Huszonnegyedik fejezet

 Egy szemhunyásnyit sem aludtam, egész éjjel csak forgolódtam az ágyamban. Egyfolytában Blight-on és a forradalmon járt az eszem. Meg sem fordult a fejemben, hogy mekkora feladat vár ma rám.

 A Viadal után ugyanis a győztesnek kötelessége végignézni az egész játékot, elejétől a végéig. Lehetetlen kibújni alóla, mert mindez élő adásban történik, az egész ország szeme láttára. A háromórás műsorba a szerkesztők által legizgalmasabbnak talált pillanatok kerülnek be. Ez lényegében annyit tesz, hogy a legvéresebb, legbrutálisabb harcokat kell majd bámulnom. A legmorbidabb az egészben, hogy előttem fog ülni vagy tízezer kapitóliumi, akik visítozva szurkolnak majd a Kiválasztottaknak, azoknak a gyerekeknek, akit már mind halottak. Meghaltak, mert Snow elnök erre kötelezte őket. Igaz, hogy bátran, néhányan kegyetlenül küzdöttek az életben maradásért, de nem érték el a hőn áhított céljukat, a bajnoknak járó koronát, ami holnap az én fejemre kerül.

 Fogalmam sincs, lesz-e elég erőm ahhoz, hogy ismét átéljem azt a sok borzalmat, ami az Arénában történt velem. A Kapitólium arra kötelez, hogy még egyszer végignézzem Samira szenvedését, Naomi meggyilkolását, és a karjaim közt elvérző Alex a halál ellen vívott, kínkeserves küzdelmét. Talán még Joel kínzásáról is beraknak pár vágóképet.

 Semmi kedvem elmenni, semmi kedvem Caesarral bájologni. Haza szeretnék menni a Hetedik Körzetbe! Bezárkóznék a házamba, és soha többé nem dugnám ki az orromat. Talán még egy öngyilkosságot is megkísérelnék. Vagy nem, ki tudja?

 Nem. Nekem harcolnom kell, tegnap megígértem. Harcolni is fogok. Megölöm az elnököt, a kérdés már csak az, hogy mikor. Finnickék azt javasolták, várjak még egy kicsit, legalább addig, amíg nem csökken az irántam való érdeklődés. Az viszont hosszú időbe telhet. Vajon kibírom? Tudok-e majd uralkodni magamon, amikor az elnök megkoronáz? Gőzöm sincs, csak reménykedni tudok, hogy nem gurul el a gyógyszerem a kritikus pillanatban.

 Kibotorkálok a konyhába, és öntök magamnak egy pohár tejet. Johanna és Blight csendesen ülnek az asztalnál. Nem esznek, és nem beszélgetnek. Rám vártak, ez egyértelmű.

-Jó reggelt! – köszönök álmosan, és megdörzsölöm a szemem.

- Viszont! – vakkantja a férfi.

 Ebben a pillanatban kinyílik az ajtó, és a lila, tíz centis sarkú cipőjében betipeg Leila Berry. Drámaian átdobja a válla fölött hosszú, kékre festett haját, és nyomban sipákolni kezd.

-Ó, Katie! Hát te élsz? Úristen, nem hiszed el, mennyire izgultam miattad! Rengeteg pénzt fektettem beléd, és még fogadtam is rád! Akkor ismerkedtem meg Ludwiggal, tudod, ő az a híres énekes, akinek most jelent meg az albuma… Na mindegy, szóval, képzeld el, drágám, szerelem volt első látásra!

 Leila tovább magyaráz az álomhercegéről, én pedig megpróbálom kizárni a felesleges hangokat, és a reggelimre koncentrálok. Egyszer azonban felkapom a fejem, amikor a kísérőm a barátja gyönyörű, sötétbarna szeméről áradozik, amivel úgy szokta vizslatni, mintha bele akarna látni a lelkébe. Johanna közelebb lép a nőhöz, és teljes erőből bokán rúgja.

-Jaj, ezt miért kellett?! – visít fel Leila.

- Azért zsenikém, - mondja a mentorom. – mert ha eddig nem vetted volna észre, Alexnek, Katie vőlegényének is sötétbarna volt a szeme, és a csaj megveszett érte! Azért néha nyugodtan tekintettel lehetnél másokra is!

- Értem… - Leila idegesen megrázza a fejét. – Szóval azt akarod mondani, Johanna, hogy mostantól az összes sötétbarna szemű embert kárhozatnunk kell, csak azért, mert a drágalátos Katie úgy kívánja?

- Nem kell! – szólok közbe. – Csak eszméletlenül hálás lennék, ha az elkövetkezendő egy évben nem előttem tárgyalnátok ki a magánéleteteket.

- Ó, drágám! – A kísérő szíve egyszeriben meglágyul, közelebb lép hozzám, és egy cuppanós puszit nyom az arcomra. Fantasztikus, mire ezt leszedem… - Ha ezt kívánod, hát legyen! Megfogadom, hogy legközelebb egy év múlva beszélek újra a barátomról!

- Öhm… Köszi! – bólintok zavartan.

 Értem én, hogy Johanna egy kissé agresszív, de azért az túlzás, hogy Leila minden szavára ugrik. Gondolom, rettentően fél a tavalyi bajnoktól, aki annak idején biztos, hogy jópárszor megalázta, vagy esetleg megverte. Talán ennek is köszönhető, hogy úgy feldobta a győzelmem híre, hiszen ha minden jól megy, jövőre én fogom segíteni a Hetedik Körzet Kiválasztottait. Alig várom, de tényleg. Pff.

 Leila velünk reggelizik, és közben egy híres kapitóliumi divatmagazinról cseveg, amibe állítása szerint komoly esélyem van bekerülni. Nem értek egyet a felvetésével, de inkább nem állítom le, olyan lelkes szegény. Meg aztán, a szívem mélyén sajnálom is egy kicsit, amiért nem áradozhat a barátjáról. Csendben fogyasztom el az ételemet. Johanna és Blight is így tesznek, nyilván nekik sincs túl sok kedvük a kísérővel társalogni.

 Mikor végzünk, Leila vezetésével lemegyünk az Átalakító Központba. A nő betuszkol egy szobába, majd a két mentor kíséretében tovább halad. Ha jól tudom, őket is kicsinosítják egy kicsit, hiszen nekik is kötelességük bevonulni az összefoglaló előtt.

 A szobába lépvén azonnal letámad az előkészítő csapatom, akinek még a nevükre sem emlékszem. Úgy szorítanak magukhoz, mintha egy rongybábu lennék, aki vigaszt nyújt az ostoba gyerekeknek a rémálmaiktól. Mosolyt erőltetek az arcomra, és megpaskolom a hátukat. Jó érzés, hogy hiányoztam nekik, és hogy örülnek a győzelmemnek, de a találkozást inkább hasonlítanám egy vicces, kicsit fura összefutáshoz, mintsem egy komoly, érzelmes összejövetelhez. Ezek az emberek nem szeretnek engem tiszta szívükből, nekik csak egy egyszerű, feledhető Kiválasztott vagyok, aki valamilyen csoda folytán túlélte a Viadalt, és jelentősen kedvesebb és szelídebb, mint az elődje. Lehet, hogy a három kapitóliumi valamilyen szinten kedvel engem, de mérget vennék rá, hogy hamar túltették volna magukat az elvesztésemen, ha arra került volna sor.

 Mikor elengednek, megpillantom a mögöttük álló, mosolygó férfit. Zöld haját lazán felzselézte, kék szemével büszkén néz végig rajtam. Némi aggódást is felfedezek a tekintetében. Egyszerű, sötétkék inget, és fekete farmert visel. Ő az, az én stylistom, aki mindig a legszebb, legdögösebb ruhákat adta rám. Rohanni kezdek felé, és a karjaiba vetem magam. Szorosan megölelem, miközben magamba szívom a belőle áradó, véleményem szerint kissé büdös parfüm illatát.

-Szia, Adam! – köszöntöm.

- Szia, Katie! – mosolyog rám, majd elenged. – Na, látod, én megmondtam, hogy sikerülni fog!

- Igen, megmondtad…

- Hogy érzed magad? – Mélyen a szemembe néz, és látszik rajta, hogy nem csak udvariasságból kérdezi, tényleg kíváncsi az állapotomra.

- Őszintén? – nevetek fel keserűen. – Mint akit megettek, megrágtak, kiköptek, bele egy óriási adag tehénürülékbe, végigment rajta egy traktor, aztán felfalta egy tigris, és…

- Oké, ne folytasd, értem! – teszi fel a kezét hárítóan. – Figyelj, Katie, mondhatok valamit?

- Persze! – vonok vállat közömbösen.

- Szóval… Csak annyi, hogy én… Nagyon sajnálom, ami Alexszel történt!

 Halvány mosoly fut át az ajkaimon. Milyen furcsa, amióta megnyertem a Viadalt, senki sem fejezte ki a részvétét Alex iránt, és ez még csak fel se tűnt. Adam az első, aki megemlékezik róla. A többiek valószínűleg féltek, hogy rohamot kapok a fiú említésétől, és valami óriási baromságot csinálok. Ez hülyeség. Hogy őrülnék már meg attól, hogy rá gondolok? Hiszen ezt teszem minden egyes órában, és semmi bajom. Legalábbis, azt hiszem…

-Köszönöm, Adam! – suttogom, és finoman megsimítom a férfi karját. – Amúgy… Szerinted el fogják felejteni Alexet? Úgy értem, nem most azonnal, hanem valamikor sokára… Mondjuk, úgy egy év múlva? Lesz még olyan, aki emlékezni fog rá?

 A férfi bűnbánóan megrázza a fejét, mintha csak az ő hibája lenne az, hogy elvesztettem a vőlegényemet.

-De hát… Második lett! – mondom elkeseredetten. – És annyi embert megölt! Muszáj emlékezniük rá! Ennyit megérdemel, hiszen…

- Nem, Katie! – sóhajt fel szomorúan. – Az Éhezők Viadala egy kegyetlen játék, te is jól tudod. Nem számít, hányadik vagy. Ha például nyolcadik lettél, az ugyanolyan, mintha elsőként meghaltál volna. A második jutalma pedig úgyszintén a halál. A neve pedig feledésbe borul. Senki sem emlékszik a másodikakra, kivéve talán az, aki megölte őket, vagy együtt szenvedte velük végig az Arénát. Meg persze a családjuk is, de ennyi.

 Kezdetét veszi a készülődés az esti fellépésre. Először az előkészítő csapat vesz kezelésbe. Megmossák a hajamat, kiszedik a szemöldökömet, rákennek a fejemre egy csomó pakolásnak nevezett folyékony cuccot, ami engem leginkább a nyálra emlékeztet, majd kezelésbe veszik a körmeimet. Formára vágják és lereszelik őket, majd végezetül befestik egy körömerősítőnek nevezett szépészeti eszközzel. Mikor elkészülnek, az egyikük, a vörös hajú lány elkészíti a sminkemet. Megkér, hogy ne lessek, mert Adam megparancsolta, hogy semmit sem tudhatok meg az esti kinézetemről, amíg rám nem adják a ruhámat. Rengeteget bajlódik az arcom kifestésével, mire elkészül, úgy érzem, menten elájulok az éhségtől. Régebben nem volt gond, ha párszor kihagytam az ebédet, most viszont annyira fáj a hasam az ürességtől, hogy legszívesebben üvölteni tudnék. Persze nem teszem, mert tisztában vagyok vele, milyen, amikor az ember valójában éhezik. Nincs annál őrjítőbb érzés a világon. Vagyis de… van. Amikor az ember elveszti azt, akit a legjobban szeretett. Amikor végignézi a haláltusáját, vele együtt szenved, és már előre retteg a holnaptól. Nem tudja felfogni, hogy történhet ilyen szörnyűség. Miért kell meghalnia? Miért nem halhat meg inkább ő? Miért nem engedi, hogy feláldozza magát?

 Megpróbálom elhessegetni az Alexszel kapcsolatos gondolataimat, de nem megy. Folyton csak ő jár a fejemben. Nem értem, miért pont ő halt meg helyettem. Miért nem ugrott el a kés elől, miért nem engedte, hogy feláldozzam magam érte? Így akart megvédeni. Bízott bennem, mindenkinél jobban. Egyetlen dolgot kért tőlem, azt, hogy öljem meg az elnököt, és védjem meg Jaredet, és magamat. Megígértem neki, hogy megteszem. Segíteni fogok az öccsének, aki akár a sógorom is lehetne, ha összeházasodtunk volna. A fenébe is, miért nem küldtek a mentoraink egy házassági nyilatkozatot, vagy valami? Johanna lett volna a tanúm, Finnick meg Alexé. Felvettem volna Alex nevét, magam mögött hagyva a Hope-ot, amit úgyis utálok. Most Katie Emersonnak hívnának. Talán megkönyörült volna rajtunk a Kapitólium, ha valóban kimondjuk a boldogító igent. De így… Esélyünk sem volt arra, hogy mindketten túléljük. Pedig annyira akartuk! Mindent megtettünk, kitartottunk egymás mellett, mégsem sikerült. Talán azért, mert nem vetettünk be élesebb fegyvereket a célunk elérése érdekében, mint Snow. Az elnök képes lett volna megmérgezni Alexet, csak azért, hogy még véletlenül se törjön ki a forradalom. Mi nem csináltunk semmit, csak bíztunk abban, hogy megkegyelmeznek nekünk. Csak reménykedtünk. Bíztunk a reményben, elhittük, hogy még létezik. Tévedtünk. A remény egy nagy hazugság! Elhagyta a Körzetlakókat, pontosan hetvenhárom évvel ezelőtt, amikor Snow leverte a lázadást.

 Veled, vagy holtan – ezt fogadtuk meg Alexszel. Ott hibáztunk, hogy a „veled”-re helyeztük a hangsúlyt a „holtan” helyett. Miután megöltük Tiffanyt, le kellett volna szúrnunk magunkat. Akkor nem kaptak volna győztest, nem lett volna még egy személy, akit tönkretehetnek. A népet pedig egyértelműen elhagyta volna a remény, hiszen a bajnok szimbolizálja azt. Nincs bajnok, nincs remény. Reálisan lefestettük volna Panem helyzetét. Kár, hogy annyira bíztunk magunkban, és a Kapitólium jóakaratát is elhittük egy pillanatra.

-Figyelj, Katie! – mondja Adam kedvesen. – Most bekötöm a szemedet, és rád adjuk a ruhát, amit ma este fogsz viselni, rendben?

- Miért nem vehetem fel én magam? – fintorodom el. –Annyira béna még nem vagyok!

- Tudom! – nevet fel a férfi. – De ez egy meglepetés, és nem szeretnénk, hogy idő előtt megtudd! Kérlek! Garantálom, hogy tetszeni fog!

 Nagylelkűen rábólintok az eszement tervre. Ostobaságnak tartom, hogy nem húzhatom fel egyedül a ruhámat. Lehet, hogy méregdrága anyagból készült, és a stílustanácsadóm megőrülne, ha véletlenül eltépném. Fehérneműre vetkőzök, és hagyom, hogy Adam bekösse a szememet. Az egyik fiú megfogja a kezemet, és segít belelépni az estélyimbe. A másik kettő kapitóliumi felsegíti rám a ruhát. Mikor a karomra simul, érzem, hogy igen finom, selymes anyagból készült, és olyan könnyed, akár a friss, tavaszi szellő. Egészen sebezhetőnek tűnhetek benne. Lehet, hogy Adam pont ezt a célt tűzte ki maga elé, mikor megalkotta.

 Valaki egy pehelykönnyű fejdíszt helyez a hajamba, talán egy koronát, vagy egy hajpántot. Egy másik személy felhúzza hátul a ruhám cipzárját. Hallom, ahogy az előkészítő csapatom álmodozva felsóhajt, majd dicsérni kezdik Adam ügyességét. A stylistom kézen fog, és egy másik szobába vezet.

 Rettentően izgulok. Bár nem az a legnagyobb problémám, hogy milyen ruhakölteményben vonulok fel ma este, igenis érdekel az összhatás. Szeretném, ha a közönség szépnek és erősnek találna, olyan lánynak, akit nem olyan könnyű legyőzni, mint ahogy azt elsőre hitték. Az elnöknek is bizonyítani szeretnék. Meg akarom mutatni neki, hogy nem vagyok gyenge, nem roppantam össze attól, amit velem tett, és igenis harcolni fogok ellene! Bár jól tudom, hogy kevés rá az esély, mégis reménykedem, hogy Adam olyan ruhát készített nekem, amiben lázadásra szíthatom Panem összes polgárát.

 A férfi leveszi a szememről a kendőt, ami eddig sötétségbe borította a világot. Óvatosan, kissé félénken felnyitom a szemem. Amint megpillantom magam az előttem elhelyezkedő, óriási, egész alakos tükörben, valósággal eláll a lélegzetem.

 Egy hosszú, vakítóan fehér ruhát viselek. A dekoltázsát apró fodrok díszítik, fehér, átlátszó ujja könnyedén, légiesen fut végig a karomon, és a csuklóm felé közelítve egyre kiszélesedik. A szoknyarész lefelé haladva egyre bővebb, a legalját ezernyi apró kagyló borítja. A derekamnál kissé szűkebb. Olyan hatást kelt, mintha ez a rész választaná ketté a ruhát. A fejemre egy fenyőfaágat erősítettek, ebből lóg le a hosszú, puha fátyol, ami kecsesen vezeti végig a testem vonalát. A hajamat kivételesen nem lőtték be, hagyták, hogy hullámosan omoljon a vállamra. A sminkem erőteljes, és parancsoló. A szememet kihúzták szemceruzával, a szempilláimat spirállal hosszabbították. Még egy kis extra, fekete szemhéjfestékkel turbózták fel a külsőmet.

 Megpördülök párszor a tükör előtt. Magam is elcsodálkozom a szépségemen. Hiába, Adam egy zseni! Tudta, hogy mi kell nekem ahhoz, hogy erős maradjak, és ne fakadjak sírva ország-világ szeme láttára, valamint, hogy mivel éltethetem egy kicsit Alex emlékét. A közönség érezni fogja, hogy miattuk kell egyedül állnom, hogy az ő hibájuk, amiért eme csodálatos menyasszonyi ruha mellé nem társul egy tökéletes vőlegényi ruhába öltözött fiú. Csak ők tehetnek róla, na meg Snow, aki garantáltan dob majd egy hátast, amint megpillantja ezt a ruhakölteményt!

-Nos, hogy tetszik? – kérdezi Adam mosolyogva.

- Imádom! – vigyorgok rá. – Ez valami eszméletlen! Hogy jöttél rá, hogy mindig is ilyenre vágytam? – Boldogan, csillogó szemekkel simítom végig a ruhámat. – A fodrok, a fátyol, a derékrész… Tökéletes! Minden, de tényleg… Annyira szuper vagy, Adam, hogy az egyszerűen elmondhatatlan! Köszönöm szépen!

- Igazán szívesen! – kacsint rám. – És hogy honnan tudtam, mire vágysz… Nem volt túl bonyolult. Nézd csak meg, a ruha teteje, egészen a közepéig, a derekadig olyan, mint a legtöbb esküvőn a Hetedik Körzetben, az alja pedig, mint a Negyedikben. Gondoltam, ha már az eljegyzést is ilyen ötletesen, a két Körzet hagyományait ötvözve tartottátok, miért ne lehetett volna ilyen az esküvőtök is?

- Ez logikus – bólintok komolyan. – Lefogadom, hogy hasonlót szerettünk volna, ha Alex… - Elakad a szavam. Képtelen lennék kimondani a fájó igazságot, miszerint a szeretett vőlegényem nincs többé. – Szóval, szerintem Alexnek is tetszene a ruhám, majd’ elájulna tőle! – Fejezem be a mondatot úgy, hogy ne látszódjon rajtam, mennyire nehezen viselem a gyászt.

 Adam együttérző, szomorú mosolyt küld felém, majd arról kezd magyarázni, hogy a sminkem a határozottságra, a bátorságra utal, és hogy azért festették ki feketére a szememet, hogy ezzel is hangsúlyozzák, hogy mennyire felnőttem az Arénában töltött napok alatt.

 Mikor befejezi a hosszú, fárasztó monológját, és megmutatja a cipőmet – egy hófehér, csillogó magassarkút – éppen lejár a csinosításra szánt idő, így indulnunk kell a színpadhoz. A színpad mögött ott vár ránk Johanna, Blight, és Leila. Mindhárman lélegzetállítóan néznek ki. A mentorom egy bőrhatású nadrágot visel lila blúzzal, és fekete magassarkúval. Blight-ra hasonló szerelést adtak, gondolom, hogy látszódjon, hogy ők ketten egy csapatot alkotnak. A férfi egy fekete farmert és egy lila zakót hord, amiben láthatóan elég kényelmetlenül érzi magát. Leila bezzeg ragyog: kék haját elegáns kontyba tűzte, és egy hosszú, türkizkék színű kisestélyiben feszít. A szájára hasonló színű rúzst kent, sőt még a körmét is kifestette. Rettentően élvezi a körülötte lévő felhajtást, és nagyon büszke magára, amiért kétszer egymás után az általa támogatott Körzetből került ki a bajnok.

-Jól nézel ki, Hope! – morogja Blight a bajusza alatt.

- Köszönöm! – villantom rá a legszebb mosolyomat. – Adam érdeme.

- Tényleg nem rossz! – dicsér meg Johanna is. – Tetszenek a pasi tervei, kár, hogy tavaly még nem volt ilyen profi! De komolyan… Nem ösztönzi majd ez a ruha lázadásra a népet?

- Az a cél! – kacsint rá a stylistom.

- Szuper! – veregeti hátba a lány. – Hé, te nem a Kapitóliummal vagy? – kérdezi hirtelen megrökönyödve.

- Én mindig a jó oldalon állok! – feleli a férfi magabiztosan.

 Johanna széles mosolyra húzza a száját, a szemében pedig az a gonoszkodó, gunyoros fény csillog, mint amikor bevallottam neki, hogy megloptam Senecát.

 Claudius Teplesmith megnyitja a műsort, és felkonferálja a színpadra Caesar Flickermant. Minden idők legnépszerűbb műsorvezetője a szokásos fogkrémreklámba illő vigyorral sétál fel a színpadra. Kedvesen köszönti a közönséget, elsüt pár poént, majd elmondja azt, amivel mindenki tisztában van, hogy miért gyűltünk ma össze. Öt perc értelmetlen hablatyolás után aztán felszólítja az előkészítő csapatom tagjait. A három kapitóliumi csókokat dobálva, integetve szalad fel az est házigazdája mellé. A közönség óriási tapssal köszönti őket. Most Leila következik. A nő büszkén, emelt fővel vonul végig a színpadon. A kísérőm után Flickerman Adam nevét ordítja. A nézők teljesen megvadulnak a férfi látványától. Mint gondoltam, mindenki megőrült a ruháimtól, amiket ő tervezett nekem. A stylistom egyébként most sem játssza túl a szerepét, mosolyogva int a közönség tagjainak, és lazán elhagyja a színpadot. Caesar elcsendesíti a közönséget, majd bejelenti azt a két embert, akik nélkül nem győzedelmeskedhetett volna ismét a Hetedik Körzet. Johanna és Blight kimérten, méltóságteljesen vonulnak fel a színpadra. Látom a tekintetükön, hogy legszívesebben az összes jelenlévőnek baltát állítanának a fejébe. Ezek az emberek a felelősök azért, amiért mára már senki sem maradt, aki fontos lenne nekik. Ezért gyűlölik őket, amit teljes mértékkel megértek.

-Most pedig, Hölgyeim és Uraim! – rikoltja Caesar, és megpróbálja elcsendesíteni a korábbi győzteseknek szánt vastapsot. – Következzék hát az, akit mindannyian izgatottan várunk, a lány, aki megcsinálta azt, ami másik huszonhárom társának nem sikerült, a lány, akit mindannyian rajongva szeretünk, és tisztelünk azért, amin keresztülment. Hölgyeim és Uraim, köszöntsék elsöprő tapsviharral a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának bajnokát, a Hetedik Körzet ifjú harcosát, a tüneményes Katie Hope-ot!

 Meghallom a közönség őrjöngő, dübörgő sikolyát. A lábukkal a padlót verik. Látni akarnak, minden vágyuk, hogy megérintsenek. Szívesen elszórakoznék azzal, hogy nem megyek ki eléjük, de tudom, hogy az mérhetetlenül gyerekes lenne, és szánalommal töltené el az elnököt. Úgy döntök, nem adom meg ezt az örömöt annak a férfinak, aki tönkretette a barátaim életét, és elvette tőlem a fiút, akit a legjobban szerettem az egész világon.

 Büszkén, méltóságteljesen sétálok végig az előttem magasodó lépcsőkön. Végignézek az embereken, a szememben a bosszú tüze ég. Nem mosolygok. Nem érdemlik meg ezt a kegyet. Na, nem mintha zavarná őket a dolog, ugyanolyan fejvesztve üvöltözik a nevemet.

-Imádlak, Katie!

- Te vagy a legjobb, Katie!

- Éljen soká’ Katie!

- Katie, lennél a feleségem?

 Gunyoros mosolyra húzom a számat, ahogy eszembe jut, milyen szövegkörnyezetben hangzott el a nevem legutóbb, amikor a stúdióban jártam. Azok az emberek, akik pár hete a halálomat kívánták, most úgy rajonganak értem, mintha én lennék az Isten. Szánalmas, hogy ennyire nincs önálló véleményük.

 Caesar kedvesen üdvözöl, majd leültet maga mellé egy vérvörös, kényelmes fotelbe. A férfi szeme egy pillanatra kitágul az esküvői ruhám láttán, majd gyorsan visszanyeri eredeti szerepét.

-Nos, Katie, örülök, hogy látlak! – bájcseveg. – Hogy érzed magad?

 Borzalmasan, gondolom.

-Egész jól, köszönöm! – mosolygok rá negédesen.

- Ennek igazán örülök! – trillázza vigyorogva. – Mondd csak, drága Katie, felkészültél arra, hogy visszanézd a Viadalt?

 Nem! Legszívesebben felsikítanék. Felkészülni? Mégis hogy lehet arra felkészülni, hogy újra szembesüljek a többi Kiválasztott halálával? Hogy lehet arra felkészülni, hogy újra lássam elvérezni Alexet és Samirát? Hogy megpillantsam, milyen képet vágott Naomi és Marcus, amikor megöltem őket? Hogy lehet felkészülni arra, hogy élő egyenesbe tanúja legyek Joel megkínzásának? Hogy rájöjjek, hogyan vesztette életét az a fiú, akinek két darabban kellett kihúzni a testét? Vagy Pablo és a Hármas fiú, akikkel egy szörnyű robbanás végzett, ami még Tiffany lábát is letépte? Hogyan lehet minderre felkészülni? Hogyan bírták ki mindezt a többiek?

 A tekintetem végigsiklik a közönségen. Az első sorban megpillantom Finnicket. A fiú komoran biccent, és feltartott hüvelykujjal jelzi, hogy nyugodjak meg, minden rendben lesz.

 Finnick okos. Ha úgy gondolja, minden rendben lesz, akkor bizonyára minden rendben lesz. Bátortalanul belenézek Caesar izgalomtól csillogó, zöld szemébe.

-Igen, Caesar – Határozottan kihúzom magam. Azt akarom, hogy a jelenlévők, és mindenki az országban erősnek higgyen, és legyőzhetetlennek. – Felkészültem!

 A műsorvezető felkacag, és kedélyesen hátba vereget. A mögöttünk lévő képernyőn feltűnik Panem címere, és kezdetét veszi az adás. A kivetítő szélén egy pici négyzetben magamat pillantom meg. Hát persze, gondolom, a nézők a győztes arcára, a reakcióira is kíváncsiak, nem csak a vérengzésre. Néhány bajnok, legfőképpen a Hivatásosok ilyenkor ünnepeltetik magukat, a levegőbe csapkodnak az öklükkel, a mellkasukat verik, vagy éppen csókokat dobálnak a közönségnek. A legtöbben azonban csöndesen ülnek, a térdükre támaszkodnak, és döbbenten nézik végig újra az átélt szörnyűségeket.

 Én is így teszek. Az első félóra még nem rázós, ilyenkor mutatják be a bevonulásokat a szekerekkel, a pontszámokat, és az interjúkat. Természetesen nem foglalkoznak az összes Kiválasztottal, csak azokról tesznek be pár vágóképet, akiknek fontos szerepük volt a bajnok Arénabeli életében. Persze rám helyezik a fő hangsúlyt. Az egybegyűltek hangos sóhajtozással fejezik ki csodálatukat a ruháim iránt, a négy pontomat meglátván pedig kínosan felszisszennek.

 Hamarosan sor kerül az Arénára is. Egy Kiválasztott szemszögéből látjuk, ahogy felereszkedik az állványra. A lány a Tízedikből előhúz a zsebéből egy papírt, és gyorsan végigfut rajta szürkésbarna szemeivel. Megfeszíti az izmait, mindenki számára egyértelmű, hogy mire készül. Figyelmeztetem, hogy meg fog halni, de ő nem hallgat rám. Tudom, hogy mi fog történni, így lehunyom a szemem. Semmi kedvem újra megpillantani a fejét, ahogy a kezeim közt landol. Claudius visszaszámol, kezdetét veszi a Viadal. Pár ember kivételével mindenki a Bőségszaruhoz rohan, köztük én is. Cara ráront a lányra az Ötödik Körzetből, és nyomban el is vágja a torkát. Arra gondolok, mekkora szerencséje volt szegénynek, amiért a Hivatásos nem kínozta meg.

 Tovább folytatódik a vérfürdő. Rólam is bevágnak pár képet, de mivel ilyenkor még nem csináltam semmi izgalmasat vagy fontosat, nem mutatnak túl sokáig. Annál inkább kielemzik a többi Kiválasztott meggyilkolását. Lassított felvételben, több szemszögből is ábrázolják a halálokat. Felismerek pár gyereket, köztük Samira bátyját, Jasont is. Rezzenéstelen arccal nézem végig a mészárlást. Arra gondolok, hogy Snow figyel engem, ezért nem szabad elgyengülnöm. Remekül tartom magam, egészen addig, amíg fel nem tűnik a képernyőn a táskával menekülő Joel. Cara amint észreveszi, rögtön egérutat nyújt Naominak, és a kisfiúra veti magát. Elfordítom a fejem. Egyszer már végighallgattam, mit tett vele. Ezerszer elképzeltem már a Körzettársam vérfagyasztó, brutális megölését, semmi kedvem szembesülni azzal, mi is történt valójában. Caesar rosszalló pillantással méreget, de nem érdekel. Ismeretlen gyerekek halálát még csak-csak kiheverem, de olyanokét, akiket kedveltem… Az egyszerűen képtelenség!

 Mikor meghallom Alex hangját, visszafordulok. A fiú éppen Samirát üldözi, és el is kapja a lányt. Erőszakosan egy fának szorítja, nem hagyja, hogy védekezzen. Kíváncsian figyelem a jelenetet. Azt hittem, ők a szövetségünk előtt nem futottak össze az Arénában.

-Ismered a Hetes lányt? – kérdezi a fiú. – Pár centivel magasabb nálad, hosszú, szőke haja van, és kék a szeme, valószínűleg magánál hord egy aranyláncot, gyorsan fut, kiválóan lop, de ezt leszámítva szegény iszonyatosan béna.

 Szomorkás mosolyra húzom a számat. Hát persze, Alex sosem köntörfalazott, mindig azt mondta, amit a szíve diktált. Emiatt veszekedtünk annyit a kapcsolatunk elején.

-Naná, hogy tudom, kiről dumálsz, ne nézz már hülyének! – förmed rá Samira goromba hangon. – Mellesleg miért olyan fontos, hogy ismerjem?

 Alex körülnéz, és miután megbizonyosodik arról, hogy nem követte egyik szövetségese sem, suttogva válaszol.

-Mert meg fogod menteni. Figyelj, nagyon egyszerű a dolgod. A csaj valahol az erdőben tartózkodik, jó eséllyel az egyik fa tetején. Köss vele szövetséget, és úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére! Ha baja esik, intézd el, hogy meggyógyuljon.

- És ha nem akarok egy ilyen szerencsétlen balekkal összeállni, aki még arra sem képes, hogy titokban tartsa a viszonyát a mentoroddal? – húzza fel gúnyosan a szemöldökét a lány.

- Figyelj, Tizenkettes, engem aztán rohadtul nem érdekel, hogyan intézed el az ügyet, - Alex hangja vészjóslóan cseng, szinte már én is megijedek tőle. – de ha meglátom a lány arcképét az égbolton, megkereslek, és garantálom, hogy nem sok örömöd lesz a találkozásban!

- Miért olyan fontos neked ez a liba?

- Csak, és kész!

 Alex elengedi Samirát, és a Bőségszaru felé veszi az irányt. Samira szemeiben felvillan a gyilkos fény, és kicsi, markolat nélküli pengéjét a fiú után hajítja. Persze nem talál, hogyan is találna, hiszen Samira ideges és összetört volt, az pedig köztudott, hogy ilyen lelkiállapotban esélytelen harcolni.

-Utolsó esély, Tizenkettes! – kiáltja Alex. – Ja, és ne feledd, ha meghal a lány, te is meghalsz!

- De ha nem is találkozok vele? – kérdezi Samira megszeppenve.

- Szerinted érdekel? – mondja a vőlegényem.

 Az adás vált, most engem mutatnak, ahogy egy sikító hang irányába rohanok. Egy apró tisztás szélén állok, és farkasszemet nézek a vámpírral, ami megölte Naomit. Percről percre közvetítik a csata minden egyes mozzanatát, egészen a végéig, amíg bele nem vágom a kislányba a halálos mérget, ami örökre kioltja az életét. Könnyes szemmel, artikulátlanul üvöltve futok előre, nem érdekel, mibe botlok, egészen addig, amíg neki nem ütközök a Bőségszarunak. Levetítik a beszélgetésünket Alexszel, a menekülésemet, majd a visszatérésemet. Marcus kínkeserves haláltusájára is óriási hangsúlyt fektettek az összeállítás készítői.

 A következőkben a Hivatásosok ténykedését figyelhetik meg a nézők. Mint kiderül, rengeteget veszekedtek, legfőképp Tiffany és Cara, és a Kettes lány majdhogynem megőrült, amikor megtudta, hogy meghalt a Körzettársa. Annyira bepörgött, hogy beszedett valami erős hatású nyugtatót, amibe viszont valaki, talán a mentora belekevert egy erősítő hatású drogot, amitől a lány kétszer olyan kegyetlen lett, mint addig. A Hivatásosok hajtóvadászatot rendeztek, és ez alatt elkapták a Tizenegyedik Körzet két Kiválasztottját, akiket kegyetlenül meggyilkoltak.

 Röviden arról is beszámolnak, hogyan vettük be Samirát a csapatba, és hogyan veszítettük el fél nap leforgása alatt. Kicsit kiakadok azon, hogy a Tizenkettedik Körzet Kiválasztottjából ennyire keveset láthattam, majd megértem a dolog miértjét. Samira Olsen lázadó volt, méghozzá a keményebb fajtából. Minden, amit mondott, vagy csinált, egyenlő volt a forradalomra uszításra. Snow nyilván még a gondolattól is irtózott, hogy élő adásban lejátsszák a lány beszédjét a rendszerről.

 Bizonyos időközönként a Hármas fiú is feltűnik a képernyőn, ahogy egy bombát állít össze, máskor a Hivatásosokat mutatják, amint egymással civakodnak jelentéktelen semmiségeken. Persze az Alexszel való veszekedésemet is rendesen kielemzik, nem is beszélve a Nyolcadikból jött fiú haláláról, akit széttépett egy hatalmasra nőtt vérfarkas.

 Éppen ott tartunk, hogy kétségbeesetten a partra szaladok, és Alex nevét kiáltom. Közben elfognak a Hivatásosok, és egy kiadós összezördülés után a két Egyes elhúz a Bőségszaru felé. Alexhez eljut a visszhang, aggódva felkapja a fejét, és a nevemet üvölti. Felpattan, és rohanni kezd felénk. Közben Cara mindenféle ostobaságról magyaráz, és kínozni kezd. Jól tűröm a strapát, egészen addig, míg szóba nem hozza Joelt. Akkor aztán eldurran az agyam. A lány nyaka köré fonom a kezemet, és szabályosan fojtogatni kezdem. Ő ugyanígy tesz. Alex szaporázza a lépteit, már majdnem elér minket. Távolról látja, mit művelünk. Előveszi a leghosszabb, legélesebb kését, és eldobja. A fegyver villámgyorsan repül, egyre közelít Cara koponyája felé. A lány oldalra tekint, fekete szemei kitágulnak a döbbenettől és a halálfélelemtől. A kés pontosan, hiba nélkül áll bele a fejébe. Eldördül az ágyú, a Hivatásos elhunyt.

 Most kezdődik csak az igazi borzalom. Állatszerű, idióta röhögést hallatok, majd nehézkesen kihúzom az ellenfelemből a fegyvert, ami elvette tőle az életét. A látványtól még most is összeszorul a gyomrom. Alex végre odaér hozzám, és beszélni kezd arról, hogy rettentően sajnálja, amiért elküldött. Nem értem, mit mond, megfordulok, és rohanni kezdek. A fiú követ, alig bírja tartani a tempómat. Leülök a nagy sziklára, majd mikor meghallom a fiú közeledő lépteit, a folyóba vetem magam. A vőlegényem egy keserves üvöltés kíséretében utánam ugrik. Hosszú, reménytelennek tűnő keresgélés után végre rátalál a testemre, és nehézkesen a partja vonszolja azt. Rövid ismertető következik arról, hogyan ápolt, amíg nem voltam eszméletemnél. Eleinte megpróbált újraéleszteni, mert azt hitte, meghaltam, majd miután Finnick megírta neki, hogy semmi bajom, leápolta a sebeimet, a kabátjába bugyolálva melengetett, és éjt nappallá téve őrködött felettem.

 Már ekkor is szeretett – eszmélek rá. Hát persze, hogy szeretett! Mindvégig szerelmes volt belém. Kár, hogy olyan későn döbbentem rá, mit is érzek iránta. Most, hogy már tudom, nem lehet mellettem. Alig két napig jártunk együtt, ami mérhetetlenül kevés idő. Hiányzik, elmondhatatlanul hiányzik! Mennyivel könnyebb lenne, ha itt ülne mellettem, fogná a kezemet, és együtt néznénk végig a műsort! Akkor nem félnék ennyire, nem ugrana görcsbe a gyomrom, nem kellene küszködnöm, hogy el ne sírjam magam. Utálom, hogy nem adhatom ki magamból az érzelmeimet, csak azért, mert nem szabad, hogy az elnök gyengének tartson! Pedig így kell tennem. Ha Snow azt hiszi, ügyetlen és gyáva vagyok, idő kérdése, és én is elhiszem magamról, hogy vesztettem.

 Nem vesztettem. Győztem. Én nyertem meg a Hetvenharmadik Éhezők Viadalát, én vagyok az idei év bajnoka. Engem imád a nép. Erősnek kell lennem, mindenáron. Nem sírhatok, most nem!

 Tekintetemet erőszakosan a képernyőre szegezem. Alex éppen most kéri meg a kezemet. Lehajol elém, felpattintja a kicsi, bíborvörös doboz tetejét, és felteszi a nagy kérdést, amire minden lány annyira vár. A közönség sorain sóhajtozás fut végig. A sóhajaik nem keservesek, biztos, hogy nem azon jár az eszük, hogy milyen szomorú, hogy Alex meghalt, sokkal inkább azon, hogy milyen romantikus gesztus volt a fiútól a lánykérés.

 Azonnal igent mondok, és visongva a vőlegényem nyakába vetem magam. Úgy tűnik, a szerkesztők szerint ennyi romantikázás pont elég volt egy évben, így újra a Hivatásosokról készült jeleneteket kezdik el bevágni. Tiffany és Pablo már nem marják egymást. A lány folyton-folyvást az eljegyzésünkről beszél, és közben válogatott jelzőkkel illett mindkettőnket, amit persze kisípolnak. A Harmadik Körzet Kiválasztottjáról továbbra sem derül ki semmi, izgatottan bütyköli a dolgait, amikről még azt sem tudom, mik egyáltalán. Beraknak néhány vágóképet arról, hogyan tanít Alex harcolni, miközben elcsattan pár csók. A Hivatásosok a tisztás felé közelednek, ahol a Hármas fiú tanyázik. A srác észreveszi őket, és idegesen nyomogatja a találmányát. Hirtelen elsötétül a tekintete, és a Viadal alatt először megszólal.

-Ez nem lehet… - motyogja.

 A két Egyes mindent beleadva sprintelni kezd a fiú felé, szerencsétlenen látszik, hogy szinte már teljesen feladta. Hirtelen azonban felragyog a szeme, és a támadói felé dobja a bombát, ami valamiért leszakítja a kezét és a fejét is. Tiffanynak sikerül elugrania a bomba elöl, ám a bal lábát nem tudja megmenteni. Pablo teljesen lefagy, esélye sincs a menekülésre.

 Újra ránk szegeződik a kamera, de csak annyi időre, hogy megbeszéljük, mit fogunk most csinálni, hogyan öljük meg az életben maradt Kiválasztottat. Mindeközben Tiffany kesereg egy sort a leszakított végtagja miatt, majd Cashmere levelének hatására összeszedi magát, és farigcsál magának egy acélbiztosnak nem nevezhető, ingatag falábat. Gyorsan megtalál minket, kezdetét veszi a Viadal utolsó csatája. Ezt egyáltalán nem szabdalták meg, leszámítva persze a kitörésemet, amiben felhívtam a lány figyelmét arra, ki is az igazi ellensége. Alex vallomására, miszerint a világért sem ölne meg, szintén nem kerül sor, azonnal kezdődik a Végjáték, a repdeső késekkel meg a halott Kiválasztottakat idéző, túlméretezett patkányokkal.

 Szélsebesen vágtatunk a Bőségszaru felé. Most veszem csak észre, milyen kicsin múlott, hogy a szörnyek nem harapták le a vőlegényem lábát. A közönség lélegzetvisszafojtva várja, ki nyeri a Viadalt, mintha nem lenne teljesen egyértelmű, és nem látták volna már egyszer.

 A beszédemet természetesen úgy, ahogy van, kivágták, amit meg is tudok érteni. Én is így cselekedtem volna a helyükben. A következő kép már az, hogy váratlanul beleáll egy kés Alex hasába. A fiú lerogy a földre, én azonnal mellé térdelek, a fejét az ölembe húzom.

 Lehunyom a szemem, érzem, ahogy először az ismétlés alatt egy könnycsepp legördül az arcomon, ezzel tönkretéve a sminkemet. Hallom a távoli, gyászos párbeszédet. Hol Alex beszél, hol én. Mindkettőnk hangja a másikat keresi, és megpróbál mindent elmondani, amit csak gondol. A közönségből néhányan hangos ordításba kezdenek. Caesar bátorítóan megszorítja a karomat.

-Nyugalom, Katie, már csak pár percet kell kibírnod! – mondja.

- Igen… - válaszolom szipogva. – Az utolsó percek… Azok a legrosszabbak! Akkor halt meg…

 A közönségre nézek, és nyomban megpillantom az első sorban Finnicket. Igéző, tengerzöld szemeivel aggódva fürkészi az arcomat. Eszembe jut, mit mondott róla Alex… Hogy őt is tönkretette a Kapitólium. Nem árulta el, miért és hogyan, de ez nem is számít. Finnick behódolt nekik, miután megölték a családját. Én nem fogok. Az én családom már halott, és nagyon kevés ember maradt, akinek megviselne az elvesztése. Johanna, Finnick, és Adam. Nekik nem árthatnak, hiszen közéleti szereplők, a kapitóliumiak kivernék a balhét, ha egy hajuk szála is meggörbülne. Valtert nem bánthatják, ő már megúszta a Viadalt. De Miranda és Jared… Őket még bedobhatják az Arénába… Már, ha engedem. De nem fogom. Jövőre mentor leszek, majd a Viadal kezdete előtt megölöm Snow-t, vagy akár már a Körúton. De ez… Nem nézem végig még egyszer a vőlegényem haláltusáját.

-Sajnálom, nekem ez nem megy! – kiáltom.

 Felpattanok a fotelből, megfogom a szoknyám szélét, hogy nehogy elessek benne, és villámgyorsan leszaladok a színpadról. Hallom, ahogy Alex szerelmet vall nekem. Mindjárt vége. Még pár másodperc, és a vőlegényem meghal, és bejelentik a győzelmemet. A közönség tombolni fog. Még jó, hogy eljöttem. Képtelen lennék végignézni, ahogy megünneplik a győzelmemet, és ezzel együtt Alex halálát.

 Tanácstalanul lerogyok a fal mellé. A tenyerembe temetem az arcom, és keservesen sírni kezdek. A könnyeim keverednek a fekete szemfestékemmel, így sötét záporeső módjára futnak végig az arcomon. Leérnek a nyakamra, és a gyönyörű, hófehér menyasszonyi ruhámat is bepiszkítják. Nem érdekel különösebben. Mit ér egy esküvői ruha vőlegény nélkül? Mit érek én Alex nélkül? Semmit. Egy roncs vagyok. Egy szánalmas, meggyötört roncs, akit tönkretett a Kapitólium. Ott rúgtak belém, ahol a legjobban fájt, azt vették el tőlem, akit a legjobban szerettem.

 Pár héttel ezelőtt ugyanígy ültem itt. Akkor is kikészültem. Az akkori problémáim kicsinek, szánalmasnak tűnnek a mostaniakhoz képest. Azért sírtam, mert a fővárosiak lotyónak tartottak, és még a tulajdon mentorom sem hitte el, hogy nincs viszonyom Finnickkel. Azt hittem, tönkrement az életem. Tévedtem. Nem ment tönkre az életem. Akkor még nem.

 Akkor még élt Alex, egyedüliként odajött hozzám, felszárította a könnyeimet, és megvigasztalt. Igaz, hogy elég sajátos módon tette, de legalább mosolyt csalt az arcomra. Nevettem, vihogtam, mint egy félnótás, szinte potyogtak a könnyeim. Azon az éjszakán, a virágos rét közepén, a motor mellett majdnem megcsókolt, de én ostobán bebeszéltem magamnak, hogy nem akar tőlem semmit, és már megint félreértem a dolgokat. Ma már tudom, nem így kellett volna tennem. Hagynom kellett volna, hogy megtegye, és talán összejöttünk volna. Nem támadtunk volna egymásra az Arénában, ő meglépett volna Tiffanyéktól, és…

 Már megint az a rohadt volna! Mindenhova követ, nem képes békén hagyni. Mindig csak fantáziálok, ahelyett, hogy cselekednék. Már megint csak itt ülök, mint egy méretes adag szerencsétlenség, és bőgök, amiért… Hát, igen. Amiért elvesztettem az embert, akit a legjobban szerettem az egész világon. Akiért meghaltam volna, ha engedi. Akivel kölcsönösen megmentettük egymás életét. Aki szeretett… és én is szerettem, de Snow ennek ellenére elvette tőlem.

 És az összefoglaló… Ötletem sincs, ki állította össze, de biztos, hogy nyalizni akar az elnöknek! Minden fontos részt kihagyott belőle… Samira lázadásra ösztönző beszédét, Alex vallomását, a Tiffanyval való üvöltözésemet, a kiborulásomat a végén. Még azt sem rakták bele, hogy Snow kis híján megölette Alexet az éjfürtös tortával. Hát persze, hiszen mindenki számára egyértelmű lett volna, hogy miért teszi. Pletykálnának is az emberek, ha kiderülne! A kegyetlen, félelmetes Snow elnök olyannyira megijedt két Kiválasztottól, hogy mérgező ételeket küldött nekik, mert félt, hogy máshogy nem sikerül eltenni őket láb alól!

 Lépteket hallok közeledni. Automatikusan megtörlöm a szememet, és idegesen nézek a látogatóimra. Johanna és Finnick olyan nagynak tűnnek a szememben, és nem csak azért, mert nem hajolnak le hozzám. Tisztában vagyok vele, hogy őket is rendesen megszívatta az elnök, mégsem törtek össze úgy, mint én. Legalábbis nyilvánosan biztosan nem. Mindketten erősen, érzelemmentesen nézték végig a saját Viadalukat. Az interjún sem sírtak, Finnick közvetlenül, udvariasan viselkedett, Johanna pedig… Nos, ő kis híján megverte Caesart, de tőle nem várhatunk mást.

-Mit akartok? – kérdezem gorombán.

 A két mentor összenéz. Olyan, mintha megbeszélnének valamit a tekintetükkel. A dolog már kezdene frusztráló lenni, amikor hirtelen leülnek mellém.

-Lassan kezdődik a Győzelmi Bankett, menned kéne! – mondja Johanna.

- Kit érdekel az a hülye bankett? – szipogom. – Alex meghalt, nem fog feltámadni, ha eszek egy jót, és bájcsevegve pózolok pár kreténnel!

- Figyelj, Katie! – Finnick közelebb húz magához, és finoman átöleli a vállamat. – Mi megértünk téged. Sajnálom, amiért annyira ragaszkodtam ahhoz, hogy ilyen hamar robbantsd ki a forradalmat, és ne mutasd meg az érzelmeidet!

- Igazad volt… Snow most gyengének és sebezhetőnek tart…

- Az a jó! – bokszol a vállamba a mentorom vigyorogva. – Az én taktikámat követed. Eljátszod, hogy a Viadal totálisan a padlóra küldött, majd mikor a vén kecske nem számít rá, lecsapsz, és megölöd!

- Vén kecske? – ráncolom a homlokomat.

- Jó szövege volt a barátnődnek! – nevet fel keserűen.

 Finnick feltápászkodik, és minket is felrángat a földről.

-Na, ne izgulj, Kate! – öleli át a vállamat bátorítva. – Minden oké lesz, csak szedd le ezt a sminket… Nem azért, jól áll, meg minden, de úgy nézel ki benne, mint egy panda!

- Panda… - motyogom.

 Alex hívott Pandalánynak, amikor az interjú után lesírtam a sminkemet. Igaza is volt, sokkal inkább hasonlítottam egy medvére, mintsem egy titokzatos Kiválasztottra. Szerettem azt a becenevet, bántott is, amiért csak egyszer hívott úgy. Olyan egyedi volt… Mást nem hívnak Pandalánynak, csak engem, csak Alex. Más nem veheti a szájára ezt a nevet velem kapcsolatban, csakis Alex.

-Nem vagyok panda! – morgom, és lerázom magamról a fiú karját.

 A mosdóba rohanok, ahol szerencsére összefutok az előkészítő csapatom egyik tagjával, aki segít leszedni az elmosódott szemfestékemet. A ruhámat nem érte kár, olyan szép és ragyogó, mint fénykorában. Megköszönöm a vörös hajú lánynak a segítséget, és indulunk a Győzelmi Bankettre, amit az egyik táncteremben tartanak.

 Amint megérkezünk, az összes szempár ránk szegeződik, pontosabban szólva csak rám, de ez a sminkesemnek nem tűnik fel. Nem zavartatja magát, vihorászva beleveszik a tömegbe, és úgy nyivákol mindenkinek, mintha ő lenne az est sztárja.

 Engem nem zavarna kifejezetten, ha inkább rá irányulna a reflektorfény helyettem, de persze a kapitóliumiakat nem érdekli, mit szeretnék, megrohamoznak, mint az emberek a Hetedikben a kisboltot, amikor végre érkezik pár kiló kenyér. Úgy tapadnak rám, mint a piócák. Mindannyian autogrammért, közös képért, vagy éppen egy ölelésért kuncsorognak. Mindent megadok nekik, amit csak kérnek, hiszen ezt diktálja az illem. Elvileg nekik köszönhetem, amiért életben maradtam, hiszen ők támogattak, ők adtak pénzt a mentoromnak. Az más kérdés, hogy Johanna konkrétan megfenyegette őket pár dollárért…

 Egy óra múlva a pincérek zsúrkocsikon behozzák az ételeket. A legtöbb tálca tele van pakolva. Minden felfedezhető itt, amit csak el tudok képzelni: kaviár, gyümölcsök, halak, sütemények, torták, szendvicsek… Szinte nem is tudok választani. Az egyik jól megrakott asztal mellé sodródom, mikor egy szétplasztikázott, kövér nő megszólít.

-Jaj, drágám, annyira örülök, hogy összefutottunk! Lenne egy fontos kérdésem, válaszolnál rá? – nyávogja.

- Öhm… igen, persze… - motyogom, miközben magamba tömök egy szelet csokitortát.

 A nő elfintorodik, amitől még nyilvánvalóbbá válik, hogy feltöltette az ajkait, majd mindenféle ostobaságról kezd csevegni, amiből egy kukkot sem értek.

-Kérdezni akart valamit! – szólok közbe, mikor már úgy érzem, ha még két percet a nő társaságában kell töltenem, meghalok.

- Ja, igen! – nevetgél idétlenül. – Szóval, az, hogy… Finnick mit szólt ahhoz, hogy te meg a mentoráltja…

- Alexnek hívták! – förmedek rá.

- Igen, persze… Szóval, nem zavarta, hogy összejöttél Alexszel? És Alexet nem zavarta, hogy ágyba bújtál Finnickkel? Úgy értem, ez a szerelmi háromszög meglehetősen furcsa, mivel ők ketten ugye…

 A nő nem bírja befejezni az értelmes eszmefutását, ugyanis felkapok egy szelet epertortát, és a képébe nyomom. Hogy teljes legyen az összhatás, még egy szép adag tejszínhabot is fújok a hajára. Pár másodpercig meg sem bír szólalni, csak sipákol, mint egy kacsa, majd hirtelen ordítani kezd. Sír, a szó legszorosabb értelmében, és közben felém mutogat az ujjával. Pár férfi a segítségére siet, és átnyújt neki egy csomó szalvétát.

-Hogy valaki ilyen neveletlen legyen, ez már pofátlanság! – szipogja egy zsebkendőbe. – Ennél még Mason is jobb, pedig ő letépte a méregdrága parókámat, és…

- Fogja be! – üvöltöm magamból kikelve. – Csak fogja be! Elegem van magából, meg az idióta barátaiból! Miért nem tudnak leszállni rólam? Miért nem tudja felfogni azzal a csökött agyával, hogy nem volt, és nem is lesz köztünk semmi Finnickkel, és én Alexet szeretem! De maguk… Maguk elvették tőlem! És még azt meri mondani, hogy én képes lettem volna őt… Menjen a francba, de tényleg! Hülye, elkényeztetett, hájas majom! Nem hiszem el, hogy… A rohadt életbe, kotródjon már innen, ha nem akarja, hogy beverjem azt a ronda műorrát!

 A tortás képű nő meg sem moccan, továbbra is csak nyávog a köré gyűlt férfiaknak, akik becsmérlő pillantásokat vetnek rám.

-Mrs. Turnernek pont egy éve halt meg a férje! – üvölti az egyikük. – Nem gondolja, Miss Hope, hogy kedvesebbnek kellene lennie hozzá? Eléggé fent hordja az orrát, amióta megnyerte a Viadalt! Amúgy nem érdemli meg a győzelmet, az, hogy megölt két embert, nem bizonyít semmit. Mázlija volt, tudja? Ha nincs az a fiú, maga már rég’ halott lenne!

 Ilyen, és ehhez hasonló dolgokat vágnak a fejemhez. Megpróbálok kiszabadulni a tömegből, és az ajtó felé sodródom. A legtöbb ember megvetéssel és undorral néz rám, mintha fertőző betegséget terjesztenék. Félrelöknek, és elfutnak előlem. Hirtelen valaki megragadja a karomat. Lehunyom a szeme, hagyom, hogy az idegen vezessen. Remélem, hogy az illető egy bérgyilkos, akit Turner özvegye, vagy Snow bérelt fel ellenem. Az ismeretlen egy kicsi, ruhákkal telipakolt szobába vezet. Csak most jövök rá, hogy Adam az. Kifejezéstelen arccal bámulunk egymásra. Végül a férfi töri meg a csendet.

-Máskor csokitortát dobj, az nehezebben jön ki a ruhából! – mondja.

 Újra sírni kezdek, immár másodszor a mai napon. Adam átöleli a vállamat, és vigasztaló szavakat mormol a fülembe, amitől még jobban elkeseredem. Alex is mindig így tett, ha szomorú voltam. Most meg Adam is… Ez így nem jó, sőt nagyon rossz! Utálom, hogy mindenki gyengének tart, még ha a barátaim is ezek az emberek! Miért nem lehetek olyan erős, mint a többi bajnok? Miért kellett megnéznem a Viadalt? Miért vagyok egyedül? Miért halt meg Alex? Nem érdemelte meg. Ő erős volt, élnie kellene. Az előbbi akcióm láttán biztosan megszakadt volna a röhögéstől, és vigyorogva mutogatott volna mindenkinek, mondván: „Ez igen! Ő az én menyasszonyom!”

-Szerintem Turnert nem is Snow ölette meg Johanna miatt… - motyogom. – Öngyilkos lett, mert ez a házisárkány az őrületbe kergette a folyamatos sipákolásával! És olyan dagadt! Ha ezt elmesélem a Hetedikben, nem fogják elhinni!

 Adam halkan felnevet, majd mosolyogva elenged. A szoba sarkában lévő ruhakupachoz lép, és turkálni kezd benne. Keres valamit, de szokás szerint elfelejtette, hová tette.

-Nézd meg az asztalon! – tanácsolom.

 Mint kiderül, nekem van igazam. A stílustanácsadóm igazán megszokhatná már, hogy az összes fontosabb ruhát az asztalra szokta tenni.

-Képzeld, az összefoglaló alatt megszállt az ihlet, és terveztem neked egy fantasztikus csőtopot! A ruha még hiányzik, de hamarosan azzal is elkészülök… Nos, hogy tetszik?

 Előhúzza a háta mögül az említett darabot, nekem pedig szabályosan eláll a lélegzetem. Ez a felső… Zseniális! Sötétkék színű, a közepén Snow elnök arca található, alatta Kapitólium felirattal. Olyan, mintha az elnök is meghalt volna a Viadalon, és az arcképét éjfélkor kivetítenék az égboltra.

-Tökéletes! – vigyorodok el sátánian. – Adam, zseni vagy!