Tizenhetedik fejezet

  Eldördül az ágyú. Most értem meg igazán, mit is jelent ez az egész. Samira nincs többé. Halott. Körülbelül egy hét múlva felavatják a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztesét, a holtak neve pedig mind feledésbe merül. Samirára senki sem fog emlékezni. Elfelejtik a nevét, azt, hogy honnan származott, hány pontot kapott, kikkel szövetkezett. Talán még azt is, hogy a testvérével egyszerre választották ki. A kapitóliumiaknak a lány nem volt más, csak egy szókimondó, ütődött, fiatal Kiválasztott, akinek egy izgalmas csatajelenetet köszönhetnek. Ennyi, semmi több.

  Én máshogy állok a dologhoz. Nekem Samira a barátom volt. Már tegnap, amikor összefutottunk vele a Horrorerdő sötét fái között, már akkor tudtam, vagy legalábbis sejtettem, hogy nem szabad szó nélkül megölni. Láttam a szemében a konokságot, a bosszúvágyat, és a mindent elsöprő bátorságot. Nem volt ostoba, valószínűleg jól tudta, hogy a magas pontszáma ellenére semmi esélye Alex és a Hivatásosok ellen. De mégis megpróbálta megölni a fiút, amivel azt bizonyította, hogy ő még hisz a reményben. Az más kérdés, hogy nem örültem túlzottan, amiért pont a szövetségesemre szállt rá. Ez viszont most nem számít, mert végül is Alexnek haja szála se görbült a lány támadásától, és emiatt szereztünk egy fantasztikus szövetségest és barátot. Aki meghalt. Képtelen lennék szavakkal leírni, mit érzek ebben a pillanatban. Fájdalom? Hiányérzet? Szomorúság? Talán, de van, ami mindezeknél erősebben él bennem: a bosszúvágy. Tudom, hogy csak akkor adok méltó emléket Samira halálának, ha beváltom a neki tett ígéretemet. Meg kell ölnöm Snow-t! Nem egy év múlva, nem tíz év múlva, hanem most, minél hamarabb! Még a Hetvennegyedik Viadal előtt, mert akkor már nem kell több ártatlan gyereknek meghalnia miatta.

  Azon kapom magam, hogy sírok, méghozzá Alex vállára borulva. A fiú finoman simogatja a hátamat, a tekintete kemény és szigorú. Tudom, hogy őt is megviselte Samira elvesztése, mint ahogy azzal is tisztában vagyok, hogy soha sem fog beszélni róla. Fogalmam sincs, mióta ülhetünk itt, a folyóparton, a halott lázadó fehér arcát nézve. Érzem, hogy még kellett volna mondanom neki valamit, akármit. De mégis mit mondhat az ember egy haldokló barátnak? Hogy jobb lesz az élete? Hogy mindenáron meg fogja nyerni a Viadalt? Hogy szereti, és rettenetesen fog hiányozni? Lövésem sincs, a többi Kiválasztott mit tett volna a helyünkben, de szerintem mi helyesen cselekedtünk. Biztosítottuk a lányt, hogy végrehajtjuk a tervét akár az életünk árán is. Remélem, valamelyikünknek sikerülni fog.

  Elgondolkozom, milyen érzés lehet végezni az elnökkel. Biztos nem olyan fájdalmas és nehéz, mint Naomival, de nem is olyan hirtelen, kegyetlen, morbid, mint Marcusszal. Inkább olyan felszabadítónak képzelném el, megrakodva egy jó nagy adag felelősséggel. Mégiscsak az ország jövője forog kockán.

Alex elenged, és Samirához lép. Megfogja a holttestet, majd gyengéden a vízre helyezi.

-Mit csinálsz? – kérdezem. A hangom rekedt és száraz, olyan érzés beszélnem, mintha ezernyi rücskös követ görgetnének le a torkomon, vagy izzó láva csörgedezne az ereimben.

- A Negyedikben van egy ősi szokás, mi szerint a hősi halottakat a vízre rakták, és úgy engedték el őket. Gondoltam, miért ne tehetnénk ugyanezt Samirával?

- Szerinted ő hősi halott?

- Igen… Az igaz ügyért halt meg, a lázadásért.

- Értem… - motyogom.

  A holttest a folyó közepén lebeg. A fejünk felett feltűnik egy légpárnás. Kiemelkedik belőle két kar, amik felhúzzák Samira sovány, elfehéredett testét. A számhoz emelem a kezemet. Megint tisztelegni akarok a lány emlékének, de Alex hirtelen elkapja az ujjaimat. Kérdő, kissé eszelős tekintettel meredek rá, miközben a szememben még mindig ott csillog néhány fakó könnycsepp.

-Ne! – mondja a fiú halkan. – Attól, hogy Samira meghalt, neked nem kell azonnal utána menned! Szerintem az elnök már így is utál minket, elvégre megfenyegettük, még ha nem is a szemébe mondtuk. Ha még egyszer balhézunk, garantáltan kinyírat, de úgy, hogy Cara kínzásaiért fogunk imádkozni.

  Szótlanul bólintok. Alex lerúgja magáról a cipőjét, és a zokniját is leveszi. Nem figyelek rá, hagyom, ússzon csak nyugodtan. A gondolataimba merülve üldögélek, egészen addig, amíg Alex fel nem húz a kezemnél fogva.

-Katie, szeretnél úszni? – kérdezi.

- Nem, félek a víztől! – vágom rá durcásan. Utálom, hogy mindenkinek akkor van szüksége rám, amikor gondolkozom. Máskor persze az a bajuk, hogy nem használom a fejemet!

- Jó, akkor máshogy mondom! – Alex olyan közel hajol hozzám, hogy a szája szinte súrolja a fülemet. – Most úsznunk kell, nem érdekel, ha nem tudsz, vagy nem akarsz! El kell terelnünk a figyelmet az előbbiekről. Biztosra veszem, hogy már nem minket mutat a kamera. Ha normálisan viselkedünk, akár túl is élhetjük a Viadalt, és teljesíthetjük az ígéretünket. Na, gyere már! Nyugi, nem fáj, ez csak víz. Gondolj arra, hogy az életedért teszed!

- Oké – sóhajtok fel keservesen. – De ugye nem leselkedik ránk valami odalent?

- Szerintem nem. A mutánsokat a jelentéktelen Kiválasztottakra szokták küldeni, a Végjátékot leszámítva persze. Mi pedig elég fontosnak számítunk, hiszen én tizenegy pontot kaptam, a második legtöbbet a mezőnyben, te meg… A halálod lesz a Viadal csúcspontja.

- Kösz, hogy emlékeztetsz! – vigyorgok rá erőltetetten.

  Félrerakom a szégyenlősségemet, és egymás után dobom le magamról a cipőmet, a zoknimat, a kabátomat, a nadrágomat, és végül a pólómat. Megjegyzem, mindez egy fokkal gyorsabban és könnyebben ment volna, ha Alex nem vizslatott volna mindvégig olyan hülye vigyorral az arcán.

-Mehetünk! – mosolygok.

  Alex kézen fog, és a folyó mellett fekvő nagy, szürke szikára vezet. A tapintása kemény és hideg, de annyira, hogy szinte már várom, hogy bevessem magam a mélybe. Jobban belegondolva nem lehet rosszabb, mint kiugrani az ablakon a hetedik emeletről. Maximum kicsit lucskosabb, de ennyi. Biztos túlélem majd valahogy, legalábbis remélem, hogy nem így fogok meghalni. Az azért nagyon szánalmas lenne!

-Akarod, hogy együtt ugorjunk? – kérdezi Alex.

  Bizonytalanul bólintok. Nem értem, miért, de Alex mellett biztonságban érzem magam, meg amúgy is profi az ilyesmiben, hiszen az elmúlt tizennyolc év alatt valószínűleg ezzel töltötte a szabadidejét a folyamatos edzés mellett.

  A fiú bátorítóan megszorítja a kezemet, majd rohanni kezd, engem maga után húzva. Egyszer csak azt veszem észre, hogy nincs talaj a lábam alatt, és lefelé repülök. Elterelni a figyelmet, ismétlem magamban újra és újra.  Küzdeni az életedért!

  Hirtelen nyirkos, langyos dolgot érzek a bőrömön. A hátam a puha, homokos talajhoz ér, és látom, amint a lábaimmal kétségbeesetten kapálózom. Az orrom és a szemem megtelik vízzel, szinte alig kapok levegőt. A kezemet is a talajhoz érintem, és így sikeresen feljutok a felszínre. Amint megpillantom a délutáni Nap tűző sugarát, azonnal elkezdek köhögni. Mindenemből folyik ki a víz, a hajam nedvesen tapad a homlokomba. Egy pillanatig úgy érzem, menten elájulok, de szerencsére Alex nevetése visszaránt a valóságba.

-Na, hogy tetszett? – kérdezi.

- Megfulladtam… - nyögöm. –De aztán mégsem… fellöktem magam, és most…- Büszkén a levegőbe csapok az öklömmel, éreztetve a diadalt. – Király vagyok, a tenger királya!

- Grat’ – vereget hátba a fiú. – De nem vagy király, ezt be kell látnod. Bocs!

- Mi? Dehogynem! – morgom felháborodást színlelve. – Ki lenne az, ha nem én?

- Én! – vágja rá vigyorogva.

- Aha, persze! – bökdösöm meg a fiú oldalát. – Miért akarsz megfosztani a címemtől, hogy lehetsz ilyen kegyetlen?

  A homlokomhoz kapom a kezem, mint ahogy Leila szokta, amikor valaki leeszi a méregdrága terítőt vagy kanapét, és ájulást színlelve hátradőlök. Szerencsére most nem süllyedek el, hála az idétlen lábtempómnak.

  A szövetségesem mögém úszik, és hátulról átöleli a derekamat. Az érintésétől egyszeriben bizseregni kezd a testem. A fejét a vállamra helyezi, amitől még jobban úgy érzem, el fogok ájulni, de nem a színjáték kedvéért. Puha ajkát végighúzza a nyakamon, majd a fülembe suttogja:

-Attól, csillagom, hogy nem fulladsz meg egy pocsolyában, még nem vagy mindjárt a tenger királya!

- De jók az esélyeim! – teszem fel a mutatóujjamat.

- Majd meglátjuk! – mondja, és azon nyomban eltűnik a víz színéről.

  Ijedten nézek körbe. Ennek meg mi baja? Miért szívódott fel? És legfőképp, hova tűnt? Jó érzés neki szórakozni?

  Esetlenül forgolódok körbe, miközben azon tűnődök, hogy bírja ennyi ideig levegővétel nélkül. Már vagy másfél perce lebukott, és még mindig nem jött fel. Mi a csoda történhetett vele? Szörnyű gondolat fut át az agyamon. Egy szörnyű, rettenetes felvetés, ami szinte szétcincálja az idegeimet. Mi van, ha azért nem jön elő, mert éppen fuldoklik, vagy elkapta egy óriási, húsevő hal, mondjuk egy túlméretezett piranha, és az életéért küzd?

  Gondolkodás nélkül a habokba vetem magam. Nyitva tartom a szemem, de nem látok semmit és senkit, csak vizet, sok-sok vizet. Körbeúszom a terepet, de még mindig nem lelem nyomát az eltűnt szövetségesemnek. Kétségbeesetten jövök fel a felszínre. Körbenézek, de itt sem találom Alexet. Csalódottan lehunyom a szemem. Nem lehet igaz! Ő nem halhat meg! Beleőrülnék, ha Samirával egyetemben őt is elveszíteném!

  Hirtelen valami beúszik a lábaim közé. Még csak arra sincs időm, hogy meglepődjek, arra meg pláne, hogy védekezzek is. Mire észbe kapok, az orrom és a szám már megint tele van vízzel. Prüszkölök és köpködök, akár egy asztmás vénasszony, miközben nehézkesen megtörlöm a szememet. A hajamat kisöpröm az arcomból, és ennek köszönhetően rájövök, miért is kerültem megint a hullámok alá.

-Hülye tengeri gyerek! – üvöltök Alexre.

- Na, ki a király? – kérdezi vigyorogva.

- Felőlem lehetsz te, én úgysem tudok normálisan úszni, és simán át lehet ejteni ilyen kis hülyeségekkel!

  A fiú magabiztosan rám kacsint, én pedig látszólag békésen, mindenféle rosszindulat nélkül úszni kezdek felé. Közben kicsit lebukok, és beszívok a számba egy jó adagnyi vizet. Szerencsére nem veszi észre a valódi szándékomat, ezért nem lök el magától. Mikor már annyira közel járok hozzá, hogy szinte meg tudnám érinteni, egy óvatlan pillanatban az arcába köpöm az eddig a számban elhelyezkedő folyadékot. A fiú a szeméhez kap, és gyorsan elfordítja a fejét. Most jön el az én időm. Azonnal akcióba lendülök. Magam elé teszem a tenyeremet, és egy óriási hullámot küldök Alex hátára, majd még egyet, és még egyet. Ezzel mellesleg egész jól elszórakozom, amíg el nem fáradok. Akkor tartok egy leheletnyi szünetet, ami pont elég idő Alexnek arra, hogy visszavágjon. Fordul a kocka, most a fiú terít be engem, ami igazság szerint nem túl kellemes érzés, és roppantul igazságtalan, ha azt nézzük, hogy én csak egyszer köptem szembe, utána végig a hátát ostromoltam, ő pedig végig a fejemet fröcsköli. Egy idő után megpróbálok megfordulni. A tervem kudarcba vész, ugyanis Alex a combomnál fogva megragad, és kiemel a folyóból.

-Ha most ledobsz, megöllek! – figyelmeztetem.

- A francba már, pedig milyen vicces lett volna! – vigyorog szemtelenül.

- Tudod, mi a vicces! – forgatom a szemeimet.

- Nem tudom… - suttogja.

  Elengedi a lábamat és letesz maga mellé. A homlokunk összeér, és végre egészen közelről megcsodálhatom nagy, sötétbarna szemeit, melyekben valami titokzatos, izzó fény csillog, amit eddig nem fedeztem fel bennük.

-Mi? – kérdezi.

- Fogalmam sincs – vonok vállat. – Talán ha átadnád a címedet, és én lehetnék a tenger istene…

- Ne is álmodj róla! – fintorodik el, amitől rögtön nevetni támad kedvem.

- Hogy bírod ki a víz alatt levegővétel nélkül? – faggatózom, miután kinevettem magam. – Mi a trükkje? Eszméletlenül csináltad, és ha még azt is hozzáveszem, hogy közben még embereket is tudsz terrorizálni…

- Sok gyakorlás kell hozzá, na meg belevaló szervezet.

- Azért máskor ne csinálj ilyet, ha megkérhetlek! – nézek rá szúrósan. – Tudod, rohadtul izgultam ám érted! Attól féltem, hogy fuldokolsz, vagy elkapott valami… Iszonyatosan megijesztettél!

- Te féltettél engem? – Alexen látszik, hogy meglepte a vallomásom.

- Igen… - mondom pironkodva. – Nem élném túl, ha téged is elveszítenélek! – súgom a fülébe. – Túl sok lenne. Ott volt Samira, Joel, meg N… Szóval, sokan meghaltak már. Kilencen maradtunk életben. Lehet, hogy szánalmasan hangzik, de nélküled nem bírnám ki, és jó eséllyel megőrülnék, pont, mint Annie Cresta. Kérlek, ne hagyj magamra! Maradjunk szövetségesek a Viadal végéig! Persze, ha már csak kevesen leszünk, megértem, ha megölsz, de azért ne kínozz meg, oké? Úgy csináld, hogy ne is érezzem!

- Rendben – mondja, és eltol magától. – De nem foglak megölni.

- Persze, tudom! – bólintok, bár tudom, hogy ez nem igaz. Minden szövetség véget ér egyszer, és a tagok végeznek egymással. A miénk sem lesz ez alól kivétel. – Nem jössz ki? Szétfagyok!

- Még maradok egy kicsit, de te menj nyugodtan!

  Kiszaladok a folyó hideg, nyirkos vízéből, és hálát adok a Játékmestereknek, amiért nem kergették el a Napot az ég színéről. Kicsavarom a hajam, gondosan ügyelve arra, hogy ne a ruháinkra menjen a víz. Ezután kiülök a sziklára és várom, hogy megszáradjak. Szerencsére ez hamar sikerül, így mehetek felöltözni. Először a zoknit veszem fel, majd a nadrágot, a pólót, és végül a cipőt. A kabátomat a földön hagyom, mivel olyan jó az idő, hogy megsülnék benne. Belekukkantok a hátizsákba, és döbbenten veszem észre, hogy mindössze két szelet kenyerünk és egy szelet húsunk maradt. Vízből még van egy kevéske, de lefogadom, hogy a nap végére megisszuk az egészet. Elég kínos, amikor az ember rájön, hogy nincs étele és itala, mert körülbelül másfél nap alatt a szövetségeseivel az egészet felzabálta. A tekintetem a még mindig gondtalanul fürdőző Alexre téved.

-Hé, gyere már ki, kell a kaja, éhen döglök! – kiáltom.

- Na, szép! – üvölt vissza. – Mindent betömtél, de még mindig éhes vagy, és ezért úgy döntesz, mostantól kannibál leszel! Mondtam már, Katie, milyen aranyos vagy?

- Hülye! Nem téged akarlak megenni! Viszont van egy tervem. Most szépen abbahagyod a pancsolást, kivonulsz, mintha egy nyálas modell lennél, amitől aztán majd jól elájulnak a lepkeagyú libák, és kapunk végre valamit!

- Mindig is tudtam, hogy kihasználsz!

  Alex kijön a vízből, és levágja magát mellém. A táskáért nyúl, belenéz, majd mikor rájön, elég nagy a baj, csüggedten dobja vissza oda, ahonnan elvette.

-Na, ezt nevezem szívásnak! – Lazán hátradől, lehunyja a szemét, és hagyja, hogy a nap megszárítsa az izmait, amikben egyébként elég jó érzés gyönyörködni.

  Egy hatalmas, mélyről jövő sóhaj kíséretében megrázom a fejem. Ő nem a barátom, csak a szövetségesem. Nem normális, hogy úgy nézek rá, mint otthon a menő lányok Valterre, meg a lökött haverjaira. Nem kerülhetek megint ilyen helyzetbe, a múltkorinak is az lett a vége, hogy Seneca és Snow meg akarnak öletni, ráadásul az egész ország a nem létező szerelmi életemen csámcsog.

  A gondolataimat egy ajándék érkezése szakítja félbe. Alex kinyitja, kivesz belőle egy levelet, és magában olvasni kezdi. A csomag a levélen kívül tartalmaz vagy negyven szelet szalámi-karikát, gondosan becsomagolva, egy kenyeret, és két flaska vizet. Elégedetten bólintok. Úgy látszik, a mentoraink végre aktiválták magukat!

-Na, látod, hogy igazam volt! – vigyorgok Alexre. – Kifeküdtél negyed órára napozni, és máris kaptunk annyi kaját, hogy simán rendezhetnénk egy pikniket!

  Alex valamiért nem mosolyog. Összeráncolt homlokkal olvassa át a levelet újra és újra.

-Mit ír? – komolyodom el hirtelen.

- Snow megbocsájt, mert a mentorainknak sikerült kihúzni minket a csávából, meg persze a fürdés is sokat segített ebben. Viszont már csak egy dobásunk maradt. Ha még egyszer balhézunk, garantáltan megöletnek mindkettőnket. Nem érdekli őket, hogy a Finnickes botrány miatt a háromszorosára emelkedett a Viadal nézettsége, hogy kegyetlenül megfojtottad Marcust, hogy tizenegy pontot kaptam, és az egész Kapitólium odavan értem. Most még az sem számít, hogy a mentoraink népszerűek és befolyásosak. Ha elcseszünk valamit, végünk – mondja pókerarccal. – Ez az a rész, ami rád is tartozik.

- Miért, van, ami nem? – húzom fel a szemöldökömet.

  Nem lepődöm meg Snow szavain, mert ezeket a dolgokat már akkor tudtam, amikor megfogadtam Samirának, hogy megbosszulom a halálát. Az viszont rendesen felhúz, hogy Alex titkol előlem valamit.

-Igen, van. Nézd, Katie, Finnick a mentorom, és nyilvánvalóan vannak külön terveink, amibe téged nem avathatunk be. Bocs, de ez van.

- Oké – vonok vállat látszólag közömbösen.

  Alex már legalább tizedszerre futja át Finnick sorait kifürkészhetetlen tekintettel, amikor úgy döntök, nem bírom tovább. Tudom, hogy meg kell bíznom benne, mert bizalom nélkül nincs szövetség, nem is ezzel van a baj. Egyszerűen idegesít, hogy titkol valamit, amin talán az életem múlik. Egy óvatlan pillanatban Alexre vetem magam, és megpróbálom kicsavarni a kezéből a papírlapot. A fiú azonban egy gyors, határozott mozdulattal elkapja a csuklómat, a levelet pedig a földre dobja. Megpróbálok kiszabadulni, de nem megy. Mérgesen nézek Alex csokoládébarna szemeibe.

-Baj van, Katie? – kérdezi gúnyosan. – Miért nézel így rám?

- Mert valamit megbeszéltél a mentoroddal, amit szerintem nekem is tudnom kellene? – kérdezek vissza idegesen. – Mi volt a levélben még? Figyelj, nem baj, ha nem érteném, vagy titok, csak azt áruld el, hogy mivel kapcsolatos, vagy legalább, hogy közöm van-e hozzá! Kérlek!

  Alex nem válaszol. Megrökönyödve nézi a pólóm nyakát, majd hirtelen eltol magától.

-Mi az? – kérdezem. – Baj van?

- A pólód… - feleli. – A nyakán méreg van… vámpírméreg! Tudom, mi ez, bármikor felismerném! Tudod, említettem, hogy Finnick végignézette velem az összes Viadalt, hogy értsek valamennyire a mutánsokhoz. A Hatvankilencedik Viadalon, amit egy kísértetkastélyban rendeztek, a mezőny felével egy vámpír végzett, és pont ilyen volt a mérge. Ilyen ragacsos, sárga… Azon gondolkozom, hogy nem lehet, hogy itt járt egy vérszívó, amikor úsztunk? Bár nem, ránk támadt volna… De az is lehet, hogy ez csak egy jel Snow-tól, hogy…

- Nem – motyogom.

- Miért nem? Szerintem tök egyértelmű, hogy az elnök ideküldött egy mutánst, hogy ránk ijesszen, vagy valami…

- Nem érted, hogy nem! – üvöltök rá idegesen.

  A fiú finoman megfogja az államat, felemeli a lehorgasztott fejemet, és mélyen a szemembe néz.

-Mi történt, Katie? – kérdezi aggódva.

  A szívem a torkomban kalapál, szinte kiugrik a testemből. Azt hittem, elkerülhetem ezt a beszélgetést, de úgy néz ki, tévedtem. Nagy levegőt veszek, és beszélni kezdek. Ha kívülről nézném a jelenetet, legszívesebben megráznám magam, és az arcomba üvölteném, hogy fogjam be, most azonnal! De sajnos nem segít senki és semmi. Csak mondom és mondom a szomorú, gyászos történetet, míg odáig nem érek, hogy Finnick küldött egy ajándékot.

-Mit kaptatok? – sürget Alex.

  Direkt nem nézek a fiú szemébe, így folytatom az elbeszélést.

-A dobozban egy fecskendőt találtunk, ami mérget tartalmazott… Finnick azt írta, öljem meg Naomit, mert úgyis meghalna a vámpír harapásától, ez csak megkönnyíti a szenvedéseit. Naomi könyörgött, hogy adjam be neki, de én nem akartam megölni. Aztán mindenkihez szólt pár kedvest szót, akit szeretett. Hozzád is, Alex. Azt mondta, hogy…

- A lényeget! – mondja a fiú. A hangja kemény, parancsoló. Legszívesebben visítozva elrohannék, vagy leszúrnám magam, de nem tehetem. Ha már belekezdtem ebbe az őrültségbe, illene befejeznem.

-Naomi kérte, hogy végezzek vele, de én nem akartam. Nem lettem volna képes rá. Akkor a kezembe adta a fecskendőt, és… a szívéhez közelített vele, és akkor… akkor én…

  Érzem, ahogy a kitörni kívánkozó sírás fojtogatja a torkomat, és emiatt alig kapok levegőt. A kezemmel durván megtörlöm az arcomat, és Alex karjába kapaszkodok, mert máskülönben attól félek, elesnék. A fiú azonban durván eltaszít magától.

-Mit csináltál? – kérdezi.

- Megöltem – nyögöm ki nagy nehezen.

  Hirtelen megkönnyebbülés járja át a szívemet. Elmondtam! Elárultam a legféltettebb titkomat annak, akitől a legjobban óvtam. Most már minden rendben lesz… Igen, igen, nem lesz semmi baj… Vagyis, remélem!

  Alexre pillantok. A fiú nem mosolyog, de nem is sír. Nem őrjöng, nem nevet, nem dühös, még csak le se sápad. Semmilyen érzelem nem tükröződik az arcán. A ruháihoz lép, és gyorsan felkapkodja azokat. Mikor végez, újra odajön hozzám. Most már nem néma, sőt kifejezetten beszédes. Látom rajta, hogy gyűlöl és megvet. A szemeiben valami sötét, megmagyarázhatatlan düh csillog, amit az ember csak akkor érez, amikor elveszít egy számára fontos személyt.

-Megtarthatod a táskát, az ajándék felét, de nem kapsz fegyvert, arra szükségem van. – A hangja színtelen, így fogalmam sincs, mire céloz. – Nem támadunk egymásra, amíg nem futunk össze. Nem védjük meg egymást senkitől és semmitől.

- Miért mondasz ilyeneket? – kérdezem nagyon-nagyon rosszat sejtve. – Mi az, hogy vihetem a táskát, és nem támadunk egymásra? Miről beszélsz?

- Arról, - mondja Alex. – hogy ezennel vége a szövetségünknek!