Huszonnyolcadik fejezet

  Csökönyösen kapaszkodok a férfi izmos karjába, és közben a hátát rugdosom. Egyetlenegy gondolat kavarog a fejemben, ez pedig az, hogy meg kell mentenem a lázadó fiú életét. Eddig is végignéztem pár ember kegyetlen lemészárlását, nem bírnék ki még egyet. Ráadásul még szimpatikus is a srác… Kár lenne érte, ha meghalna. Első ránézésre az a tipikus ember, aki képes levezényelni egy forradalmat anélkül, hogy minden egyes haláleset után elsírná magát. Ez kiemelkedő tulajdonság, nagyon tetszik nekem. Tudom, hogy gondolnom kell az ország jövőjére, fel kell készítenem őket, hiszen bármikor megölhetnek. Ez a fiú, és még talán sokan mások is, bennem látják a reményt, a nevem egyet jelent számukra a szabadság eljövetelével. Ezért kell megvédenem őket.

-Szállj már le rólam, hülye liba! – üvölti a Békeőr, és egy gyors mozdulattal a földre teper. – Tudod, kislány, azt hittem, vicceltél, amikor a gyenge memóriádról csevegtél, de úgy látszik, tévedtem. Előre figyelmeztettelek, egy rossz szó, és találomra lelövök egy embert a tömegből. Ehhez képest kegyesen hagytam, hogy befejezed a szánalmas kis monológodat, mert reméltem, hogy ezek a külvárosi idióták nem fogják fel a szavaid súlyát.

- Engedjen el! – mordulok rá fogcsikorgatva.

  A férfi dünnyög valamit a bajsza alatt, majd végre gyengít a szorításán. Villámgyorsan felpattanok, és a barna hajú fiúhoz fordulok.

-Tudsz egy helyet, ahol beszélhetnénk? – kérdezem.

  A srác megvonja a vállát, és kissé tanácstalanul néz körbe. Észreveszem, hogy szemkontaktust tart a copfos lánnyal, mintha így akarnának megbeszélni valamit. Biztosan nagyon jó barátok, vagy akár több is van köztük. Magamban elmosolyodom a gondolattól, hogy talán épp’ az előbb mentettem meg egy bimbózó románc főszereplőjét.

-Menjenek a Törvényszék épületébe! – töri meg a csendet a Békeőr.

  Szótlanul bólintok, majd karon ragadom a srácot, és bevonszolom a hatalmas, omladozó falak közé. Legnagyobb megkönnyebbülésemre a Békeőr nem követ minket, helyette azzal szórakoztatja magát, hogy szigorú pillantásokat vet a tajtékzó méhkasra emlékeztető emberekre.

  Az egyik ablakpárkányhoz ülök, a fiú követi a példámat. Kinézek a háborgó Körzetlakókra, és közben kieszelek egy tervet. Nem kockázatos, nem is nehéz végrehajtani. A lényeg, hogy elhitessem a lázadóval, hogy semmi kedvem holmi forradalmakkal foglalkozni, és az előbbi mindössze egy félreértés volt, mindig ez történik velem, amikor rohamot kapok.

  Szívem szerint tiszta lapokkal játszanék, és megosztanám vele az igazságot, miszerint teljesen összetörtem a Viadal alatt, folyamatosan látomások gyötörnek, és benne lennék a forradalomban, feltéve, ha nem köteleznek arra, hogy én legyek a lázadás jelképe. Úgy érzem, ezt a feladatot nem nekem találták ki. A vezérnek erősnek, talpraesettnek, céltudatosnak kell lennie, nem szabad elbizonytalanodnia, mindvégig harcolnia kell. A rohamaimat pedig nyilvánvalóan senki sem nézné jó szemmel.

  Egyetlen apró tényező viszont megakadályoz az őszinte vallomásomban: a falon árgus szemekkel figyelő, fekete kamera.

-Hogy hívnak? – kérdezem.

- Gale… Gale Hawthorne – feleli a fiú csendesen.

  Gale Hawthorne. Ismerős név. Egy szempillantás alatt végigfuttatom a fejemben azon emberek neveit, akikről az elmúlt nyolc hónap során hallottam. Az biztos, hogy semmi köze a Kapitóliumhoz, vagy Snow-hoz, leszámítva persze, hogy szívesen meglátogatná Panem vezetőjét az egyik giccses fővárosi temetőben. Mivel a Tizenkettedikből származik, valószínűleg Samirával vagy Jason-nel állhatott kapcsolatban. Utóbbit nem ismertem, még csak a nevét sem tudtam, amíg nem futottam össze Samirával a Horrorerdőben. Tehát valószínűleg a lány mesélt róla… Erősen töröm a fejem, az összes idegszálammal a szövetségesemmel való beszélgetésekre koncentrálok, míg végül eljutok a folyóparti játékhoz, és egyszeriben rájövök, kivel is hozott össze a sors.

-Megvan! – csettintek vigyorogva, miközben le sem veszem a szemem az arcáról. – Samira beléd volt zúgva, ugye?

  Gale zavartan beletúr izzadt, sötétbarna hajába, és kínos mosolyra húzza a szája szélét.

-Hát, nem tudom… Lehet – von vállat hanyagul. – Az biztos, hogy tetszettem neki, alig bírtam levakarni magamról. De hogy belém szeretett volna… Á, nem hiszem!

  Mosolyogva bólintok, és közben nyugtázom magamban, hogy ahhoz képest, hogy ez a Gale milyen helyes, abszolút nem érti a nők nyelvét. Pedig még össze is illettek volna Samirával. Igaz, a lány legalább két fejjel alacsonyabbra nőtt, mint a fiú, de ezt leszámítva egész jól mutattak volna együtt, és ami a legfontosabb, lett volna közös témájuk, hiszen már-már rémisztően hasonló a gondolkodásmódjuk. Pff.

-Megcsinálod? – kérdezi hirtelen.

- Mit? – értetlenkedem.

  Szürke szemei izgatottan csillognak, úgy néz rám, mintha én lennék az Isten, vagy ha az nem is, legalábbis maga a nagybetűs Megmentő. Körülkémlel a szobában, de csak annyira alaposan, hogy nem veszi figyelembe a ránk leselkedő kamerát, majd közelebb hajol hozzám, és ezt suttogja a fülembe:

-A forradalmat!

  Kezdődhet a színjáték, gondolom magamban, és elhúzódom Gale-től.

-Hogy érted? – ráncolom a homlokomat. – Mi közöm nekem a hozzá? Attól, hogy Samira erről álmodozott a szabadidejében, nekem még nem kötelességem ugyanezt tenni. Nézd, nem akarlak megbántani, de ennek semmi értelme! – A hatás kedvéért ingerülten megrázom a fejem. – Több mint hetvenhárom éve ugyanezzel álltak elő a nagyokosok, és mi lett belőle? Egy elmebeteg valóságshow, ahol évről-évre huszonhárom ártatlan emberéletet kioltanak! Kérlek, érts meg! – Felpattanok, és mászkálni kezdek a falak között, pont úgy, mint Alex, amikor egy fontos dolgon törte a fejét. – Engem tönkretett a Viadal… Pontosabban, én tettem tönkre magamat… - helyesbítek, mikor ráeszmélek, hogy figyelnek minket. – Nagy hiba volt a részemről, hogy beleszerettem Alexbe, és mindenen felhúztam magam. Ha visszatekerhetném az idő kerekét… - Zavartan beletúrok a hajamba, és közben idegesen meredek Gale-re. – Olyan nehéz ez az egész… Olyan emberekről beszélni, akik idestova nyolc hónapja halottak, ott sír az arcképük alatt a családjuk… Összevissza beszéltem. Rohamot kaptam. Néha még mindig megesik velem, amikor valami az Arénában töltött napokra emlékeztet. Ilyenkor mindenféle ostobaságot hordok össze, amiket magam sem gondolok komolyan. Remélem, meg tudod érteni, hogy…

  Újdonsült ismerősöm hirtelen felpattan, és üvöltözni kezd, miközben vadul hadonászik a levegőben.

-Nem hiszem el! Hogy teheted ezt a néppel? Ezek az emberek egytől-egyig bíznak benned, és támogatnak téged! Te jelented számukra a reményt, amiről beszéltél. Reménykednek, hogy felszabadítod őket a rabszolgaság alól. Nem tudom, hallottál-e arról, hogy a Végjáték alatt, amikor a kapitóliumiakat szidtad, az összes ember fellázadt. Kivonultunk a Fő térre, ahol a játékot közvetítették, a nevedet kiabáltuk, és papírra vetettük az összes szavadat… De nem csak mi, az összes Körzetlakó, még az Elsőben és a Másodikban is. Eszméletlen volt! Hittünk benned… És Alexben is. Elhittük, hogy mindketten túlélhetitek, és ketten, együtt, megcsináljátok a forradalmat, a végén pedig megölitek Snow-t.

- Lenne egy kérdésem, Hawthorne. Látod itt Alexet? Nem, nem látod, mert nincs itt! – csattanok fel. Már nem is játszom meg magam, a szavak önkénytelenül ömlenek ki a számon, akár a forró, mindent elsöprő lávazuhatag. – Meghalt, érted? Halott! És amíg az lesz, ne várjatok tőlem semmit, se forradalmat, se merényletet, se buzdító beszédeket, de még azt se, hogy megdobok egy címeres zászlót paradicsommal, mint annak idején a mentorom! Csak hagyjatok békén mindannyian! Keressetek magatoknak más vezért, de az lenne a legjobb, ha lenyugodnátok, és élnétek tovább a normális kis életeteket!

- Normális? – horkant fel gúnyosan. – Az neked mióta normális, hogy évente elveszítjük két ismerősünket? Hogy szenvedünk az éhezés miatt? Hogy rettegünk az Aratástól? Persze, neked már mindegy, hiszen bajnok vagy – Lekezelően néz végig rajtam, tetőtől talpig. – Egy boldog, kiegyensúlyozott bajnok, aki annyi minden szépet és jót köszönhet az imádott elnökünknek!

  Unottan megrázza a fejét, és dühösen kiviharzik a szobából. Mélyről jövő sóhaj hagyja el a számat. Ezen is túlestem. Belehazudtam egy vadidegen szemébe, és emiatt elvettem tőle a reményét, az esélyt egy boldogabb életre.

  Hazudtam? Nem tudom. Talán. Néhány szóval egyetértek, amit az elmúlt percekben mondtam. Például azzal, hogy az emberek elvárják tőlem, hogy legyek olyan harcias és bátor, mint Samira, vagy, hogy egyik percről a másikra feledjem el Alexet. Őrülten igazságtalan, és teljesíthetetlen kérés mindkettő. Samira utánozhatatlan, még annak ellenére is, hogy nem született lázadónak, a körülmények tették ilyenné. Ha nem halt volna meg a bátyja jóval előtte, valószínűleg nyugton maradt volna, és nem indítványozott volna lázadást az elnök ellen.

  Alex meg… Talán elcsépelten hangzik, de tényleg képtelen vagyok kiverni a fejemből. Ha látok egy képet a tengerről, vagy egy motorról, ha valaki közli a nyilvánvaló igazságot, miszerint béna vagyok, vagy ha csak egyszerűen találkozok egy sötétbarna szemű emberrel, rögvest ő jut eszembe. Közben a lelkem egyik mély, sötét zugában tudom, hogy ideje lenni elfelejteni a fiút. Elengedni az emlékét, összetépni és kidobni az erdőbe rejtett leveleket, amiket a mentorainktól kaptunk a szövetségünk alatt, levenni végre a jegygyűrűt, és eladni valakinek, aki meggazdagodhatna belőle. Furcsa módon miközben énem egyik része szenved miatta, a másik örül, amiért még nem felejtette el, milyen lekezelő, mégis vonzó volt a hangja, milyen gyönyörű, csokoládébarna a szeme, szenvedélyes és fürkésző a pillantása, milyen segítőkész tudott lenni, amikor bajba keveredtem, mennyire szerette az öccsét és a Körzettársát… Bárhogy is kutakodom a memóriámban, egy rossz szót sem tudok mondani rá. Talán csak azt, hogy néha felháborítóan bunkón viselkedett, és tudomásom szerint megölt négy embert a Viadalon, de lehet, hogy többet is. Bár becsültére legyen szólva, mindezt azért tette, hogy megvédjen engem és Naomit. Még csak meg sem kínozta az áldozatait, egyesekkel ellentétben.

  Úgy érzem, itt az ideje magam mögött hagyni a Tizenkettedik Körzetet. Gyorsan elhagyom a Törvényszék épületét, és az állomás felé veszem az irányt. Az egyik rozzant padon megpillantom a rám várakozó Johannát és Leilát.

-Ezt egyszerűen nem hiszem el! – hápog a kísérő. – Képzeld, drágám, ez a neveletlen tapló közölte, hogy elmarad a nekünk szánt uzsonna, az embereket pedig a házaikba terelte, minket pedig ide, erre a poros állomásra. Hihetetlenül piszkos ez a pad, nem értem, hogy élhet valaki így? Hallottak már ezek a takarításról?

- Katie – A mentorom mélyen a szemembe néz, figyelmen kívül hagyva Leila gyerekes hisztijét. – Mi történt? Mit mondtál a srácnak?

- Hogy szálljon le rólam, mert nem lesz semmiféle forradalom, mert összetörtem Alex elvesztése miatt – hadarom egy szuszra.

  Johanna megkönnyebbülten felsóhajt.

-Rendben – mondja színtelen hangon. – Tuti, hogy az egész beszélgetést felvette egy kamera, ezért küldött benneteket a Békeőr a Törvényszék épületébe.

  Szótlanul bólintok, jelezvén, hogy erre már korábban is rájöttem.

-Amúgy… - Johanna közelebb húzódik hozzám, és váratlanul suttogóra fogja a hangját. – Benne lennél? Nem most, rögtön, hanem valamikor. Szívesen elvágnád a torkát annak a féregnek?

- Nem tudom. Nem. Talán – feszülten beletúrok a hajamba, és kis híján ismét ordibálni kezdek. – Bocs, de semmi kedvem ezzel foglalkozni. Más problémám is akad bőven.

- Ó, igen? – üvölti a mentorom. – Például gyászolni a szerelmedet, aki már nyolc hónapja halott, és valószínűleg már mindenki túltette magát a tragédián, kivéve persze téged? Vagy mindenféle marhaságot összehordani csak azért, hogy az emberek emlékezzenek az idegbeteg barátnődre? Esetleg kinyíratni magad már a Körút első napján?

- Johanna… - Mélyen a lány sötétbarna szemeibe nézek. Érzem, hogy muszáj beolvasnom neki, máskülönben megőrülök a folyamatos parancsolgatásától. – Mondták már, hogy iszonyatosan bunkó vagy?

  Meglepetten felvonja a szemöldökét, a kezét csípőre teszi, a fejét lekezelően oldalra dönti, így száll bele a vitába.

-Nem, mintha közöd lenne hozzá, de nem.

- Naná, hogy nem! – nevetem el magam kínosan. – De csak azért, mert félnek tőled, Johanna Mason! Félnek, hogy megölöd őket, mint azokat a szerencsétleneket az Arénában. Téged nem bánthat meg senki, te azonban kedvedre piszkálhatsz másokat! Itt van például Leila – bökök a kísérőmre, akinek azonnal felvillanyozódik az arca, amiért ő kerül a középpontba. Legalábbis reménykedik abban, hogy rajta fogunk veszekedni. – Folyton cseszteted, semmi sem jó neked, amit ő csinál, pedig nem rossz ember ő, csak szegény sötét, mint az ólajtó, de hát erről nem tehet, ha egyszer így nevelték a szülei szerencsétlent… Az a baj, hogy nem törődsz mások érzéseivel, mindig csak a saját gondolataid érdekelnek! Nem zavar, hogy beletiporsz mások lelkivilágába, mindez természetesen jön neked. Mégis hogy mondhatod Samirára, hogy idegbeteg? Kis híján kirobbantotta a forradalmat, és az én szememet is felnyitotta, amire te nem voltál képes. Samira ezerszer jobb ember volt nálad. Nem kapott dührohamot élő adásban, hanem tisztán, érthetően megfogalmazta a véleményét Snow-val kapcsolatban, méghozzá úgy, hogy egyetlen szavát sem kellett kisípolni. Az az igazság, hogy nem tudod elviselni, hogy jobb volt nálad… Jobb lázadó! Talán megértem, hogy idegbetegnek tartod féltékenységedben, abba viszont abszolút nincs beleszólásod, meddig és hogyan gyászolom Alexet! Mi közöd neked ahhoz, hogy hordom a gyűrűt? Miért ne gyászolhatnám nyolc hónapon keresztül, miért ne gyászolhatnám életem végéig? Nem mindegy az neked? Az a baj, hogy nem tudod megérteni, milyen fontos volt nekem, mert egy érzéketlen barom vagy, és még soha sem voltál szerelmes!

  Érzem, ahogy a fejemen kidüllednek az erek, a szemeim pedig vérben forognak. Talán még vicsorgok is, mint Enobaria, amikor véletlenül a füle hallatára lepszichopatáztam az edzésen.

  Johanna rezzenéstelen arccal hallgat végig, mindössze a legvégén rándul meg a szája széle. Szó nélkül hátat fordít nekem, és felugrik a vonatra. Leila egy hangos sóhaj kíséretében megveregeti a vállamat, majd követjük a mentoromat. Becsukódik mögöttem az ajtó, a szerelvény pedig elindul a Tizenegyedik Körzetbe. Nem megyünk túl gyorsan, tekintve, hogy csak holnap kell megjelennem náluk. Egy pillanatra elgondolkozom, kik is jöttek a Tizenegyedikből, de a világért sem jut eszembe a nevük, a haláluk körülményein, de még csak az arcukra sem emlékszem. Úgy tűnik, mégis jó ötlet volt Leilától az adatgyűjtés, így legalább nem fogok hülyeségeket összehordani.

  A társalgóba érve levágom magam az egyik kényelmes fotelbe. Mellettem Leila, velem szemben Johanna foglal helyet. A lányt láthatóan megviselte az előbbi veszekedésünk, fátyolos tekintettel bámulja a mellettünk elsuhanó tájat. Nézem a vékony, szeplős arcát, rövid, fekete haját, a sötét karikákat a szeme alatt, és egyszeriben megsajnálom, de közel sem annyira, hogy bocsánatot kérjek tőle. Ő kezdte, neki nem tetszett a beszédem, és a gyászom. Pedig azt hittem, bízhatok benne, számíthatok rá, mert tudtam, hogy ő az ország legelvetemültebb embere a lázadás terén. Nem fáj, hogy kritizálta a beszédemet, tényleg durvára sikeredett, az viszont mélységesen felháborít, amit Alexről és Samiráról mondott. Ők nem érdemelnek ilyen szavakat. Túl jó emberek voltak ahhoz, hogy bárki is ilyen keményen sértegesse őket.

-Mostantól olvasd fel Leila hibbant szövegét! – mordul rám a lány, majd fáradtan elvonul a kabinjába.

  Bármennyire is haragszom rá, megfogadom a tanácsát. A többi Körzetben csak azt mondom, amit a kísérőm összeírt, még ha orbitális szamárságnak is tartom azt. A fogadásokon tisztelettudóan és illedelmesen viselkedem, miközben kedvesen elcsevegek a Körzetek befolyásosabb lakosaival.

  A Tizenegyedikben senki sem szólal meg, amíg beszélek, utána pedig gyorsan lezavarják az uzsonnát. Kicsit olyanok itt az emberek, mintha tartanának tőlem, vagy a Békeőrök haragjától, így inkább nem erőltetik a barátkozást.

  A Tízedikben erős nemtetszést vált ki az emberekből a jelenlétem, valaki meg is dob egy szelet sajttal. Egy ideig fogalmam sincs, mire ez a felhajtás, majd a Kiválasztottak fényképére nézek, és rádöbbenek, hogy ennek a Körzetnek bizony jó oka van a gyűlöletre. Ha nagyon bele akarjuk magyarázni, mindkét gyerek halála az én lelkemen szárad, hiszen a fiú, Jockey éppen velem üvöltözött, amikor Tiffany hátulról leszúrta, a lány, Sarah pedig állítólag miattam vetett véget az életének egy akna segítségével. Legalábbis erről magyarázott, mielőtt levetette volna magát a biztonságot nyújtó állványról. A kezében tartott egy levelet, amiről senki sem tud semmit. Talán az állt benne, miért lett öngyilkos a lány. Abban a pillanatban bármit megadtam volna azért, hogy tudjam, mit írt a feladó. Most már máshogy látom a dolgokat. Megvagyok az információ nélkül is, azonban egy icipicit fúrja az oldalamat a kíváncsiság. Kár, hogy valószínűleg soha sem jövök rá erre a sötét, kísérteties titokra.

  A Kilencedikben közömbös fogadtatás vár, bár nem a Békeőrök miatt, akik mind részegek. Sokkal inkább feltételezhető, hogy az itteni emberek könnyen irányíthatóak, nincs saját akaratuk és véleményük, mindenhez szó nélkül alkalmazkodnak. Az arcuk unott és beesett, nem ragyog a szemükben az életösztön és a küzdeni akarás elfojtott szikrája sem. A látottak alapján nem csodálom, miért nem hemzsegnek a bajnokok a Körzetben. Viszont azt meg kell hagyni, fenséges lakomát készítettek a számunkra, majdnem olyan pazar ételek fogadnak, mint a Kapitóliumban.

  A Nyolcadikban viszont igenis bátor, tűzrőlpattant emberek élnek. Amint fellépek a színpadra, üvöltözni kezdenek a rendszer kegyetlenségéről és a forradalomról, néhányan még azt is beordítják, hogy vegyem fel őket parancsnoknak. Villámgyorsan elhadarom a szöveget, mert semmi kedvem ahhoz, hogy még egy embert lelőjenek miattam. Mikor végzek, leszaladok a színpadról, még csak meg sem várom az uzsonnát, Leila és Johanna kíséretében azonnal a vonatra szállok, és folytatom a Győzelmi Körútnak nevezett szörnyűséget.

  Mivel a Hetedikből származom, ezt a Körzetet nem látogatjuk meg, hanem rögtön a Hatodikba vesszük az irányt. A lakók előtt szorongok egy kicsit, hiszen a Körzet mindkét Kiválasztottját a vőlegényem ölte meg, a lányt azért, hogy megmentsem engem. Ahogy végignézek a családtagokon, az jár a fejemben, hogy mennyire örülhettek, amikor Alex meghalt, és bejelentették a győzelmemet. Arra viszont nem vennék mérget, hogy kedvelnek engem, mindössze boldogak, hogy nem a gyerekeik gyilkosával kell farkasszemet nézniük, csak annak menyasszonyával. Régebben azt hallottam az itteni emberekről, hogy merészek és felnőtt korukra a legtöbben profi harcosokká válnak, ennek ellenére még csak jelét sem adják annak, hogy érdekelné őket a lázadás ötlete. Mondjuk, lehet, hogy ezt a családok iránti részvét miatt teszik.

  Mikor az Ötödik Körzetbe érünk, látom Johannán, hogy megremeg, mintha félne valamitől. Félretenném az ellenszenvemet, és megkérdezném, mi bántja, ám szerencsére még idő előtt eszembe jut, hogy a szövetségese, Timothy is innen származott. A civakodásunk ellenére semmi kedvem megbántani, és felhánytorgatni neki a múltat, így továbbra is tartom a két lépés távolságot, és nem beszélek vele. Egyébként a vízerőművek munkásai kedves, közvetlen emberek, könnyedén lehet velük társalogni. A beszédemet csendesen, néhol nagyokat sóhajtva hallgatják végig, nem balhéznak, ami nagyon jólesik. Azt hiszem, ők már korábban levezették a két Kiválasztott temetését, akkor volt idejük a jövendőbeli bajnokot átkozni. A tőlük kapott uzsonna szerény, ám isteni, szinte kiérzem belőle, mekkora odaadással és szeretettel készítették. Kár, hogy nem ismertem az itteni Kiválasztottakat, biztosan ők is ilyen rendesek voltak. Megborzongok, amint felrémlenek előttem az emlékek arról, milyen sorsa volt a lánynak a Kapitóliumban. A Hivatásosok nem kímélték, Alex halálosan ráijesztett az edzésen, Cara pedig elsőként vágta el a torkát. Na, jó, azt hiszem, mégiscsak jobb, hogy nem ismertem. Ha a szövetségesem lett volna, még egy embert gyászolhatnék.

*

  Fáradtan rogyok le az ágyamba, a puha, meleg paplanok és párnák közé. Hosszú volt az elmúlt hét, és rendkívül eseménydús. Túl sok emberrel találkoztam, túl sokat beszéltem, túl sok gyászoló családdal néztem szembe. Már csak négyszer kell átélnem ezt a borzalmat. Tisztában vagyok vele, hogy a négy közül legalább három Körzetben szörnyen kínos pillanatok elé nézek majd. Az Első Körzet Kiválasztottjai sosem rajongtak értem túlzottan, mindketten többször is meg akartak ölni, ráadásul Tiffany halála valamilyen szinten az én lelkemen szárad, már ha Wolfrick és a Tízedik Körzet lakóinak logikáját vesszük alapul. Aztán ott van a Második Körzet, ahol teljes joggal gyűlölnek az emberek. Én is gyűlölném magamat, ha onnan származnék. Hiszen nem csak, hogy végeztem az egyik versenyzővel, Marcusszal, hanem még meg is kínoztam szegény fiút, még ha nem is szántszándékkal. Már látom magam előtt a húgának könnyáztatta arcát, amint megjátszott, érzelemmentes sablonokkal tömöm a közönség fejét. És Wolfrickkal is találkozom… Remélem, nem fog megint megalázni!

  A Harmadik Körzet könnyű menet lesz, leszámítva persze, hogy ez a község sem éppen a visszafogottságáról híres, ha lázadásról van szó. Semmi szerepem nem volt a Kiválasztottak Arénabeli életében, nem hiszem, hogy utálnának a rokonaik.

  Viszont a Negyedik Körzet… Nem akarok oda menni! Nem akarok találkozni senkivel, aki onnan származik! Tudom, hogy ott sem kedvelnek túlzottan Naomi miatt, nem képesek felfogni, hogy a kislány előbb-utóbb úgyis eltávozott volna az élők sorából. Mások, legfőképp Alex haverjai és az öccse viszont szeretnek, legalábbis azt hiszem. Bár ki tudja, mivel beszélte tele a fejüket Maria, aki kitalálta, hogy mindenáron bosszút áll rajtam a kislánya halála miatt. Még a temetéséről is kitiltott, mondván, nem érdemlem meg, hogy elbúcsúzzam tőle, és sírjak a koporsója felett.

-Akkor kellett volna bőgnöd, amikor megölted! – sziszegte vészjósló tekintettet.

  Nem csak az ismerősöktől félek, sokkal inkább a beszédektől. Gondolom, Johanna figyelmeztetése a Negyedik Körzetre is vonatkozott, én viszont igazságtalanságnak tartom, hogy Alexről és Naomiról is úgy szónokoljak, mintha átlagos, jelentéktelen Kiválasztottak lennének. Ők nem ezt érdemlik, főleg Alex nem.

  Életemben először lehúzom az ujjamról a jegygyűrűmet. A Hold fénye besüt az ablakomon, csodás ragyogást adva ezzel a kicsi, ezüstös ékszernek. Ahogy ránézek, rádöbbenek, hogy nem hagyhatom magam. Nem hagyhatom annyiban a lázadást, tennem kell valamit Panemért! Alex is így akarná, ő is fellázítaná a népet. Nekem is így kell cselekednem.

-Megteszem – suttogom a Hold felé tekintve. – Megteszem érted, Alex. Tudom, hogy ezt akarod. Holnap kiállok az ismerőseid elé, és akkora botrányt csapok, hogy olyat még nem látott a világ! Megígérem, Alex… Megígérem!