Tizennyolcadik fejezet

Kedves Olvasóim! Az elmúlt időszakban többen is jeleztétek, hogy a bejegyzések háttere bár szépnek szép, de nagyon zavaró a mintázat miatt. Ezért úgy döntöttem, sima feketére váltom :) Remélem, tetszik!
  Egyébként most egy ideig nem tudok hozni új részt, ugyanis csütörtökön Németországba utazom a cserediákomhoz. A tizenkilencedik rész jövő hét pénteken, vagy csütörtökön várható.
  Ehhez a fejezethez annyit fűznék hozzá, hogy egy fontos fordulóponthoz érkezik a történet. Kíváncsian várom, mi a véleményetek erről a csavarról ;)
 Jó olvasást!
 Ölel mindenkit: Maja Taylor :*

  Megdöbbenve nézek a fiúra. Miért bontja fel a szövetségünket? Egy órával ezelőtt még esküdözött, hogy soha sem hagy magamra! Nem akarok álszenteskedni, jól tudom, hogy hibáztam. El kellett volna mondanom neki, hogy megöltem a Körzettársát. Eszembe jut, mennyire kiborultam, amikor megpillantottam Joel arcképét az égbolton, és hogy minden vágyam az volt, hogy megtaláljam a gyilkosát, és végezzek vele. Rádöbbenek, hogy Alex is ezt érezhette Naomival kapcsolatban. Rettenetes bűntudat mardossa a lelkemet. Idegesen beletúrok a hajamba, amitől szétjön a lófarkam, ezért kihúzom a hajgumit a frizurámból. Könnyes szemmel pislogok Alexre.

-Ne… - nyögöm kétségbeesetten. – Kérlek, ne! Adj még egy esélyt, hogy helyrehozhassam!

  A fiú mogorván megrázza a fejét.

-Nem. Nem tudod felfogni, hogy vége, hogy ennyi volt? – Halkan, mindenféle üvöltözés nélkül ejti ki a száján ezeket a könyörtelen szavakat, amitől még rosszabbul érzem magam.

  Felkapja a szürke, koszos táskát, azt a táskát, amit ő adott nekem, amikor megmentett Tiffanytól, ami kicsit olyan, mintha a szövetségünket jelképezné. Lassan, komótosan elosztja a holminkat, majd felém nyújtja a hátizsákot.

-Most már tényleg menj el, jó?

  Nem néz a szemembe, ami még fájdalmasabbá teszi a búcsúnkat. Szeretnék könyörögni, hogy gondolja át újra, hogy adjon egy utolsó esélyt, hogy hagyja megmagyarázni, de egy hang sem jön ki a torkomon. A hátamra kapom a táskát, és elindulok a szomorú, magányos utamra. Pár lépés után azonban úgy érzem, Alex igazságtalan volt velem, és mérhetetlenül megharagszom rá. Visszafordulok, és magamból kikelve üvöltözni kezdek a fiúval.

-A fenébe is, én nem tettem semmi rosszat! Igen, aláírom, valóban megöltem Naomit, de ő is ezt akarta! Meg amúgy is, rengeteget szenvedett volna, ha nem adom be neki a mérget. Hogy tetszett volna? Abban a tudatban élni, hogy a Körzettársad kínkeservesen küzdött a halállal, tudva, hogy semmi esélye győzni? Mellesleg miért játszod itt a szentet, te is ugyanígy cselekedtél volna a helyembe! Te nem láttad Naomit, Alex. Nem hallottad, hogy könyörög, hogy öljem meg! És hidd el, rohadtul nehéz volt megtennem! Majdnem beleőrültem, de mégis megtettem, mert tudtam, hogy Naominak így sokkal jobb lesz!

- Ja, hogy most téged kell sajnálni! – röhög fel Alex gúnyosan. – Tudod, Katie, ehhez értesz a legjobban, az önsajnálathoz! Még soha, semminek nem örültél igazán. Mindenben csak a rosszat látod, és mániákusan keresed a problémákat!

- Ez nem igaz! Én egyáltalán nem…

- Ó, dehogynem! – fojtja belém a szót. – Jaj, el kellett jönnöm a Viadalra! – utánozza a hangomat. – Jaj, a mentorom és az összes Kiválasztott idióta, mit tegyek most? Á, megvan, kinyírom magam, attól úgyis minden megoldódik! A fenébe, nekem még az öngyilkosság sem sikerül! Jaj, lesmároltam Finnicket, de szegény srác majdnem megfulladt, úristen, de béna vagyok! Ne, az egész Kapitólium a halálomat kívánja, és Crane-ék is meg akarnak öletni! Ó, most aztán vége a világnak! Alex, ugye tudsz motorozni, és van jogsid, mert különben meghalok! Úristen, megöltem két embert, most mi lesz? Jaj, már csak egy dobásom maradt, és tényleg végem, ezt nem fogom kibírni! – Alex undorodva megrázza a fejét. – Amióta eljöttem otthonról, a hülyeségeidet hallgatom, és hidd el, nem valami nagy élmény! Az agyamra mész, Katie! Komolyan, idegesítőbb vagy, mint Tiffany!

- Jó! – morgom. – Akkor el is megyek! Keresd meg azt a beképzelt tyúkot, aki mellesleg az orrodnál fogva vezet, és kihasznál! Pont megérdemlitek egymást… Remélem, legközelebb akkor foglak látni, amikor kivetítik az arcképed az égboltra, mert a kis szerelmed véletlenül leszúr csókolózás közben!

  Meg sem várom egykori szövetségesem válaszát. Gyorsan elindulok, és egyre csak szaporázom a lépteimet, a végén szinte már futok. Utálom! Tiszta szívemből gyűlölöm! Miért nem tudja megérteni, hogy jobb mindenkinek, hogy nem fedtem fel előtte az igazat? Miért ilyen szemét velem? Ha tényleg végig az agyára mentem, és utált, egyáltalán miért szövetkezett velem? Tisztán emlékszem rá, hogy pont ő vetette fel ezt a szövetség-dolgot. Ha mindvégig a hideg rázta tőlem, miért tette? Ebben nincs semmi logika. Ezek a bántásai persze eltörpülnek amellett, amit a legvégén mondott. Hogy idegesítőbb vagyok, mint Tiffany. Ez verte ki végleg a biztosítékot.  Talán azért ez fáj a leginkább, mert tudom, hogy ezt csak dühében vágta a fejemhez. Tisztában vagyok vele, hogy utálja az Első Körzet Kiválasztottját, ő maga árulta el nekem. Mégis azt mondta, hogy az a lány jobb nálam. Felfoghatatlanul gyűlölöm Tiffanyt, talán még Alexnél is jobban. Utálom, hogy ostoba, ennek ellenére magabiztos, és kiemelkedően ügyes. Rendkívüli módon bánik a lándzsákkal, és úgy próbál nyerni, mint annak idején Finnick. Az ujja köré akarja csavarni az összes fiút, vagy legalábbis Alexet és Finnicket. Bár, ki tudja, talán Pablónál és Marcusnál is bepróbálkozott. Vele kapcsolatban már semmin sem tudok meglepődni.

  Éppen a Horrorerdő előtt állok, amikor megszólal egy ágyú. Egy légpárnás az erdő fölé emelkedik, majd kihúz a magas fák közül egy szétmarcangolt, véres testet, majd a két hosszú kar, ami pár órával ezelőtt Samira holttestét is megragadta, újra benyúl az erdőbe. Pár másodperc múlva egy felismerhetetlenségig torzult fej kerül elő a fák rejtekéből. A gép behúzza a karjait, majd hangosan távozik az Arénából.

  Képtelen vagyok kiverni a fejemből az imént elhunyt Kiválasztott látványát. Külön emelték ki a fejét és a testét! Biztos valami szörnyűséges mutáns karmai vagy fogai közt vesztette életét. Emberi lény nem képes ilyen kegyetlenségre.

  Megfordul a fejemben, hogy ez az egész nekem szólt, hogy ennek a gyereknek miattam kellett meghalnia. Mintha üzenni akartak volna ezzel a Játékmesterek. Vigyázzon, Miss Hope, ha a Horrorerdőbe megy! Tudja, ott semmi vidám nem vár Önre! Úgy fogja végezni, mint ez a szerencsétlen. Persze az Ön döntése, nekünk aztán nem gond, ha most szándékozik öngyilkos lenni! Maximum, kicsit előrébb hozzuk a Viadal csúcspontját, és jó sok lóvét kaszálunk vele! Úgy ám, Miss Hope, menjen csak be egészen nyugodtan! Attól, hogy kapitóliumiak vagyunk, ránk férne egy kis plusz pénz!

  Undorodva, megvetően húzom el a számat. Tudom, hogy ha valahol nem folyik egy izgalmasabb csata, felváltva mutatnak a kamerák hol engem, hol Alexet. A nép kíváncsi, mi lesz velünk ezután. Vajon összeomlunk, megkeressük egymást, és sírva összeölelkezünk? Esetleg magabiztosan helyt állunk külön-külön is? Lesz-e másik szövetségesünk? Meddig bírjuk ki társaság nélkül? Vajon megölnénk a másikat, ha szembetalálkoznánk vele?

  Sejtelmesen elmosolyodom, hogy még jobban összezavarjam a nézőket. Úgy döntök, amíg nem fordul jobbra a sorsom, alkalmazom Johanna tanácsát, és eljátszom a titokzatos lány szerepét, akinél soha sem lehet tudni, mi lesz a következő lépés. Felszegett állal vonulok be a Horrorerdőbe. Igazándiból fogalmam sincs, miért pont ide jöttem. Miért pont erre a helyre, ahol annyi szörnyűséget tapasztaltam. Kis gondolkodás után arra jutok, hogy vagy mélységesen tisztelem a fákat, és valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag vonzódok hozzájuk, vagy szimplán mazochista lettem, és kínkeservesen akarok meghalni. Az előbbi még logikus is, hiszen a Hetedikből származom.

  Megérintem az egyik faóriás természetellenesen sima törzsét. Fájdalmas sóhaj hagyja el az ajkamat. Kimondhatatlanul hiányzik az otthonom, az ismerőseim, a barátaim, és a normális, veszélytelen erdőnk, ahol csak attól kell tartani, hogy nehogy Miranda unatkozzon, és azzal töltse a felesleges perceit, hogy rám ugrik az egyik fa lombjaiból.

  Időközben besötétedik. Már éppen lerogynék egy fa tövébe, amikor hirtelen megpillantom a Horrorerdő egyetlen használható egyedét. Ez a növény is óriási, de legalább vastag a törzse és az ágai, amiből az következik, hogy lehet rajta aludni! Boldogon felkapaszkodok az egyik magasan fekvő ágra. Kényelmesen elhelyezkedem a törzs felé fordulva, kibontom a táskámat, és szemügyre veszem, mit hagyott meg nekem Alex. Megtalálom a megígért szalámikat és kenyérszeleteket, az egyik kulacsot, ami még tele van vízzel, ezenkívül a fokhagymafüzért. Egy pillanatra elgondolkozom, vajon a fiú szándékosan nem tartotta meg a vámpírűző növényt, mert sejtette, hogy ide vezet majd az első utam, vagy ez csak a véletlen műve.

  A tekintetem a fatörzsre vándorol. Hosszas unalmas nézelődés után felfedezek rajta néhány vésett szót: Jason. Apa, anya. Rosie. Matthias, a legkisebb. Elvileg tegnap született. Borzalmas! Elvesztették az egyik fiúkat, és kaptak helyette egy másikat, pont ugyanazon a napon! Milyen ironikus!

  GALE! Miért szerettem beléd? Miért nem jelentkeztél Jason helyett? Barátok voltatok, de nem mentetted meg. Könnyebb lett volna, ha te halsz meg helyette. Talán megnyerted volna. Én nem fogom. Ki akarom mondani a gondolataimat az államról és Snow-ról! Kell egy Kiválasztott, akivel beszélhetek. Kár, hogy mindegyik sötét. Főleg a Hetes csaj. Azt meg fogják ölni. Talán tudnék vele beszélni, de azt hiszem, Alexszel van, őt pedig gyűlölöm. Majd ha erre jönnek, leszúrom a srácot, beszélek a lánnyal, aztán őt is megölöm. Ez jó terv!

  Jönnek. Itt járnak, pont alattam. Végre eljött az én időm! Samira Olsen, 12. Körzet

                                                            

Könnybe lábadt szemmel olvasom végig a halott barátnőm sorait. Azelőtt pár perccel írhatta, hogy ugrándozott egyik ágról a másikra, és olyan titokzatos, ijesztő látványt nyújtott, hogy azt Cara sem csinálta volna jobban. Végighúzom a mutatóujjamat a szövegen, és arra gondolok, hogy pár nappal ezelőtt Samira is ugyanígy tett. Az íráson látszik, hogy aránylag friss, a betűket durván vágták bele a fa törzsébe. Soha nem fogják kiszedni onnan. Megfordul a fejembe, hogy ez vajon lázadásnak minősül-e? Hiszen ezt a fát már nem tudják felhasználni a későbbi Arénákhoz, hiszen ez csak éltetné Samira emlékét, és talán feltüzelné a Kiválasztottakat, akik itt töltik az éjszakát.

  Hirtelen felcsendül a Himnusz. Az égbolton feltűnik a fiú a Nyolcadikból. Körülbelül tizenöt-tizenhat éves lehetett, az arca vékony és beesett volt. Tehát őt tépte szét a Játékmesterek egyik kegyetlen szörnye. A fiú után Samira unott arcát, kuszán göndörödő, barna hajtincseit, és nagy, forradalomra éhes szemeit pillantom meg. Az arca alatt a 12. Körzet felirat tündököl, nagy, nyomtatott betűkkel írva. Pár másodpercig nézem a halott szövetségesemet. Hamarosan a lány eltűnik az égről, és ezzel együtt kitörlődik a neve az emberek emlékezetéből is.

  Megsimítom a fán lévő feliratot, miközben megpróbálom visszafogni magam, és nem keservesen zokogni.

-Megtartom a szavam – suttogom a szöveg felé nézve. – Nyugodj békében, Samira!

  Lágy csókot lehelek a barátnőm által vésett szövegre. Fáradtan lehunyom a szemem, és az iratnak döntöm a hátamat. Reménykedem, hogy ebben a pózban talán álom jön a szememre.

  Természetesen nem bírok elaludni, most éppen egy ajándéknak köszönhetően. Nem értem, ki küldözget nekem mindenféle holmit, amikor mindenem van, ami a túléléshez szükséges, valószínűleg Alexszel együtt a támogatóim is elpártoltak tőlem, ráadásul éjfél múlt tíz perccel. Na, mindegy, valószínűleg csak Johanna küldött egy pocskondiázó levelet, amiben részletesen kifejti, hol a helye az egykori szövetségesemnek, és hogy milyen ostoba vagyok. A végén ellát pár jó tanáccsal, és mondja, hogy gondoskodik a biztonságomról. Na, ez egy tipikus Johannás üzenet lenne!

  Legnagyobb meglepetésemre azonban a csomag nem tartalmaz semmit, amiből arra következtethetnék, hogy Johanna keze van a dologban. Egy lapos, széles cuccot találok benne, aminek a tetején a Capitol Computer felirat olvasható. A szélére egy kis cetlit ragasztottak, Itt nyomd meg! felirattal a közepén. Úgy döntök, engedelmeskedem a papír írójának, és kissé bizonytalanul megnyomom a gombot.

  A fura tárgy képernyője hirtelen kivilágosodik, és feltűnik rajta Caesar Flickerman. A férfi szélesen, fogkrémreklámba illő mosollyal vigyorog, aminek hála jól látszik, hogy az utóbbi napokban átesett pár plasztikai műtéten. Neonzöld öltönyt, és világoszöld nadrágot visel, mindezt természetesen fényűző, kapitóliumi stílusban. Valaki, talán egy operatőr bekiált a háttérből valami olyasmit, hogy mindannyian bejelentkeztek. Caesar igazgat egy kicsit jellegzetes, zöld színben pompázó frizuráján, majd bele is kezd a beszédébe.

-Üdözlöm a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának Kiválasztottait! A kezetekben egy úgynevezett tabletet tartotok, ami egy évszázadokkal ezelőtti fantasztikus találmány, emiatt látjátok most ezt az adást. Gondolom, mindnyájatok fejében felmerül a kérdés, mégis mi értelme ennek? Nos, a válasz roppantul egyszerű, ám nagyszerű! Azért nézhetitek végig eme csodálatos műsort, mert sikerült nektek az, ami a másik tizenhat társatoknak nem. Bejutottatok az utolsó nyolcba! Gratulálunk!

  A háttérből bejátsszák a közönség fülsiketítő sikolyát.

-Mint tudjátok, - harsogja a műsorvezető, túlkiabálva a nézőket. – ilyenkor szoktunk interjút készíteni a még versenyben lévő játékosok rokonaival. A mi mélyen tisztelt és szeretett elnökünknek azonban briliáns ötlete támadt, hogyan dobhatnánk fel kissé a hangulatot. Snow elnök úr úgy határozott, hogy idén kivételesen ti magatok fogtok beszélgetni a szeretteitekkel, pontosabban csak eggyel, akit ma délben a Kapitóliumba szállítottunk egy exkluzív körülményeket biztosító vonaton. Remélem, tetszik Nektek ez a kis meglepetés, és örültök annak, hogy végre-valahára szólhattok pár kedves szót az egyik ismerősötökhöz, vagy rokonotokhoz. Egyébként a párbeszédekből az érdekesebb részeket holnap reggel lejátsszuk élő adásban. Ha valakit érdekelne, Hölgyeim és Uraim, holnap reggel, pontban nyolckor várom Önöket itt, a stúdióban!

  A közönség ismét sikítozni kezd. Hallom, hogy valaki kiadja az utasítást a Kiválasztottak szeretteinek, hogy kapcsolják be a gépüket. Izgatottan várom, hogy vajon kit küldött a Kapitólium hozzám. Van egy olyan sejtésem, hogy Mirandára esett a választásuk, hiszen végtére is, neki köszönhetően vagyok most itt. Annyira szeretnék beszélni vele! Jó lenne valakinek kiönteni a szívemet. Megosztanám vele, hogy mennyire utálom az egész Viadalt, hogy milyen rosszul esett, amikor Alex elküldött, és hogy mennyire hiányoznak a szövetségeseim, az a két ember, akikkel körülbelül másfél nap alatt összebarátkoztam, mindig számíthattunk egymásra, és akik közül az egyiket megölte a Viadal legveszedelmesebb Hivatásosa, a másik pedig egy életre megutált, amiért hazudtam neki és megöltem a Körzettársát.

  Mikor megpillantom az ismerősömet, akit a Kapitólium kiküldött a Körzetemből, szinte eláll a lélegzetem. Miért pont ő? Ezek az idióták azt hitték, vele lehet lelkizni? Persze, majd pont neki fogom kiönteni a szívem! Nem akarok bunkó lenni, mert igenis kedvelem a vendégemet, de jobban örültem volna, ha valaki olyannal beszélgethetnék, aki egy fokkal… khm… értelmesebb!

-Szia, Valter! – biccentek a fiú felé.

  A szomszédom egészen dögösen néz ki, jól áll neki a fehér ing, és a zöld zakó, amit ráadtak a stylistok. Világosbarna haja meglepő módon még csak távolról sem hasonlít egy madárfészekre, hanem gondosan a fel van zselézve.

-Helló, Hope! – vigyorog rám. Szemeiben izgatottság csillog. – Nem szeretek kertelni, térjünk a lényegre! Tényleg meg akarsz csókolni?

  Kifejezéstelen arccal bámulok rá, majd kitör belőlem a röhögés. Hát persze, Valter valószínűleg komolyan vette az Igazság pillanatát, és azt hiszi, hogy akkor tényleg csakis az igazat, a színtiszta igazat mondtam.

-Nem, Valter, sajnos ki kell, hogy ábrándítsalak! – rázom meg határozottan a fejem. – Az csak egy ostoba játék volt, azért mondtam a te nevedet, mert nem jutott más eszembe. Bocsi! Nem akartalak félrevezetni.

- Á, nem gáz! – von vállat lazán. – De azért mégis meg kellene tenned!

- Kizárt! – felelem automatikusan.

- Pedig óriási szemétség, ha ígérsz valamit a szövetségeseidnek, aztán nem tartod meg a szavad! – csóválja a fejét.

  Rádöbbenek, hogy Valter nem is a csókról beszél, hanem a Samirának tett ígértemről, miszerint bármi áron, de megölöm az elnököt.

-Igazad van, Valter! – bólintok. – Meg fogom tartani az ígéretemet, ne aggódj! Az egész csak idő kérdése… Meg amúgy is, előbb túl kellene élnem valahogy a Viadalt, és majd utána ráérnénk az üggyel foglalkozni… és megcsókolni téged!

  A fiú elmosolyodik , majd elkezdi össze-vissza rángatni a szemöldökeit. Tudom, hogy ettől az arckifejezéstől a Hetedikben a legtöbben elájulnak, nekem viszont nevethetnékem támad tőle. Valamiért soha sem tudtam Valterre úgy nézni, mint egy férfira. Ehhez persze nagyban hozzájárul, hogy kicsit olyan, mintha a bátyám lenne, de a fő indok inkább az, hogy eszméletlenül gyerekesen tud viselkedni, és a hódításai érdekében gyakran eléggé megjátssza magát, ami nekem nagyon nem jön be.

-Hé, ugye tudod, hogy mit értek a megcsókolni szó alatt? – kérdezem. Remélem, Valter felfogta, hogy ez az egész nem rólunk szól, hanem az ország szabadságáról….

- Persze! – Közelebb hajol, és suttogóra fogja a hangját. – Hidd el, mindenben támogatlak! Nem élhetünk így, hogy minden évben rettegnünk kell az Aratástól! Igaz, kicsit furára sikeredett ez a kis akciótok, de nem gond. Képzeld, a Nyolcadikban fellázadtak a Békeőrök ellen!

- Tudom, Finnickék megírták! – bólintok. – Figyelj, nem lenne gond, ha másról beszélnénk? Bocsi, de nincs ínyemre az egész ország előtt kiteregetni a… terveimet.

- Semmi gond! – Valter már megint vigyorog.  – Figyelj, mi volt ez a balhé az Alex-gyerekkel? Hallod, ha a csávó megnyeri a Viadalt, a Győzelmi Körúton Mirandának és nekem lesz hozzá pár keresetlen szavunk… Hogy értsd, a hugival megdumáltuk, hogy megverjük, ha találkozunk vele!

- Jaj, Valter! – morgom. – Ez szamárság! Attól én nem fogok feléledni!

- Igaz, de legalább megkapja a büntetését! – érvel a fiú „logikusan”.

- Nem fogtok ti megverni senkit, mert nem akarjátok akasztófán végezni! Meg amúgy is, Mirandát ne keverd bele a balhéidba, oké? Tényleg, mi újság vele? Hogy viseli, hogy minden nap lát a kivetítőn? És mit szólt, amikor… tudod, amikor… Szóval, mikor megöltem Marcust és Naomit? – faggatózom.

- Hát, elég nehéz neki, az biztos – sóhajtja. – Nagyon hiányzol neki, Katie! Minden este a régi, közös fényképeiteket nézegetve alszik el, és folyton csak rólad beszél. Amikor élő adásba berakták azt a videót, amin rámásztál Finnickre, visongva ugrándozott, és azt üvöltözte, hogy ő mindig is mondta, hogy tutira össze fogtok jönni, meg hogy még az ég is egymásnak teremtett benneteket…

- Mi… Finnick és én… nincs köztünk semmi, csak egyszer csókolóztunk. Nem vagyunk szerelmesek egymásba!

- Oké, ezt sejtettem. Mondtam is Mirandának, hogy ne áltassa magát, de nem hallgatott rám. Azzal engedett el a Kapitóliumba, hogy faggassalak ki, és ha látom Finnicket, őt is kérdezzem meg…

- De ugye nem mentél oda hozzá? – kérdezem halálsápadtan.

- Nyugi, nem! Eszem ágában sincs még jobban beégetni.

- Kösz! – mosolyodom el. – És Marcushoz mit szólt?

- Semmit, mert akkor pont nem mentünk ki a térre, és megkértünk a szüleimmel mindenkit, hogy a fojtogatást hallgassák el Miranda elöl. Naomi halálát viszont látta, de nem haragszik rád, amiért megölted. Miranda okos lány. Felfogta, hogy mindenki így járt a legjobban. Naomi nem szenvedett, és ezáltal az anyja sem. A Kapitólium megkapta a show-t, te pedig aránylag gyorsan túlestél a dolgon, szóval…

- Alex rettentően kiakadt rám, és azt mondta, hogy idegesítő vagyok, és Tiffanyt jobban bírja, mint engem! – fakadok ki. – Pedig annyira rendesen viselkedett velem! Az interjú után mindenki elfordult tőlem, de ő ott volt, és segített. Aztán az Arénában is megmentette az életemet, meg rábólintott, hogy bevegyük Samirát a szövetségbe, pedig az elején nem kedvelte a lányt. És aztán, amikor Samira meghalt, elterelte a figyelmet a… Szóval, tök kedves volt, mert megpróbált megtanítani úszni, de persze az egészből nem lett semmi, mert csak hülyéskedtünk, de ennek ellenére szuperül éreztem magam! De most…- Szipogni kezdek, de türtőztetem magam, így nem robban ki belőlem a keserves zokogás. – Elvesztettem őt, Valter! Megutált, mert egy rohadék vagyok, és…

   Most már bőgök. Nem érdekel, hogy Valter kiröhög, vagy hogy holnap reggel egész Panem a feldagadt képemről fog csámcsogni. Muszáj kiadnom magamból a bánatomat. Amióta felbontottuk a szövetségünket, - pontosabban, amióta Alex elküldött a francba – másra sem vágyom, csak egy kiadós sírásra. Valter szerencsére nem szól semmit.

-Amúgy… - mondom, úgy öt perc elteltével, még mindig szipogva. – Ki jött hozzá? Alex… kivel beszél?

- Nem tudom, ki ez! – von vállat a szomszédom. – Az biztos, hogy nagyon közel áll a sráchoz. Még nálad is jobban bőg… Látszik rajta, hogy mennyire szereti Alexet.

- Ó, hát ez fantasztikus! – Mérgesen beletúrok a hajamba. – Hogy lehet ekkora szemét? Van valakije, közben meg velem hülyéskedik, meg Tiffanyval flörtöl… Képzeld, az az ostoba liba azt is kierőszakolta belőle, hogy megcsókolja! Mindez az orrom előtt történt, és közben ez a bunkó paraszt kést tartott a torkomhoz! Hát én megőrülök!

- Baj van, Katie? – fürkészi Valter az arcomat.

- Baj? Az nincs! – Magamra erőltetek egy eszelős mosolyt. – Csak zavar, hogy Alex… hogy pont olyan szemét, mint Finnick!

- Aha – bólint Valter bizonytalanul.

- Hogy néz ki?

- Ki? – értetlenkedik Valter. – Alex? Vagy Finnick?

- Idióta, ostoba, kretén barom! – üvöltöm. – Egy veszett kutyának is több esze van nálad! Azt kérdezed, ki? Ennyire hülye nem lehetsz! Hát miről beszéltünk eddig? A csaj hogy néz ki, aki azzal a paraszttal beszél, és bőg, mert rohadtul szereti!

  Valter védekezően maga elé helyezi a kezét, mintha attól félne, hogy kiugrom a képernyőből, és megverem, vagy kést állítok a fejébe.

-Hallod, nyugodj már meg! – mondja lassan, tagoltan. – És mondd el szépen, milyen csajról beszélsz!

- Alex barátnőjéről, aki a közeledben ül, és sokkal jobban bőg, mint én, mert szereti Alexet! – magyarázom türelmetlenül.

- Ja, hogy az! – kap a fejéhez a fiú. – Az nem is lány! Körülbelül tizenhárom éves kisfiú, eléggé hasonlít Alexre, talán a rokona, vagy nem tudom…

- Ó! Vagy úgy… - motyogom.

  Szégyenlősen lesütöm a szemem. Ekkora égést! Hogy hihettem azt, hogy Alexhez beküldtek egy lányt, miközben van egy öccse is? Néha annyira ostoba vagyok!

-Katie, lehetne egy kérdésem?

- Persze! – bólintok, még mindig zavartan.

- Nos, ne értsd félre, nem bántásból mondom, de… Hú, ez nagyon gáz! – motyogja Valter.

- Nyugi, nem harapok! – sóhajtok. – Akármit kérdezhetsz, őszintén válaszolok rá!

- Hát, oké… - A fiú zavartan beletúr a hajába, majd mélyen a szemembe néz. – Szóval, nem lehetséges, hogy te…

- Igen, hogy én? – sürgetem.

- Nem lehetséges, hogy egészen véletlenül belezúgtál Alex Emersonba? – böki ki végül.

  Elképedve és csodálkozva nézek rá, körülbelül úgy, mintha nőtt volna még egy feje. Még hogy én…? Hogy Alexbe? Oké, mindig is tisztában voltam azzal, hogy Miranda bátyja nem teljesen százas, de ez azért nagyon durva! Sőt, képtelenség! Hiszen Alex csak a szövetségesem… volt. És meg akartam ölni a kiképzésen! Nem lehetek belé szerelmes, mert… egyszerűen nem, és kész!

-Hülye! – mondom egyszerűen. – Miből szűrted le ezt a képtelenséget?

- Hát csak úgy rájöttem, elvégre zseni vagyok! – vigyorog, de amint meglátja a szúrós tekintetemet, azonnal elkomolyodik. – Figyeltelek benneteket a Viadal alatt. Amikor utánad rohant a Bőségszaruhoz, olyan elszánt volt az arca… Meg rajtad is látszott, hogy mennyire aggódsz érte, amikor a Kettes lánnyal harcolt… Aztán ott volt az a játék. Emlékszel, azt mondta, téged csókolna meg, te meg totál zavarba jöttél. A fürdőzés volt a csúcspont… Bocs, Hope, de ha a srácnak van egy nyúlfarknyi esze, egyetlen egy pillantásodból rájött, mit érzel iránta… Tudom, nehéz ezt feldolgozni, de hát ez van! Amúgy szép pár lennétek, minden szempontból. Jó érzés rátok nézni, csak rohadtul idegesítő, hogy nem valljátok be egymásnak, hogy őrülten odavagytok a másikért. Bár ezen még tudnál változtatni. Na, mindegy. Mellesleg ha jól vettem le, barátok vagytok, ami nem rossz alap egy komoly kapcsolathoz. Legalább lenne közös témátok, vagy mi. És hát, na… Nem akarlak megbántani, de… Figyelj, Katie, tizenhét éves vagy, és eddig annyiból áll a szerelmi életed, hogy írtál egy béna, nyálas levelet egy bajnoknak, akit egymilliárd évre rá megcsókoltál, ezenkívül, hogy álmaid hercegétől idézzek, majdnem leharaptam az orrodat. Kellene már neked egy csávó!

- Alex nem álmaim hercege! – csattanok fel. – Valter! Kérlek, könyörgöm, ne komplikáld túl a dolgokat! Alex meg én… jóban vagyunk… vagyis voltunk. Igaz, bevallom, eszméletlenül tetszik, hogy erős és izmos, és az arca is helyesnek mondható. Meg persze a kezdeti nehézségek ellenére kedves és jó fej velem, és mindig feldob, ha magam alatt vagyok. Néha szó szerint – mosolyodom el, mert eszembe jut a délutáni fürdőzésünk. Úristen, de régen volt! Mintha ezer év telt volna el azóta.

- Hát, nem is tudom! – fintorodik el a szomszédom. – Azért ne ess túlzásba. Nem nagy ügy, hogy kigyúrta magát, elvégre a Negyedikben él, ott folyamatosan megrakott ládákat emelget, meg hajókat épít… Hidd el, Hope, nem nagy teljesítmény! Ami a fejét illeti, hát arról inkább nem nyilatkozom! Nézz már rá! Látszik rajta, hogy nem normális! Mintha bármelyik pillanatban képes lenne elvágni a torkodat! Meg a haja… fújj! Annyira ronda, és fekete… mint egy Tizenkettesé, aki éppen a bányából jött! A kedvessége és a jó fejsége is vitatható. Gondolom, nem láttad, de a Bőségszarunál vagy három embert megölt a srác, igaz, nem kínzással, de akkor is. Attól se legyél annyira elájulva, hogy nem fulladt meg a vízben, mert mint már említettem, a Negyedikből származik, ahol alapkövetelmény, hogy az ember ne féljen a víztől. Meg amúgy sem túl nagy szám, hogy körülbelül másfél percig nem vesz levegőt, még te is képes lennél rá, ha nagyon akarnád!

  Elönti a szívemet a méreg. Legszívesebben nekimennék Valternak, és agyba-főbe verném. Mégis hogy mondhat ilyet? Még hogy nem nagy teljesítmény, hogy nem fulladt meg? Hogy gondolhat ilyeneket? Hogy mer egyáltalán egy rossz szót is szólni Alexről? Hálával tartozik neki, mint ahogy mindenki, akinek egy kicsit is számítok! Hiszen megmentette az életemet, ha ő nem lenne, már nem élnék, és Valter sem pöffeszkedhetne a Kapitóliumban abban a ronda, zöld öltönyében!

-Na ide figyelj, Valter Johnson! – üvöltöm magamból kikelve. – Mégis hogy mondhatsz ilyeneket! Oké, azt talán aláírom, hogy a Negyedik miatt tud úszni, de azt nem, hogy amiatt erősödött meg! Naomi is ott lakott, meg még ezernyi más Kiválasztott, és ők jól néztek ki? Nem! Tudod, miért? Mert Alexnek egyszerűen jók a génjei, és ha éppenséggel tudni akarod, sokkal jobbak, mint a tieid! Meg lehet érteni, hogy ölt, mert ha figyeltél volna egy kicsikét, tisztában lennél vele, hogy van egy öccse, Jared, és a szülei meghaltak, amikor öt éves volt! Nem hobbiból gyilkol, hanem mert haza akar menni a testvéréhez. Te is ugyanígy tennél a helyében, és hazaérvén, már ha egyáltalán túlélnéd a Viadalt, játszanád az álszentet, és tovább pocskondiáznád a többi bajnokot! Mellesleg nem élnéd túl, már a Bőségszarunál végeznének veled, mert nyilván a melletted álló csinos lányt bámulnád menekülés helyett a bamba szemeiddel! Ja, és Alex haja egyáltalán nem ronda, sőt szerintem menő. Te vagy a ronda, Johnson, meg a hányásszínű öltönyöd!

- Jól van na, nyugi már! – röhög a fiú. – Hallod, úgy nézel ki, mint egy pszichopata Hivatásos!

- Frankó… - mordulok rá.

- Már csak arra lennék kíváncsi, miért akadtál ki, amikor elmondtam az őszinte véleményemet Emersonról? Talán, mert…

- Mert utálom, ha…

- Igen, kedves Katie, folytasd csak nyugodtan! Mit utálsz?

- Semmit, hagyjuk! – legyintek.

  A tenyerembe temetem az arcom, és átgondolom az előbbi „beszélgetésünket”. Tényleg, miért fáj nekem, ha valaki nem szívleli Alexet? Pláne, ha Valterről van szó. A fiút kiskorom óta ismerem, Alex pedig körülbelül másfél hete részese az életemnek. Mi bajom van? Nem mindegy az nekem, mi a véleménye egy régi, jó barátomnak a volt szövetségesemről?

  Nem, egyáltalán nem mindegy! Alex nem csak a volt szövetségesem. Ő a támaszom, az egyetlen ember, akire számíthatok… számíthattam, amíg nem szerzett tudomást a titkomról. Ő az, akinél soha sem tudhattam, mi lesz a következő lépés, és neki még csak nem is kell színészi tehetség, illetve hosszas rábeszélés ahhoz, hogy ilyen legyen. Ezt szeretem benne. Meg azt is, hogy nem játssza meg magát, vagy ha mégis, akkor is csak poénból. Meg kell hagyni, jó a humora, és mindig tudja, hogyan nevettessen meg. Néha persze szívatott is, amikor még együtt lógtunk, de éreztem, hogy nem azért csinálja, mert utál, hanem mert ezzel is csak oldani akarta a feszült hangulatot, ami az Arénában az összes Kiválasztott szívébe beférkőzik. Valamiért soha sem az emberek külseje fogott meg, sokkal inkább a koncentráltam a belső értékeikre, a lelkük szépségére. Ezért van az, hogy bármennyire is helyes Valter, nem tudok- és szívem szerint nem is akarok – belészeretni, mert ezer éve ismerem, tisztában vagyok vele, hogy egy megbízhatatlan, gyerekes idióta, akinek soha sem tartanak a kapcsolatai négy hónapnál tovább. Alexszel is hasonló lenne a helyzet. Emlékszem, amikor életemben először megláttam, a felvonuláson, a kocsiknál, egy kicsit sem tetszett. Ez körülbelül másfél hete történt. Azóta semmit sem változott külsőleg, viszont rendesen megismertem. Ma már rengeteget jelent nekem.

  De hogy szeretem-e? Igen, ez teljesen egyértelmű. Vajon szerelmes vagyok belé? Fogalmam sincs. Azt érzem, hogy több van köztünk, mint két szövetséges, vagy barát közt.

-Ki szeretnéd tölteni a szerelem-tesztet? – töri meg Valter a csöndet.

  Gyors gondolkozás után bólintok. Miért ne? Az én drága szomszédom talán életében először előáll egy normálisnak nevezhető ötlettel!

-Oké, akkor vágjunk bele! – Dörzsöli össze a tenyerét egy sátáni vigyor kíséretében. – Három kérdésből áll a teszt, az eredményt a végén közlöm. Első kérdés. Ha azt mondom, Alex Emerson, hogy látod magad előtt, mit csinál éppen?

- Magához húz a folyóban, és majdnem megcsókol, de én nem hagyom, és kimegyek a partra, hogy…- válaszolom.

- Rendben van, de nem kell kisregényt írni! – szól közbe. – Második kérdés. Mit éreznél, ha meghalna?

- Ő nem hal meg! – vágom rá.

- Az istenit, Hope, veled nem lehet normálisan beszélgetni! – csattan fel Valter. – Ne gondold túl a dolgokat, ne latolgasd az esélyeket, csak mondd ki, ami először eszedbe jut! Ja, és ami a legfontosabb, ne írj kisregényt! Szóval, mit éreznél, ha meghalna?

- Ürességet, és hogy…

- Jó, gratulálok, már csak egy kérdés maradt, az utolsó, a legbrutálisabb. Készen állsz?

- Igen! – bólintok határozottan. – Készen állok.

- Szuper! Jön a harmadik kérdés. Képzeld el, hogy Miranda, Finnick, és Alex egy óriási, végeláthatatlan szakadék felett lógnak, mindhárman egy-egy hintán. Az összes kötél leszakadó félben van, de te az egyiket felhúzhatod, ezzel megmentve a rajta ülő ember életét. De csak az egyiküket mentheted meg, a másik kettő meghal. Persze nem szenvednek sokat, csak pár másodpercet. Kinek a hintáját húznád fel, a legjobb barátnődét, a volt szerelmedét, akiről az egész ország azt hiszi, hogy a szeretőd, és valljuk be, régebben te sem voltál közömbös iránta, vagy azét a csávóét, aki után nyomozunk?

- Ez a kérdés… Kegyetlen! – suttogom.

- Mond ki, ami a szíveden van! – parancsol rám a fiú. – Csak egy nevet, és én elárulom az eredményt!

- Jó… Alex… Alexet menteném meg, de Finnicket és Mirandát nem ölném meg semmi pénzért, végül is… Miranda a legjobb barátnőm, Finnick meg… Na, mindegy, amúgy is utálom, amikor… Hé, elárulnád az eredményt?!

- Katie Hope… - Valter lassan, tagoltan beszél, mintha nem lennék normális. – Ha képes vagy belemondani a szemembe, hogy végeznél a húgommal, hogy Alex élhessen, akkor azt hiszem, nincs miről beszélnünk!

- De hát… A rohadt életbe, azt mondtad, válasszak, és én választottam! – üvöltöm. - Bocs, hogy nem gondoltam a lelkivilágodra, meg arra, hogy megsértődsz! Bár…

- Hé, te mióta vagy ilyen idegbeteg? Ez Johanna hatása? Te jó ég! – forgatja a szemeit. – Úgy értem, nincs miről beszélnünk a szerelmi életeddel kapcsolatban. Ember, úgy bele vagy zúgva a srácba, mint annak a rendje! Nem haragszom amúgy, mert…

  A fiú folytatja hosszú, unalmas monológját, de nem figyelek rá. Egyetlen mondat kavarog a fejembe. Egy mondat, ami most, ebben a pillanatban megváltoztatja az életemet.  Egy mondat, ami fenekestül felforgat mindent. Beleszerettem Alex Emersonba! Nem lehet igaz! Mondjuk, ez sok mindent megmagyarázna. Hogy miért kezdett el a testem magától bizseregni, amikor hozzám ért, hogy miért féltékenykedtem Jaredre és Tiffanyra, hogy miért rohantam vissza a Bőségszaruhoz a saját életemet kockáztatva, hogy miért jöttem zavarba, amikor azt mondta Samirának, hogy engem csókolna meg.

Te. Jó. Ég.

-Valter!

- He? - kérdezi értelmesen.

- Gyűlöllek! – mondom közömbös hangon.

  A fiú gúnyosan felnyerít, int egyet, majd eltűnik a szemem elöl. Visszarakom a tabletet a csomagba, és bágyadtan nézem, ahogy a kicsi, szürke doboz felemelkedik, majd eltűnik a gonosz, ijesztő sötétségben. A számba kapok egy szalámit. A fejemet a fa törzsének döntöm. Fáradtan lehunyom a szemem, és arra gondolok, mennyire, de mennyire gyűlölöm Valter Johnsont, amiért felvilágosított az érzéseimmel kapcsolatban, és hogy mennyire, de mennyire szeretem Alex Emersont, aki az Aréna másik végében rostokol, és talán épp’ most tervezgeti, miként fogja kioltani az életemet.