg Samira nélkül még csak meg sem fordult volna a fejemben, hogy én robbantsam ki a forradalmat, pontosabban próbálkozzak vele. A többi viszont… zavaros! Gőzöm sincs, valóban gyengének tart-e, vagy csak rám akart ijeszteni.
  Hirtelen megpördül a tengelye körül, és visszanéz rám.
-Majd’ elfelejtettem! – kap a homlokához. – Remélem, tisztában van azzal, Miss Hope, hogy mindenre lehet bűnbakot találni. Ezúttal szerencséje volt, amiért nem bántottam. De kell valaki, aki meglakol az Ön bűneiért.
  Rossz érzésem támad. Lerúgom magamról a magassarkú cipőt, és úgy, félig mezítláb, félig bakancsban szélsebesen rohanni kezdek. Nem ismerem Snow gondolatait, és sokáig úgy véltem, így a legjobb. Most viszont bármit megtennék azért, hogy tudjam, mit forgat a fejében. Ő egy zseni. Máshogy, mint a fiú a Harmadikból, aki felrobbantotta magát. Ez az ember egy megrögzött, pszichopata zseni, aki mindig eléri a célját. Megölette Johanna és Finnick családját. Ráküldött Naomira, az ártatlan, mindörökké kedves, imádnivaló Naomira egy vámpírt, ami halálosan megsebezte. Megölette Alexet, és még rengeteg embert, akiket nem ismertem. Bármire képes. Bármire.
  Botladozva, levegő után kapkodva érkezek meg a színpad mögé. Szörnyű látvány tárul a szemem elé. Johannát és Leilát lefogja egy-egy Békeőr, a harmadik pedig fegyvert szegez Adam fejéhez.
-Utolsó kívánság, Mr. Divatdiktátor? – kérdezi gúnyosan.
- Ha egy ujjal is hozzáér… - Indulatosan elindulok a Békeőr felé, de ő úgy tesz, mintha észre se venne.
- Öld meg Snow-t, és találd meg a boldogságot! – néz rám a férfi nagy, kék szemeivel.
  Sikoltanék, de egy hang sem jön ki a torkomon. Óriási zaj rázza meg az egész épületet. A Békeőr hagyja, hogy Adam holtteste a földre hulljon. Két társa elengedi Johannát és Leilát. A három férfi köszönés nélkül távozik.
  Nem tudom felfogni, ami az imént történt. Hogy Adamet lelőtték… Hogy meghalt. Óvatosan letérdelek a férfi mellé, a fejét az ölembe veszem.
-Adam! – szólítom meg halkan. – Hé, Adam, ébredj, én vagyok az, Katie! Hé, itt vagy?
  Ilyen, és ehhez hasonló kérdésekkel bombázom a stylistomat, de egyikre sem reagál. Csak hever a tiszta, puha szőnyegen, és az ölemben tartja a fejét. A szeme még félig nyitva van, zöld haja pedig pont úgy áll, mint amikor először találkoztunk. Tökéletesen belőve, fésülten, ápoltan. Mintha semmi sem változott volna azóta az ominózus nap óta. Mintha minden ugyanolyan lenne. Ő megvigasztalna, és bátorítana, megkérné Joelt, hogy segítsen nekem, a kisfiú megnyugtatna Alex miatt, Alex kiröhögne, amiért szerelmes voltam Finnickbe, Johanna üvöltözne és Leilát marná, Blight meg a maga kis világába menekülne, tojva az összes hülyére. Odáig lennék Finnickért, nem ismerném a többi versenyzőt, rettegnék a Viadaltól…
  Más volt akkor, de nem jobb. Pont ugyanolyan borzalmas, mint most. Rádöbbenek, hogy pár lázadásra ösztönző beszéd, egy fenyegető ruha, és egy kiadós káromkodás kevés az igazi változáshoz. Másra van szükség. Nem tudom, mire, de ez nem volt elég. Nyújtott egy löketet, de vajon ez a löket elég erős ahhoz, hogy legyőzze a Kapitóliumot? Csak remélni tudom, hogy igen.
  Valaki megszorítja a karomat, és felrángat a földről. Erősen tart magánál, esélyem sincs elszakadni tőle. Lehunyom a szemem, és lassan eltávolodok Adamtől. Érzem, hogy már nincs mellettem, mert nem érzem a parfümjét, a bőrét, a haját, a szívverését. Kétségtelen, a stílustanácsadómat megölték. Vége van. Nincs többé…
*
  A vonat gyorsan, sebesen vág neki az alig egy órás útnak. Rengetegen összegyűltek az állomáson, hogy elbúcsúzzanak tőlünk, az idei év győztes csapatától. Leila egy színes zsebkendővel integet, és bizonyos időközönként a szeméhez érinti azt. Egy negyvenes, szőke hajú pasi, akit már láttam valamikor, megindul a szerelvény felé, ám Johanna egy határozott kézmozdulattal eltántorítja ettől a tervtől, majd gyorsan odakiáltja neki, hogy még beszélni fognak.
  A Negyedik Körzet csapatát szállító vonat már elment öt perce. Két ember utazik benne, egy megtört, szomorú nő, akitől a Kappitólium elvette szeretett kislányát, és egy kívülről vidámnak, erősnek látszó férfi, aki azonban a lelke legmélyén szenved valamiért, amire talán már sosem derül fény. Két koporsót szállít a vonat. Az egyikben egy kicsi, törékeny lány fekszik. Haja és szeme sötétbarna, a bőre fehér. Teste gyenge, akár egy madáré. A másik koporsó jóval nagyobb, és egy fiút szállít haza, a tenger mellé. A fiú haja éjfekete, a szeme sötétbarna, a teste pedig erős, és izmos. Első ránézésre goromba és elutasító, de ha az ember jobban megismeri, rájön, hogy sokkal több ennél. Bátor, okos, talpraesett, és az összes problémára talál megoldást. Ő az, Alex Emerson. Az én vőlegényem, akit örökké szeretni fogok.
  A hazafelé tartó úton egyikünk sem szólal meg. Blight pipázik, Johanna kifelé bámul az ablakon, én pedig beveszek egy tablettát, amitől nyomban álomba merülök. Semmi kedvem most beszélgetni, az alvás pedig megment ettől a gondtól. Szerencsére nem kísértenek rémálmok. Mikor felébredek, Johanna figyelmeztet, hogy készülődjek, mert tíz perc múlva otthon leszünk.
  Otthon!
  A Hetedik Körzetben!
  Kíváncsian lesek ki az ablakon. Az első dolog, amit megpillantok, az erdő. A nagy, zöldlombú, szilárd fák, amik sokkal természetesebbek, mint az Arénában. Alig várom, hogy kijöjjek ide! Itt talán elfelejtem majd a kínzó dolgokat…
  Felrémlik előttem egy kép egy zöld ruhás, ijedt tekintetű lányról, aki a Kapitóliumba menet, az erdőt nézve megfogadta, hogy soha sem lesz szerelmes. Tévedett. A sors kegyetlenül közbeszólt. Úgy intézte, hogy egy olyan fiúba szeressen bele, akit meg kellett volna ölnie. Ő nem tette meg, de a fiú mégis meghalt. Mert Snow megölette, csak azért, hogy szenvedni lássa a lányt.
  Ugyanaz a lány, ugyanaz a zöld ruha, ugyanaz az erdő, csak a fogadalom változott.
  Arról már lekéstem, hogy ne legyek szerelmes, viszont más dolgokat még megígérhetek magamnak és a szeretteimnek.
  A vonat kecsesen, gyorsan gördül végig a síneken. Látom az ablakon át, hogy a Hetedik Körzet egész lakossága az állomáson tolong. Megpillantom Mirandát és Valtert, akik szélsebesen igyekeznek felém. Nyílik az ajtó, az emberek boldogan üvöltik a nevemet. Blight leugrik a vonatról, és utat tör magának a tömegben. Gondolom, hazamegy vagdosni magát. Johanna azonban mellettem marad. Kissé erősen lökdös át a tömegen, miközben ráüvölt pár emberre.
  Újra megpillantom Valtert, és kitépve magam a mentorom szorításából, rohanni kezdek felé. A szomszédom tárt karokkal vár. Szorosan megöleljük egymást, mintha nem akarnánk elengedni a másikat, és így akarnánk állni, egymás karjába csimpaszkodva, egészen az idők végezetéig.
-Annyira sajnálom! – suttogja a fülembe. – Poénnak szántam az egészet, csak szívatni akartalak. Álmomban sem gondoltam volna, hogy tényleg beleszeretsz! Bocsáss meg, kérlek!
- Semmi baj, Valter! – mondom. – Én szeretem Alexet. Mindig is szerettem, csak nem jöttem rá. És most, hogy meghalt… úgy érzem, képes vagyok rá… Megígérem, Valter… Megfogadom neked, hogy a halála nem lesz hiábavaló! Megbosszulom őt… Bosszút állok az egész rohadt Kapitóliumon!

3 megjegyzés:

  1. Sziia!
    Hűű... Ez az első véleményem. Nagyon jó rész lett ez ez is, akárcsak a többi. :) Az elején nagyon tetszett, hogy Johanna mennyire izgatott lett a póló miatt, és hogy kiakadt, amiért nem neki tervezte Adam a ruhát. :D Nem tudom miért nem bízik Katie Plutarchban, de, remélem, hogy ez a későbbiekben kiderül. :) Tetszett az is, amikor Finnick megvígasztalta Katiet a liftben és utána beszélgettek. Kíváncsi lennék milyen üzenetet kapott Finnick, amitől ennyire gyorsan le kellett lépnie... Tetszik, hogy ő nem Katienek hívja, hanem Katenek... Igazából nem tudom megmagyarázni miért csak tetszik. :D Jó volt, hogy Katie kezdte egy kicsit átvenni Johanna lázadozását, de azért nen változik át teljesen olyanná, mint ő, meghagyja neki a szokásait. :) Adam beszédében észre lehetett venni, hogy tudta, hogy valakinek meg kell majd fizetnie a ruháért... és ez ő lesz... Így egy nagyon jó ruhát sikerült alkotania... Nagyon jól leírtad. Teljesen el tudtam képzelni. :) Azt nem nagyon értem, hogy, amikor Katie felment a színpadra ennyire tomboltak az emberek, azután ami a banketten történt... Vagy arról nem tud mindenki? Vagy csak ilyen gyorsan felejtenek? Katie nagyon kól kivágta magát a Finnickes sztoriban. :) Nagyon jól játszotta a szerepét az inetrjú alatt és a végén is nagyon jól előadta a ruhája történetét. :) Kíváncsi leszek mi volta mentorok véleménye. Nagyon sajnáltam Adamot a halála miatt... Megértem Katiet, hogy bealtatózta magát a vonatútra, azok után amiken átment... A vége is nagyon jó lett amikor visszatértek a körzetbe és találkozott Valterral. :) Összességében nagzon jó fejezet lett... Kíváncsian várom a folytatást. :)

    Viki^^ :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ui.: Bocsi a helyesírási hibákért, de már este van és leragad a szemem... :'DD

      Törlés
    2. Szia Viki!
      Köszönöm szépen, eszméletlenül jólesik, hogy ennyire szereted a történetet, és hogy minden tetszik benne :) Egy írónak nem lehet nagyobb örömöt okozni annál, hogy az olvasói szeretik, amit csinál!
      Katie nem az, hogy nem bízik Plutarch-ban, egyszerűen csak nem érzi magát készen a forradalom kirobbantására, hiszen most élte túl a Viadalt, nem akarja, hogy még egy halálos játszmába belerángassák. Hogy ez a jövőben változni fog-e, vagy sem, a további részekből kiderül. Plutarch-nak is fontos szerepe lesz a történet végén.
      Hogy miért kellett Finnicknek elrohannia, nem fog konkrétan kiderülni, csak következtetni lehet rá, de szerintem biztosan rá fogtok jönni ;)
      A banketten történtekről nem mindenki értesült, meg amúgy is muszáj minden bajnokot megünnepelni attól függetlenul, hogy szeretik-e őket :)
      Adam halála pedig... :( sajnos a Kapitóliumban semmilyen bűn nem maradhat megtorlás nélkül :(
      Még egyszer köszi a kommentet :*
      Maja

      Törlés