Tizenkilencedik fejezet

Sziasztok! Mint látjátok, visszatértem, és meghoztam az új részt. Mint már korábban említettem, az elmúlt egy hét során Németországban voltam egy cserekapcsolaton, ami összességében egész jól sikerült, de nem fárasztalak benneteket részletes élménybeszámolókkal :))
 A fejezetről csak annyit, hogy ez az egyik kedvencem :)
 Jó olvasást!
  Puszil mindenkit: Maja Taylor :*

  Szép dolog, ha az ember szerelmes. Jó érzés lehet életed párjával andalogni a hűs, tavaszi erdőben, a forró, napsütötte tengerparton, a csicsás, színes fővárosban, ahol még a házakat is plasztikáztatják, vagy akár a bányák előtt, a Tizenkettedik Körzetben is. A legelső találkozás a szülőkkel és a rokonokkal valószínűleg kissé kínos, de aztán idővel mindenki megszereti, vagy legalábbis elfogadja a másikat. Biztosan fantasztikus és felfoghatatlan, amikor a szerelmed életedben először megcsókol, majd idővel természetessé válik, bár a szívinfarktus közeli helyzet sosem csillapul.

  Ilyeneket, és ehhez hasonló zagyvaságokat hordtak össze a lányok a Hetedikben. Megállapítom, hogy mindannyian óriási tévedésnek estek áldozatául. Még hogy szép és izgalmas? Ugyan már! Inkább felfoghatatlan és idegesítő! Egyszerűen nem bírom megérteni, miért… Olyan jól megvoltam nélküle is! Most már nem csak azon parázom, hogy mikor fognak leszúrni a Hivatásosok, vagy mikor ugrik rám egy vérszomjas fenevad, már azon is törnöm kell a fejem, hogy mi a francot csináljak most, hogy engem is megtalált ez a „csodálatos” érzés! Jó, az mondjuk tényleg szuper, ha az imádatod tárgya is hasonlóképpen érez irántad, de ha nem – mint ahogy valószínűleg az én esetemben is – na, hát azt nevezik szívásnak.

  Egy hangos, mélyről jövő sóhaj kíséretében elteszem a kajámat, és leheveredem a fa törzsére. Valamiért meg se fordul a fejemben, hogy az ágnak kellene erősítenem magamat. Otthon is gyakran töltöttem az éjszakát a fákon, és egyszer sem zuhantam le.

  Azon gondolkozom, mit csinálhat most Alex. Talán a felgyülemlett feszültség levezetésének érdekében a szikláról ugrál a folyóba. Vagy a parton ül, a tenyerébe temeti az arcát, és mogorván azon töpreng, hogyan folytassa az Arénabeli életét, hogy szerezzen több támogatót, elmenjen-e vadászni, vagy nyugton maradjon, és várja meg, amíg valaki oda nem sétál hozzá. Felmerül bennem a kérdés, vajon Jared beszélt-e neki a szövetségünk felbomlásáról, illetve ő mit mondott az öccsének a dologról. Vajon Jared is ugyanúgy tett, mint Valter?

  Szomorúan megrázom a fejem. Nem, az kizárt. Egyáltalán nem ismerem a kisfiút, de ha sírt, akkor valószínűleg nem is beszéltek rólam, inkább csak Alex kalandjairól és az otthonukról.

  A fejem alá helyezem a hátizsákot, és kényelmes pózba vágom magam. Kicsit hideg a levegő, de túl lehet élni megfagyás nélkül. Mégis annyira jó lenne, ha Alex itt feküdne mellettem, megsimogatná az arcomat, megcsókolná a homlokomat, aztán a számat, megnyugtatna, hogy minden rendben lesz, majd…

  NEM! Ki kell vernem a fejemből Alex Emersont, most azonnal! Szedd már össze magad!- parancsolok magamra. – Az Arénában vagy, az életedért küzdesz, nem lehetsz most szerelmes, pláne nem az egyik ellenségedbe!

  Ellenség. Megborzongok, amint eszembe jut ez a gyötrelmes, siralmasan hangzó szó. Alex nem az ellenségem. Akit szeret az ember, az nem az ellensége, még akkor sem, ha az illető meg akarja ölni. De akkor ki az ellenségem? Automatikusan Cara neve ugrik be a kérdésre. Ezen elgondolkozom. Igaz, hogy Cara is meg akar ölni, már a kezdetektől fogva. Gyűlöl engem, mert a mentora ezt mondta neki. De mi lenne, ha nem lennénk az Arénába zárva? Nem hiszem, hogy elválaszthatatlan barátok lennénk, inkább elkerülnénk egymást, de Cara nem akarna meggyilkolni, megkínozni meg pláne nem. De akkor mégis ki az igazi ellenség? Tudod te azt jól, Katie, - gondolom. – csak még magadnak sem akarod bevallani. Tudod te jól, ki miatt kell meghalnod.

  Előveszem a táskámból a fokhagymafüzért, a nyakamba akasztom, majd azonnal elalszom.

  Álmomban Alexet látom magam előtt. Nem tudom, hol van, de ismerős ez a hely. Egy kicsi, rozoga széken ül, a kezében egy pisztrángot tart. A szék mellett egy hasonlóan alacsony asztal áll, azon Miranda ül. Furcsa módon a haja nem világosbarna, hanem szőke, a szemei pedig sokkal sötétebbek, mint a való életben. Csak az arcáról és a mosolyáról ismerem fel. Alex nagyon magyaráz valamit a kislánynak a hallal kapcsolatban, de ő nem figyel rá, hanem kifelé tekinget az ablakon. Hirtelen felpattan, és Alex lábába kapaszkodik, miközben vadul üvöltözik. A fiú felkapja, és kiszalad vele az utcára. Rohannak, és fellökik az útjukba kerülő embereket, de nem zavarja őket. Miranda visszatekint az egyre távolodó házikóra, a szemeiben könnyek gyülekeznek. Alex időközben kiér a Fő térre, ahol egy hatalmas kivetítőn élő adást közvetítenek. A képernyőn feltűnik az elnök, és beszélni kezd mindenféle ostobaságról. Alex és Miranda megkérdeznek egy nőt, mi történt. Az asszony fátyolos tekintettel néz rájuk, majd egy szót suttog: „Megölik!” Alex elsápad, Miranda tovább kérdezősködik. Hirtelen magamat látom a kivetítőn. Egy gyönyörű, fehér színű ruhát viselek, a hajamat elegáns kontyba fésülték. Méltóságteljesen ballagok Snow mellé. Az elnök előhúz a zsebéből egy pisztolyt, a fejemhez szegezi, és meghúzza a ravaszt.

-Ez a sors vár az összes lázadóra! – mondja nyugodt, mély hangon.

  Miranda hisztérikusan bömbölni kezd, Alex pedig lerakja a kislányt, és elrohan. Hirtelen az elnöki palotában van, és farkasszemet néz Snow-val. Panem vezetője gúnyos mosolyra húzza a száját, majd int a sarokban üldögélő Békeőröknek. A férfiak lefogják Alexet, egyikük kést szegez a torkának.

-Utolsó kívánság? – kérdezi Snow gúnyosan.

  Megint Mirandát látom, most ismét a kicsi asztalkán ül, és potyognak a könnyei. A kezében egy sötét fényképet szorongat. A fotó Alexet és engem ábrázol.  A fiú egyszerű, fekete pólót visel, én pedig anya zöld ruháját, amiben részt vettem az Aratáson. Az ujjamon egy gyémántgyűrű ragyog.

-A lányomat azért ne ölje meg, ha lehetséges! – vakkant Alex.

  Az egyik Békeőr egy kést állít a fiú torkába. Miranda ordítva rogy össze. Magához öleli a fényképet, majd lassú, bosszúszomjas hangon suttogni kezd.

-Nyugodjatok meg, drága anya és apa! Megbosszulom a halálotokat! Most azonnal felkerekedem, és megölöm azt a vén kecskét!

*

  Ijedten nyitom fel a szemeimet. Felnézek a hajnalodó égboltra. A Nap lustán kúszik felfelé, az éj sötétje még belengi a tájat. Még a Hold kifli alakú, fakó képét is megpillantom egy másodpercre.

  Fáradtan beletúrok a kócos, szőke loboncomba. Tegnap azt álmodtam, hogy nyilvánosan, élő adásban kivégeznek, Alex a férjem, Miranda a gyerekünk, a volt szövetségesemet is megölik, és a legjobb barátnőm bosszút akar állni miattunk az elnökön, akit vén kecskének hív. Na, igen, azt hiszem, kezdek begolyózni. Pff.

  Elrakom a fokhagymát, majd előveszek egy szelet kenyeret, és jóízűen elfogyasztom. Iszok egy kevéske vizet is, annak ellenére, hogy nem szomjazom. Muszáj néha meghúznom a kulacsot, ha nem szeretnék kiszáradni.

  Hirtelen gépies, zümmögő hangot hallok. Felkapom a fejem, és észreveszem a felettem himbálódzó vadászdarázsfészket. Csak ezt ne! Tisztában vagyok vele, mire képesek ezek a dögök. A tavalyi Viadalon például a felismerhetetlenségig összecsípték a Körzetünkből jött fiúnak, Ralphnak az arcát! Szegény srác még csak tizennégy éves volt, ennek ellenére egész jól bánt a baltával. Eleinte nem törődtek vele a kapitóliumi polgárok, ám egy idő után rájöttek, hogy kifejezetten tehetséges, így szabályosan könyörögni kezdtek a Játékmestereknek, hogy ijesszen rá egy kicsit, hogy megtudják, jól tud-e védekezni, érdemes-e rá fogadni. Legalábbis Blight szerint ez történt. Már csak nyolcan voltak életben, amikor a fiúra rádobtak egy vadászdarázs-fészket. Szegénynek esélye sem volt a túlélésre, azonnal meghalt. A nézők persze élvezték a keserves szenvedését. Egy híres kapitóliumi celeb állítólag azt nyilatkozta az egyik újságnak, hogy Ralph halála volt számára a … A Viadal csúcspontja!

  Ebből nem esznek! Felkapom a hátizsákom, és egy ügyes mozdulattal leugrok a fáról. Szerencsére a darazsak nem érzékelték a távozásomat, így nem kezdenek el követni. Mikor biztonságos távolságba nyargalok a fától, egy gunyoros mosoly kíséretében az égre nézek, és elkiáltom magam.

-Gratulálok, Seneca Crane, ez volt aztán a zseniális terv! – Megvetően tapsolok egyet, aminek hála még jobban kiérződik a hangomból a lekezelő irónia. – Ennél eredetibb ötletei már nem is lehetnének! Vadászdarazsak? Ez most komoly? Értem én, hogy kegyetlen és szadista akar lenni, de megsúgom, hogy a drágaságos nézők többre értékelnék, ha inkább az egyediségre gyúrna! Eddig eléggé szánalmas az alakítása.

  Egy széles mosoly kíséretében indulok tovább. Fogalmam sincs, hova megyek, a lényeg, hogy minél messzebb kerüljek a gyilkos rovaroktól. Igaz, hogy nem túl eredeti ötlet ezekkel a mutánsokkal riogatni és gyilkoltatni a Kiválasztottakat, de azért nem lehet túl kellemes, amikor egy ilyen dög… Á, inkább bele sem gondolok, a végén még elhánynám magam!

  Már vagy egy órája bolyongok az erdőben a kivezető utat keresve, amikor hirtelen lépteket hallok magam mögül. Mielőtt megfordulnék, eszembe jut, hogy nincs nálam fegyver, így rohanni kezdek egyenesen előre. A mögöttem lévő Kiválasztott azonban sokkal gyorsabb nálam. Szaporáznom kell a lépteimet, ha nem akarom, hogy elkapjon. Gyorsan hátrakapom a fejem, hogy megtudjam, kit tisztelhetek a támadómban. Legnagyobb meglepetésemre nem az egyik Hivatásos követ, hanem egy sovány, vékony arcú, hosszú, világosbarna hajú lány, a Kilencedik Körzet Kiválasztottja. Ha jól emlékszem, ő ült mellettem, amikor az Arénába hoztak minket a repülővel. Őt könnyűszerrel elintézem! Megfordulok, és készülnék a földre teperni a lányt, de valaki megelőz ebben. Egy nagydarab, magas fiú ugyanis elhajítja a buzogányát, ami csont nélkül beleáll a Kilences lány fejébe. Azonnal felharsan az ágyú ismerős moraja. A buzogányos fiú egy könnyed mozdulattal kiveszi a fegyverét az áldozatából, majd közelebb lép hozzám.

-Te a Hetedikből jöttél, igaz? – kérdezi. A hangja iszonyatosan mély, de ennek ellenére halk, és képtelen vagyok bármit is kiolvasni belőle.

- Öhm… i… igen… - dadogom.

  Van valami ijesztő ebben a srácban. Talán az, hogy szemrebbenés nélkül megölte a Kilences lányt, a hangja, vagy az, hogy kérdezősködik az otthonomról, esetleg mind egyszerre. Nem tudom megmondani, abban viszont biztos vagyok, hogy jobb lenne minél hamarabb lerázni.

-Miattad halt meg a Körzettársam! – üvölti a Kiválasztott. – Meg foglak ölni, Isten bizony, most ledobom azt az ostoba, ronda fejedet!

  Automatikusan a fejem elé kapom a kezem, bár tudom, hogy ez nem segít semmit egy buzogánnyal szemben. A fiú megemeli a fegyverét, de nem tudja eldobni. A szájából kibuggyan a vörös, meleg vére, és gyorsan a nyakára folyik. A támadóm felhördül, majd elhanyatlik a földön. Most veszem csak észre a hátából kiálló lándzsát. Azt pedig jól tudom, ki használ lándzsát a Kiválasztottak közül…

  Mindhárman előttem állnak, és gúnyos, megvető tekintettel merednek rám. Látszik rajtuk, hogy az elmúlt napok bizony őket sem kímélték. Pablo homlokát egy hosszú vágás díszíti, Cara feje be van kötve, Tiffany pedig… Na, az ő állapota sajnos vitathatatlanul tökéletes, leszámítva a szeme alatt elhelyezkedő sötét karikákat, amik kialvatlanságról tanúskodnak.

  Pár pillanatig szó nélkül bámulunk egymásra a Hivatásos bandával. Tudom, hogy futnom kellene, menekülnöm, ahogy csak bírok, de úgy érzem, képtelen lennék erre. Hiszen ketten is meghaltak a szemem láttára. És a fiú, akit Tiffany leszúrt, azt állította, hogy miattam halt meg a Körzettársa. Kár, hogy fogalmam sincs, honnan származott.

  Fuss, Katie!- parancsolom a lábaimnak. – Rohanj már el, te idióta! A Hivatásosok megtaláltak! Percek kérdése, és végeznek veled. Erre vágynak a Viadal kezdete óta. Fuss már!

  Ökölbe szorítom a kezem, és teljes erőből behúzok egyet Tiffanynak, majd megiramodom. Szlalomozva rohanok a fák között, a távolból hallom Tiffany káromkodását, Pablo kurjantgatását, és Cara szitkozódását. Tudom, hogy most jön a Viadal csúcspontja, az eddigi csak bevezető volt. Gyorsan összeszámolom, kik vannak még életben. Rajtam kívül Alex, a három Hivatásos, és még egy személy. Igen, kell, hogy legyen még valaki, hiszen tegnap éjfélkor nyolcan éltünk, azóta ketten, a Kilences lány és a buzogányos fiú meghaltak, tehát hatan maradtunk. Az utolsó hat. Felrémlik előttem az utolsó Kapitóliumban töltött éjszaka, amikor Alexszel kihallgattuk Snow és Seneca terveit velem kapcsolatban. A Főjátékmester azzal nyugtatta az elnököt, hogy eljuttat engem az utolsó hatba, aztán elintézi, hogy kínok közt veszítsem életemet. Ez a Viadal csúcspontja!

  Kiérek az erdőből, és automatikusan a folyó felé veszem az irányt. A partnál tovább azonban nem jutok, mert nem tudok úszni, Alex tanítása sajnos édeskevés a Hivatásosokkal szemben.

-Alex! – kiáltom kétségbeesetten egykori szövetségesem nevét. – Segítség!

  Megpillantom az egyre közeledő üldözőimet. A folyóval párhuzamosan rohanok, és csak remélni tudom, hogy éppen a szerelmem… Vagyis, hogy Alex felé tartok, és nem az ellenkező irányba. Sajnos, mint kiderül, Pablót is fürge lábakkal áldották meg az égiek. Velem párhuzamosan halad, majd egy óvatlan pillanatban elém veti magát, én pedig fantasztikusan elesek a fiú hatalmas, izmos testében. Az Első Körzet Kiválasztottja persze nem tétlenkedik. Nyomban a földre szorít. Pár másodperc múlva a lányok is megérkeznek. Megpróbálok kiszabadulni Pablo szorításából, de legnagyobb sajnálatomra a fiú eszméletlenül erős, esélyem sincs ellene.

-Hé, szállj már le róla! – böki oldalba Tiffany a Körzettársát. – Megállapodtunk, hogy én nyírom ki a kis csitrit!

  A fiú morgolódva lemászik rólam, most Tiffany ül rám, miközben diadalittasan vigyorog. Már éppen emelné a véres hegyű lándzsáját, hogy lecsapjon vele, ám hirtelen egy erős kéz ragadja meg hátulról a pólóját. Reménykednél, hogy Alex az, de természetesen ez lehetetlen, senki sem érne ide ilyen gyorsan. Cara vad, kifürkészhetetlen tekintettel mered Tiffanyra, akit a nyakánál fogva tart a levegőben.

-Te süket vagy?! Mit nem értettél meg abból, hogy én végzek Hope-pal? Nehezedre esik ezt az egyszerű mondatot felfogni? – üvölti.

- Nem… - motyogja Tiffany. – Tegyél már le, hallod?!

  Cara úgy vágja le a szövetségesét, mintha egy félig megrohadt, utálatra sem méltó állattetem lenne.

-Megegyeztünk, hogy az enyém a lány! – sziszegi.

  Tiffany megszégyenülten felkapja a lándzsáját, majd a Körzettársához fordul.

-Tűnjünk innen! Keressük meg Emersont, tudod, van egy kis elintéznivalóm vele!

  A fiú nem ellenkezik, szó nélkül követi a lányt a Bőségszaru felé. Cara gúnyosan elmosolyodik, majd lovagló ülésben rám terpeszkedik. Kétélű, vérrel festett kését incselkedve nyalja meg, amitől felfordul a gyomrom. Vajon Carát egyáltalán nem zavarja, hogy egyre jobban hasonlít a mentorára?

-Gyorsan csináld, oké? – kérem esdekelve. – Semmi kedvem szenvedni!

- Jaj, kicsi, tudatlan Katie! – Cara úgy gügyög, mintha egy gyerekhez beszélne. – Hát nem tudod, hogy én más vagyok? Nem szeretek kínzás nélkül gyilkolni, abban nincs semmi élvezet! Körülbelül olyan, mint amikor az ember eszik, de annyira habzsol, hogy nem is érzi rendesen az étel ízét. mindezt miért? Hogy hamarabb túlessen rajta! Szánalmas, nem?

- Te vagy a szánalmas! – vágom rá. – Te ölsz azért, hogy a Kapitóliumot szórakoztasd! Elárulom, hogy a te halálodat ugyanúgy élveznék, mint bárki másét.

- Jaj, Katie! Nekem nem lesz halálom! Én nem halok meg! Én nyerem meg a Viadalt, ezt talán elfelejtetted? Kis buta…

- Megtennéd, hogy nem kezelsz úgy, mint egy fogyatékos gyereket? – erőltetek magamra egy mosolyt, miközben folyamatosan azon jár az eszem, hogyan tudnék megszökni innen, vagy legalábbis rávenni Carát, hogy gyorsan végezzen velem.

- Oké! – von vállat a lány. – Akkor térjünk a lényegre!

  A késével a homlokom felé közelít. Lehunyom a szemem, mert valahol azt hallottam, így könnyebb elviselni a kínzásokat. Érzem, ahogy az éles, hideg tárgy megérinti a bőrömet. A vérem végigfolyik a homlokomon. Legszívesebben ordítanék, de úgy döntök, nem adom meg Carának azt az örömöt, hogy szenvedni lásson. A hajamnál fogva felhúzza a fejemet, a kését pedig a tarkóm felé irányítja. A fejem a lány mellkasához közeledik. Hirtelen megpillantom a nyakában aranylóan csillogó láncot… az én láncomat! Megfeledkezem az összes fájdalmamról, és a számmal elkapom a lopott ékszert. Magam felé kezdem húzni, reménykedve abban, hogy így talán sikerül majd megfojtanom a Második Körzet másik játékosát is. Cara azonban abbahagyja a tarkóm vagdosását, és lekever nekem egyet, aminek következtében ismét a kemény kövek között találom magam. Megpróbálok feltápászkodni, ellenfelem azonban újabb ütést mér az arcomra.

-Eddig megőriztem a türelmemet, Hope! – üvölti. A feje egyre vörösebb, szinte már félek, hogy felrobban. Na, nem mintha annyira bántana a dolog. – De most, hogy rávilágítottál a lényegre… Tudom, hogy te tetted! Valld be!

- Mit tettem én? – ráncolom a homlokomat, továbbra is egérutat keresve.

- Te ölted meg Marcust! – sziszegi Cara.

- Te… ezt honnan… tu… veszed?

- Légy oly kedves, és ne nézz hülyének! – forgatja a szemét. A szavaiból csak úgy üvölt a marú gúny. – Enobaria utasítására figyeltelek az interjún, láttam a nyakláncodat, már ha egyáltalán a tiéd, és nem elloptad valahonnan! Amikor Alex, akit egyébként rögön utánad meg fogok ölni, a Bőségszaru falának dobott, pár percig eszméletlenül hevertem. Mire magamhoz tértem, ti már messze jártatok. Megpillantottam ezt a gyönyörűséget, - Kéjesen megsimítja a nyakában lógó ékszert. – és összeraktam a képet. Marcus meghalt, de nem vérzett, ergo vagy megfojtották, vagy megmérgezték. Mivel ott hevert előttem maga a nagybetűs bizonyíték, nem volt kérdésem. Te tetted, igaz?! – üvölti, miközben többször egymás után a földhöz csapkodja a fejemet. – Valld be!

- Igen… - motyogom. – De én nem így terveztem… Csak Alex… Marcus meg akarta ölni, és én… ez tűnt a legjobb…

  Mielőtt befejezhetném a mondatomat, Cara erős ütést mér a fejemre, és közben üvölt, mint egy elmebeteg. Próbálom arrébb húzni a fejemet az öklétől, de ő minduntalan eltalál. Éppen elveszteném az eszméletemet a sorozatos támadástól, amikor sikerül kivennem a Hivatásos állatias üvöltéséből pár szófoszlányt.

-Legalább kvittek vagyunk… Én is megkínoztam és megöltem a te nyomorult Körzettársadat, és…

- Mi van? – kérdezem, és elkapom a csuklóját. – Mit csináltál?

- Ja, hogy te még ezt sem tudtad? – nevet fel gúnyosan. – Az a hülye gyerek elhitte, hogy szerezhet a Szarutól kaját anélkül, hogy meghalna. Oda is settenkedett a kis bamba. Majdnem megöltem Cowell lányát, de aztán észrevettem, így hagytam a kiscsajt a csudába. Megragadtam a fiút, és a Bőségszaruhoz vágtam. Ő persze reszketett, mint a nyárfalevél, és könyörgött, hogy kegyelmezzek meg neki! – Goromba, erőszakos kacaj hagyja el a száját. – Mondtam én, hogy ütődött! Még hogy egy Hivatásos? Hogy kegyelmet adjon egy szánalmas kis pelenkásnak?

- Mondd el, hogy mit csináltál vele! – vetek rá egy szúrós, ám ennek ellenére fájdalmas pillantást.

  Cara végre mesélni kezd. Elmondja, hogy végzett Joellel. Részletesen kielemzi, hogy vágta fel egyesével az ereit, hogy harapta le a mutatóujját, és végül, hogy hogyan szúrta le, és ezáltal vette el tőle fiatal, vidám életét.

  Mikor végez a beszámolóval, gonoszkodva meghúzza a hajamat, és arra kötelez, hogy mondjak valamit. De én képtelen lennék megszólalni. Egy hang sem jön ki a torkomon.

  Emlékszem, amikor megpillantottam Joel arcképét az égbolton, mindenáron meg akartam ölni a gyilkosát. Idővel csillapodott bennem a bosszúvágy, sokkal inkább érdekelt, hogy ki vetemedhetett ilyen szörnyűségre. Még a saját szövetségeseimet, a barátnőmet és a szerelmemet is meggyanúsítottam, még szerencse, hogy nem mondtam ki hangosan a vádjaimat. Most pedig itt áll előttem az a lány, az a kegyetlen, érzéketlen barom, aki megölte a Körzettársamat. Fürkészve figyeli az arcomat, kíváncsian várja a reakciómat. Megmozdul bennem valami. A bosszúvágyam újból feléled. Bízok magamban. Tudom, hogy képes vagyok megölni Carát, ha nagyon akarom. Bízok a reményben. A remény az egyetlen dolog, ami segíthet nekem legyőzni a Viadal legveszélyesebb, legkegyetlenebb versenyzőjét. Kieresztem a körmeimet, és megkarmolom a lány arcát. Szerencsére váratlanul éri a fordulat, amit én rendesen ki is használok. Belebokszolok a torkába, és a földre taszítom. Cara azonban hamar összeszedi magát. A kezét a torkomra kulcsolja. Én is ugyanígy teszek.

  Egyetlen dologra koncentrálok, ez pedig az, hogy meg kell ölnöm a Hivatásost. Most, először életemben gyilkolni akarok. Bosszút akarok állni Joelért és Samiráért. Cara feje egyre halványodik, bár bevallom, az én levegőm is fogytán van. Már éppen feladnám, amikor hirtelen egy ágyú hangja rázza meg az Aréna csendjét. A győztesek boldogságával leheveredek a földre, és csak sírok, bőgök rendületlenül. Hát megöltem! Megbosszultam Joelt és Samirát! Kitörlöm a könnyeimet a szememből, és a halott ellenfelemre nézek. Legnagyobb meglepetésemre ellenfelem fejéből egy véres kés kandikál ki. A rohadt éltbe! Nem én végeztem Carával, hanem… valaki más! Valaki, aki akár engem is megfoszthat az életemtől…

  Villámgyorsan Cara holttestére vetem magam. Megmarkolom a lány koponyájából kiálló kést, és vadul rángatni kezdem. Az ujjaim szinte kifehérednek a szorítástól. Sajnos a gyilkos fegyver elég mélyen átszúrta a Hivatásost, így nehéz, hosszú küzdelem árán sem sikerül megszereznem. Ebben a pillanatban lépéseket hallok közeledni. Az illető eleinte csak sétál, majd rohanni kezd felém. Összeszedem minden erőmet, és újból nekiveselkedek a fegyver megszerzésének. Most már a lábamat is használom. A cipőm talpát nekinyomom Cara fejének, és ütemesem mozgatni kezdem a kés fogantyúját. A közeledő Kiválasztott lépései egyre csak közelednek. Sikítani tudnék, úgy félek. Fogalmam sincs, ki lehet az, de biztos, hogy meg fogom ölni. Így igaz, átvágom a torkát, vagy beleállítom a fejébe a kést, pont úgy, mint ahogy ő tette azt Carával, vagy…

  Azon kapom magam, hogy a kést a kezemben tartom. Lepillantok a Második Körzet Kiválasztottjának holttestére. A fegyver felszakította a kötését, és ezzel együtt a fejét is. Látom az agyát…

  Émelygés fogja el a gyomromat, kis híján elhányom magam. Soha, senkinek nem kívánnék ilyen halált, még a világ legbetegebb, legszadistább pszichopata tinédzserének sem! Feltápászkodom, és rohanni kezdek. Nem tudom, hova visz a lábam. Őszintén szólva nem is érdekel, csak el innen, el, jó messzire…! Nem akarom látni Cara holttestét. Nem akarok szembenézni egy újabb támadóval. Csak el akarok tűnni, örökre!

  Örökre.

  A könnyeim miatt elvesztem a látásomat, ami talán nem is baj. Újra hallom, ahogy valaki utánam szalad, és közben a nevemet kiabálja. Nem akarok vele foglalkozni. Ő egy másik Kiválasztott, biztosan meg akar ölni! Nem akarhat mást, ez egyértelmű.

  Hangos, állatias visítás hagyja el a torkomat. A szél belemarkol a leengedett hajamba, már-már cibálja azt. Élvezem a futást. A rohanást a gondok elöl. A szabadságot. Igen, azt hiszem, szabad vagyok! Megölték Carát… Ha vele végeztek, végezni fognak Tiffanyval és Pablóval is. És ketten maradunk Alexszel.

  Alex!

  Hol van most? Miért nem keres? Miért nem jött, amikor hívtam? Talán őt is megölték? Talán én öltem meg, csak nem emlékszem rá?

  Te jóságos ég! Én megöltem Alexet… Pontosabban, nem én öltem meg, hanem Snow emberei, a Békeőrök… de miattam! Én vagyok a gyilkosa! Pedig nem így akartam. Arra vágytam, hogy együtt éljünk, és boldogak legyünk. Ez össze is jött. Született egy lányunk, Miranda Johnson. Nem értem, miért nem Emersonnak neveztük el. Talán divatosnak számított a Johnson… Ki tudja?

  Egy ismeretlen megragadja a karomat, és magához húz. Valamit suttog a fülembe, amit nem értek tisztán. Felnézek rá a könnyeimen keresztül. Csak a szemét látom. A nagy, sötétbarna szemét, amiben aggódás és kétségbeesés tüze ég. A kezében tartja az arcom, és arról beszél, hogy minden rendben lesz.

-Tudom, hiszen Cara halott! – felelném, de a normális hangok helyett állatias, kegyetlen hörgések hagyják el a torkomat. Ellököm magamtól az ismeretlent, és folytatom az utamat. Látok egy sziklát, kiülök a szélére, onnan nézem a szép, hullámzó habokat. Kedvem támad beleugrani. Habozva tördelem a kezeimet, úgy figyelem a hűs hullámok vad, eszeveszett játékát. Mi történne velem, ha megtenném? Semmi. Legrosszabb esetben meghalok…

A legrosszabb esetben? Nem, ez így nem teljesen igaz. Semmi baj nincs a halállal. Annyian bevégezték már előttem, senkit sem érdekelne, ha én is eltávoznék.

  Hiszen senkinek sem számítok. Nekem se számít senki. Csak Alex…

  Alex!

 Felpattanok, elrugaszkodom, és ugrom. Üvöltözésre leszek figyelmes. Hangos, ideges üvöltözésre, ami a hátam mögül jön. Lehunyom a szemem, majd minden elsötétül körülöttem.

*

  Egy puha, kényelmes párnának dőlve térek magamhoz. A fejem zúg, a karomat egy kötés borítja. Mellettem egy fiú ül. Fekete haja csapzottan hullik a szemébe. Kezeit idegesen tördeli, a szája kiszáradt, gondolom, a szomjúságtól. Egy egyszerű, kényelmesnek tűnő, szürke pólót visel. Egyszer csak rám tekint gyönyörű, sötétbarna szemeivel. Látszik rajta, hogy ezernyi dolgot akar mondani, ám végül egyetlen szó csúszik ki az ajkai között.

-Szia!

- Szia… - válaszolom. – Szia, Alex.

- Katie… - sóhajt fel megkönnyebbülten. – Basszus, én annyira sajnálom! Nem lett volna szabad, hogy… A francba, mi történt veled?

- Mikor? – kérdezem.

  Alex válaszra nyitja a száját, majd megrázza a fejét. Hát persze. Nem akar róla beszélni.

-Mióta alszom? – faggatózom tovább.

- Három napja. Egy hete tart a Viadal. Már csak öten vagyunk életben; mi ketten, a két Hivatásos, és a fiú a Harmadikból. A legutóbb a negyedik napon haltak meg, méghozzá hárman; a Kilences lány, a Tízes fiú, és Cara… Őt én öltem meg. Te és ő… fojtogattátok egymást, és én… eldobtam a késem, és eltaláltam vele Cara fejét. Azonnal meghalt. Ezután segíteni akartam neked, de te kihúztad a fejéből a fegyvert, aztán valamiért rohanni kezdtél, mint egy őrült – Megrázza a fejét, mintha még most sem hinné el, amit látott. – Követtelek, és el is kaptalak, de kiszabadultál, odamentél a sziklához, és leugrottál, bele a folyóba. Nagy nehezen sikerült kihalászni, de máskor ne csinálj ilyet, rengeteget szenvedtem, mire egyáltalán rád akadtam. Kis híján megfulladtál, ugye tudod?

- Sajnálom… - suttogom.

  Alex közelebb húzódik hozzám. Gyengéden átöleli a vállamat, ami valamiért felfoghatatlan, rejtélyes melegséggel tölti el a szívemet. De van egy kérdés, amire választ akarok kapni, méghozzá minél hamarabb.

-Miért mentettél meg?

- Tessék? – értetlenkedik.

- Miért mentettél meg? – ismétlem önmagam. – Tudod, a Viadalnak csak egy nyertese lehet, jól jártál volna, ha meghalok. Meg amúgy is megállapodtunk, hogy a szövetségünk felbomlása után szabadon, mindennemű bűntudat nélkül megölhetjük a másikat… Bocs, de nem túl logikus, hogy életben hagytál!

  Alex indulatosan felpattan mellőlem, és idegesen járkálni kezd.

-Halljam! – üvöltök rá. – Miért mentettél meg?

- Ez bonyolult! – Fáradtan beletúr a hajába, és szégyenlősen lesüti a szemét.

  Én is felugrok. Megfogom az arcát, és szinte ráerőszakolom, hogy rám pillantson.

-Képes vagyok felfogni! – mondom. – És nem sértődök meg, bármit is mondasz!

- Ezt lehetetlen elmondani! – válaszol.

- Akkor mutasd meg, vagy vezess rá, vagy bánom is én, csak… Áruld el, kérlek!

  Esdekelve nézek bele a sötétbarna szempárba. Alex beharapja a száját, és a cipőjét kezdi pásztázni. Csalódottan elfordulok tőle, és ellépek mellőle. Ekkor viszont a fiú megfogja a karomat, ismét magához húz, majd átkarolja a derekamat, és olyat tesz, amire soha sem számítottam. Felemeli az államat, és megcsókol.