Tizennegyedik fejezet

  Szerencsére gyorsan elszenderedem. Éjszaka nem gyötörnek rémálmok, amiért végtelenül hálás vagyok a sorsnak. Állítólag ez így normális. Amíg a Kiválasztottak az Arénában rettegnek az életükért, nem kínozzák őket az álmaik, arra csak később, a Viadal megnyerése után kerül sor. Senki sem menekülhet meg ez elöl. Egyszer a suliban mondta az egyik tanár, hogy ez az egész annak köszönhető, hogy az Arénában a játékosok nem is fogják fel igazán, mi történik velük, mert nincs idejük agyalni a dolgokon. Persze később, amikor bajnokok lesznek, rájönnek, hogy nem képesek tovább élni a régi életüket, és hogy visszafordíthatatlanul megváltoztak. Hogy leplezzék a furcsaságaikat, és enyhítsék a bennük lakozó fájdalmat, a legtöbben tiltott szerekhez nyúlnak. Mások, akik nem élnek a sok pénz kínálta lehetőségekkel, inkább csak magukban szenvednek, vagy behódolnak a Kapitóliumnak.

  Arra ébredek, hogy valami nedves, hideg folyadék csöpög rám. Felnyitom a szemem, és megpillantom a mellettem álló Alexet, aki nem visel egyebet egy alsónadrágnál, nedves haja pedig a homlokába hullik.

-’Reggelt! – biccent felém.

- Neked is! – motyogom álmosan.

  Megdörzsölöm a szemem, és jobban megfigyelem a szövetségesemet. Mit ne mondjak, vadítóan néz ki! Mindig is tudtam, hogy jó pasi, de hogy ennyire, azt még álmaimban sem gondoltam volna! Alex ugyanis nagyon izmos, és eszméletlenül szélesek a vállai. Így, hogy a haja a szemébe lóg, és az egész testéről folyik a víz, még dögösebb.

-Azért ennyire ne olvadj el látványosan, oké? – vigyorog rám.

- Én igazából nem… - kezdenék magyarázkodni, de a fiú a szavamba vág.

- Nyugi, Katie, semmi baj! Megszoktam már, hogy az összes lány megbámulja a csodás testemet.

  Unottan forgatom a szemeimet. Hiába egy Adonisz, ő akkor is örökké Alex marad, a gúnyos, megalázó beszólásaival együtt. Ezen lehetetlen változtatni.

-Úsztál? – váltok témát.

- Igen – bólint. – Jó helyet ajánlott a mentorom. Már hiányzott a tenger. Igaz, hogy ez más, mert nem sós a vize, de nekem ez is megfelel. A lényeg, hogy úszhassak!

- Meg mutogasd magad, mi? – nevetek fel.

  Alex mosolyogva megrázza a fejét, és öltözni kezd. Miután elkészül, letelepedik mellém, a szürke hátizsákból elővesz egy szelet húst, és falatozni kezd. Én is megéhezem, ezért követem a szövetségesem példáját. A hús íze egyébként kicsit sós, de azért tűrhető. Mondjuk, ez most egyáltalán nem érdekel, az a fontos, hogy nem halok éhen. Felőlem bogarat is ehetnék, annak is örülnék.

-Nem félsz, hogy rád szállnak? – kérdezem hirtelen.

- Hogy értve?

- Tudod, mint Finnickre. Folyton a nyakán lógnak, egy szabad perce sincs a Kapitóliumban, de ha mégis, akkor is a Kiválasztottakkal kell lennie… Nem félsz, hogy veled is ez lesz?

- Ahhoz előbb meg kellene nyernem a Viadalt! – nevet fel Alex.

- De mi lesz veled a győzelem után? – kérdezem.

- Hazamegyek, és boldogan élek, amíg meg nem halok? – kérdez vissza gúnyosan.

- Mindenkit tönkretesznek, ez alól te sem lennél kivétel! – érvelek.

  Alex megvonja a vállát, és folytatja a reggelijét. Úgy döntök, egyelőre leállok a kérdezősködéssel. Nagyot harapok a kenyerembe, ami szintén száraz, de mint a hús esetében, ez is jobb, mint a semmi. Emlékszem még a régi, keserves telekre, amikor még az árvaházban éltem. Örültünk, ha hetente egyszer, vagy kétszer étel került az asztalra. Akkoriban az állatok téli álmot aludtak, így még vadászni sem lehetett. Naponta több tíz ember halt meg az éhezés miatt. Egyszer én is halálközeli állapotba kerültem. A nevelők azt az elvet vallották kevés étel esetén, hogy az kap harapnivalót, aki hamarabb leér a konyhába. Emiatt tanultam meg gyorsan futni, de sajnos azon a januári napon feldagadt a lábam, mert nem vettem észre az erdőben egy hólepte farönköt, és elestem benne. Ennek köszönhetően nem értem le az étkezőbe, és kihagytam a vacsorát. És ez így ment vagy három héten keresztül. A szobatársaim, Mary és Caroline nem igazán kedveltek, ezért egy falatot sem adtak a saját főzelékükből, kenyerükből, vagy éppen szárnyasukból.  Aztán egy nap egy felügyelő érkezett az árvaházba. Hosszú, fekete szövetkabátot, barna nadrágot, és kopott, lyukas csizmát viselt. Ledobta a fejéről a kapucniját, és nagy, barna, szigorú szemeivel végignézett a játszószobában összegyűlt gyerekeken. A pillantása megállapodott rajtam. Az igazgató felé fordult, és halk, rekedtes hangon behívta az irodájába beszélgetni. Egy óra múlva a két férfi kijött a koszos, büdös szobából. Az igazgató a nevemet kiáltotta. Rettenetesen megijedtem. Azt hittem, hogy az ismeretlen férfi egy rossz ember, aki az Arénába akar vinni. Megfogta a kezem, és kivezetett az addigi otthonomból. Nem szólt semmit, míg a nem értünk a közeli üzlet elé. Ott aztán vett nekem egy melegnek nevezhető cipőt és egy vastag, bélelt kabátot. Megint kézen fogott, és a Fő tér felé vezetett. Egyre jobban féltem ettől a magas, szótlan embertől. Valahonnan ismerősnek tűnt az arca, de nem tudtam hova tenni. Egyszer csak megállt egy kicsi ház előtt, kinyitotta az ajtaját, és betessékelt engem. A nappaliban megpillantottam az iskola egyik legnépszerűbb és egyben legidiótább fiúját, Valter Johnsont.

-Szóval, ő lesz az új húgom? – vonta fel a szemöldökét izgatottan. Meglepő módon hiányzott a rosszallás, a megvetés, és a gúny a tekintetéből.

- Olyasmi, de azért ne hanyagold el Mirandát! – bólintott a férfi, majd hozzám fordult. – Daniel Johnson vagyok, ő a fiam, Valter. A kislányom, Miranda már alszik, a feleségem, Nicole , és az anyósom, Daisy még nem értek haza a munkából. Mi leszünk az új családod, ha ez megfelel neked. Egyelőre a kanapén kellene aludnod, sajnos nincs más hely. Így is nyomorgunk.

  Abban a pillanatban végtelen nagy hálát éreztem a Johnson-család iránt, amiért ekkora szívességet tettek nekem. Soha sem fogom elfelejteni azt a napot, amíg csak élek.

-Vár rád valaki otthon? – kérdezem Alextől.

- Ne kezdd már te is! – morogja. – Elég volt nekem ezt Flickerman-nel megbeszélnem!

- Oké, nem erőltetem! – dőlök hátra megadóan. – De azért mégis jobb lenne, ha tudnám, ki a szövetségesem!

  Alex erre a zsebébe nyúl, és kivesz egy kicsi, gyűrött fényképet.

-Jared, az öcsém… - mondja.

  A képen egy alacsony, kedves arcú kisfiú szerepel. Nagyon hasonlít Alexre, bár a szeme világosabb árnyalatú. Kezében egy jól megtermett halat tart. A vonásai még gyerekesek, de biztosra veszem, hogy körülbelül öt év múlva igazi szívtipró lesz belőle.

-Aranyos! – mosolyodom el. – Hiányzik?

- Az nem kifejezés! – túr bele a hajába. – Persze, nem kívánom, hogy itt legyen mellettem, az Arénában, de azért szeretnék beszélni vele. Persze tudom, hogy ezt csak úgy lehet megoldani, ha élve kijövök, de… Szóval, érted.

- Igen, azt hiszem – sóhajtok.

  A fiú mosolyogva az oldalamba bök.

-Mi az? – kérdezi.

- Semmi, csak… - motyogom.

- Csak…? – kérdezi aggódva.

- A szüleim meghaltak négyéves koromba – suttogom szomorúan.

- Ó! – Alexen látszik, hogy váratlanul érte a hír. – Sajnálom!

- Nem kell! –legyintek. – Szinte nem is ismertem őket.

  A fiú erre nem szól semmit. Az öccséről készült képet nézi. A szemében valami olyasmit vélek felfedezni, amit eddig még nem tapasztaltam, legalábbis nála nem. Meg akarja védeni, ez egyértelmű. Talán félti, hogy mi lesz vele, ha ő meghal. Én is így tennék, ha lenne testvérem, de szerencsére nincs. Nem bírnám ki, ha még egy emberért aggódnom kellene.

-És a te szüleiddel mi van? Mit mondtak a búcsúzásnál? – töröm meg a csendet.

- Ők is meghaltak, amikor öt éves voltam. Tudod, volt az a Betty Cooper-féle ügy, és…

- Várj, az én szüleim is… - lepődöm meg.

  Alex felhúzza a szemöldökét, majd teljesen váratlanul mosoly húzódik végig a száján.

-Mi van? – feszengek.

- Azt hiszem, ismertem a szüleidet. Persze nem tudtam, hogy ők azok, de valószínűleg láttam őket. Tudod, mindig nálunk tartották a gyűléseket, ahol megbeszélték, hogy hogy kellene intézni az ügyet, ki menjen egyáltalán, meg ilyenek.

  Az égből egy kicsi, szürke doboz közeledik felénk. Ajándékot kaptunk! Mondjuk, ez egy kicsit meglepő. Az ugye nyilvánvaló, hogy a kapitóliumiak engem gyűlölnek, és azt hittem, ezért Alex hírnevére sem vet túl jó fényt, hogy otthagyva a Hivatásos bandát, velem kötött szövetséget. Bár lehet, hogy a tegnapi kegyetlen gyilkosságom és Alex reggeli vetkőzése miatt mostantól számíthatunk pár támogatóra. Az is benne van a pakliban, hogy Johanna baltával való fenyegetése hatásosnak bizonyult.

  A csomagban sajnos hasznos dolgok helyett csak egy levelet találunk.

-Na, jól van, emberek, most azonnal indítsatok az erdőbe, és keressétek meg Naomit! Igaz, elvan egyedül is, de veletek együtt mégis csak jobban érezné magát. Amúgy ha még egy szót szóltok Bettyről, és dolgairól, garantáltan meghaltok! Kaját nem küldök, az úgyis van nálatok. Majd ha látom, hogy szűkölködtök valamiben, beszélek a támogatókkal. Alex, örülök, hogy otthagytad a Hivatásosokat, végre nem kell azzal a pszichopata Enobariával tárgyalnom, ha küldeni akarok neked valamit! Aztán csak ügyesen! – olvasom fel a levelet hangosan. – F, tehát Finnick írta.

- Tényleg, Naomi! – csap Alex a homlokára. – Szegény, teljesen megfeledkeztem róla!

  Érzem, hogy a gyomrom forogni kezd, az arcom egészséges színe pedig paprikavörösre változik. Naomi. A kislány, akit én öltem meg, és „elfelejtettem” szólni erről a szövetségesemnek. Nem mehetek el megkeresni! Miért ír Finnick ilyeneket, amikor jól tudja, hogy mi történt? Ő maga küldte a halálos injekciót! Miért akarja, hogy elinduljak megkeresni egy halott kislányt, ráadásul a Körzettársával együtt? Hogy lehet valaki ennyire szemét? Talán ezzel akar bosszút állni azért, amiért megcsókoltam? Nem, abban nem lenne semmi logika. Mondta, hogy nem haragszik rám. De akkor mégis miért hoz ilyen kínos helyzetbe?

-Hahó, Katie, itt a Föld, hallasz engem? – integet Alex a szemem előtt.

- Ja, igen, csak elbambultam! – rázom meg a fejem sután. – Bocsi!

- Semmi gond. Megyünk megkeresni Naomit?

- Persze! – bólintok a lehető legmeggyőzőbben.

  A Horrorerdő felé vesszük az irányt. Szívem szerint lassú tempóban haladnék, de Alex úgy siet előre, mintha az élete múlna rajta. Megkérdezem, hogy miért ilyen fontos neki, hogy Naomi velünk legyen, miközben jól tudja, hogy biztonságban van, elvégre okos lány, de a fiú nem válaszol, csak gyorsítja a lépteit. Az erdő előtt a táskába nyúlok, és előhúzom belőle a fokhagymafüzért.

-Ez meg minek? – ráncolja a homlokát a szövetségesem.

- Ez a hely tömve van különféle teremtményekkel, többek között vámpírokkal, amik ellen a legjobb fegyver a fokhagyma – magyarázom.

- Vámpírok? – vonja fel a szemöldökét. – Katie, nem lehet, hogy egy kicsit túl sokat lógtál Finnickkel?

  Unottan megrázom a fejem.

-Nem olyan vámpírok, hanem igaziak! Tudod, kiszívják az ember nyakából a vért, hihetetlenül magasak, köpenyt hordanak, a hajuk fekete…

- Oké, oké, értem! – teszi fel magadóan a kezét. – A hely nyüzsög a vérszívóktól. Ha ennyire ragaszkodsz hozzá, hozhatod a fokhagymát. Engem nem érdekel, amíg találkozunk Naomival, és nem futunk bele valamelyik pszichopatába!

  Belépünk a magas, vékony fák közé, ahol ismerős érzések kerítenek hatalmukba. Eszembe jut, hogy mik történtek ezen a helyen. Itt öltem meg Naomit, itt tudtam meg, hogy Joel meghalt, innen menekültem el, és itt küzdöttem meg a vámpírral. Nem túl kellemes emlékek. Utálom ezt az erdőt!

  Alex megy elöl, én követem. Már vagy fél órája bolyongunk eredménytelenül, mikor hangokat hallok az egyik fáról. Felkapom a fejem, és látom, hogy egy alak ugrik át egy másik ágra. Olyan gyorsan suhan, mintha egész életét a fák között töltötte volna. Az arcát emiatt nem tudom kivenni. Szerencsére valószínűleg ő sem vesz észre minket, tovább ugrándozik a lombok között.

  Úgy tűnik, Alex annyira el van foglalva a Körzettársával, hogy nem tűnt fel neki a fölöttünk ólálkodó Kiválasztott. Legalábbis remélem, hogy csak egy játékos, és nem egy vérszomjas mutáns.

-Nem pihenünk egy kicsit? – kísérelem meg.

- Oké, de csak öt percre! – könyörül meg rajtam a fiú.

  Leguggolok a földre, és iszok egy korty vizet. Alex eközben jobbra-balra tekinget. Közben egyre idegesebbnek tűnik. Egy pillanatra elgondolkozom rajta, hogy elmondom neki az igazat Naomival kapcsolatban, de végül elvetem az ötletet. Ha megtudja, talán még meg is ölne, de az biztos, hogy felbontaná a szövetségünket. Ami rossz lenne, tekintve, hogy fantasztikusan érzem magam a fiú társaságában. Az interjú előtt határozottan megváltozott a viselkedése velem szemben. Szinte nem is sértegetett, amióta bekerültünk az Arénába. Jobban belegondolva nem is olyan borzalmas ez a szövetség-dolog, persze csak addig, amíg nem kell megölnünk egymást. Mert bármennyire is fáj, nem szabad elfelejtenem, hogy egyszer majd kést kell eresztenem Alex Emerson fejébe, ha élve ki akarok jutni erről az átkozott helyről. Ez egy olyan Viadal, mint a többi. Egy győztese lesz, nem kettő. A Kapitóliumnak nem számít, hogy a szövetségesekből egy idő után barátok válnak, sőt annál nagyobb élvezettel nézik végig a Viadalt.

  Ismét mozgolódást hallok az egyik fáról, és riadtan felkapom a fejem. Most Alexnek is feltűnik a dolog, ezért szótlanul átnyújt nekem egy kést a gyűjteményéből. Feltápászkodom, és szorosan a fiú mellé préselődöm. Alex megemel egy kést, és pontosan célozva a fára dobja, ahonnan a rejtélyes hangok jönnek.

  A fáról hirtelen egy Kiválasztott ugrik le, aki azonnal Alex hátára veti magát. Nem tétlenkedem. Eldobom a késemet, és teljes erőből püfölni kezdem az illető hátát. Ő azonban egy jól irányzott rúgással a földre terít. Alex megragadja a játékos lábát, és a földhöz vágja a támadóját. Gyorsan felugrok, megfogom a fegyveremet, és Alexszel együtt az előbb még ugrándozó Kiválasztott felé közelítek vele.

  Most veszem csak észre, hogy ki is az valójában: a lány a Tizenkettedik Körzetből. Göndör, barna haja csapzottan tapad a homlokára, kezében egy éles pengét szorongat. Barna, karikás szemein jól látszódik, hogy már régóta nem aludt, és az Arénában töltött idő nagy részét sírással töltötte.

-Nocsak, nocsak, nocsak! – nevet fel gúnyosan. – Kiket látnak szemeim? Katie és Alex, így, együtt! Igazán drágák vagytok, ugye tudjátok? Én már csak arra lennék kíváncsi, hogy mégis hogy találtatok egymásra. Alex, már nem zavar, hogy a csaj kis híján megölt az edzésen? És te, Katie, neked nem gond, hogy a szövetségesed annyiszor megalázott? Vagy a drágalátos pasid javaslatára áltál össze vele?

- Na, jól van, Tizenkettes! – Alex megragadja a lányt a pólójánál fogva, és egy fának nyomja a hátát. – Ha csak ennyit bírsz kinyögni, akkor akár el is vághatom a torkod, nem gondolod?

- Ne! – visítja a lány. – Kérlek, ne ölj meg!

- Bocs, de ez egy kicsit zavaros. Majdnem megfojtasz hátulról, aztán elkezdesz hülyeségeket beszélni, ráadásul olyan dolgokról, amikhez semmi közöd, és még azt kéred, hogy ne öljelek meg? Szerintem, csillagom, te nem vagy kifejezetten normális!

- Miért ne öljön meg? – lépek közbe határozottan.

  A lányra nézek. Az arca izzadt és zavart, a szemeiben idegességet és nyugtalanságot vélek felfedezni. Még biztos, hogy nincs tizenhat éves, de az is lehet, hogy még tizenöt se.

-Meghalt a bátyám… - suttogja.

- Akkor te is nyugodtan utána mehetsz! – morogja Alex, és a késével közelíteni kezd a lány torka felé.

- Várj! – szólok rá a fiúra. – Hagyd, hogy elmagyarázza! Mindenki érdemel egy második esélyt, még… Mi is a neved? – fordulok a Tizenkettes felé.

- Samira Olsen – mondja.

- Még Samira is! Szóval, elmeséled, hogy hogyan halt meg a bátyád, és miért akartad megölni a szövetségesemet?

- Szívesen, ha a haverod hajlandó lesz elengedni! – lövell egy szúrós pillantást Alex felé.

  Alex fintorogva elengedi a lányt, de továbbra is erősen szorítja a karját, aminek örülök, így legalább nem fog magyarázat nélkül megszökni.

-Szóval, mint tudjátok, engem a bátyámmal, Jason-nel együtt választottak ki – kezdi Samira. – Neki ez lett volna az utolsó éve, nekem a harmadik, mivel tizennégy éves vagyok. Eleinte minden jól alakult, az idióta mentorunkat is sikerült rávennünk, hogy segítsen. Megbeszéltük, hogy együtt lelépünk a Bőségszarutól, de aztán túl messzire kerültünk egymástól. Kétségbeesetten keresni kezdtem a bátyámat, és akkor megláttam, hogy az a rohadék… az a Pablo… - Letöröl a szeme sarkából egy könnycseppet. – Megölte Jasont! Rá akartam támadni, de láttam, hogy ott van mellette Cara, és inkább elmenekültem. Közben az egyik halottól elvettem ezt a pengét – mutatja fel a fegyverét. – Ugye tudjátok, hogy meg fogom ölni Pablot?!

- És gondolom, most jön az a rész, hogy véletlenül összekeverted velem! – csóválja a fejét Alex.

- Ja, nem, téged gyakorlásból akartalak megölni. Tudod, hogy menjen valahogy! – legyint Samira.

  Alexszel összenézünk. Szinte szavak nélkül is megértjük egymást. Mindketten ugyanazt gondoljuk erről a lányról: hogy őrült. Én valamiért mégis úgy érzem, még hasznunkra lehet a Hivatásosok ellen. Cara, Tiffany, és Pablo előbb-utóbb keresni fogják Alexet és Marcust, és lényegesen jobb esélyekkel indulunk ellenük, ha velünk van ez a titokzatos Samira Olsen is.

-Van egy ajánlatom! – fordulok a lány felé. – Nem kötünk veled szövetséget, mert nem bízunk meg benned…

- Most jön a de…- forgatja unottan a szemeit.

  Úgy teszek, mintha nem hallottam volna a beszólását.

-… de még hasznunkra lehetsz, ha ennyire végezni akarsz Pablóval. Velünk lóghatsz, adunk ételt és italt. Ha a Hivatásosok, vagy akárki más ránk támad, kötelességed velünk együtt részt venned a harcban. Nem avatunk be a terveinkbe, csak ha nagyon muszáj. Nem bízunk meg benned, amíg helyre nem hozod a hibádat.

- És mivel hozhatom helyre? Simogassam meg Alex hátát, és kérjek tőle bocsánatot, vagy mi? – fújtat Samira gúnyosan.

- Majd meglátjuk – mondja Alex.

- Szóval szövetség? – nyújtja felém a kezét kérlelő tekintettel.

- Ja, olyasmi! – rázom meg a kezét.

- Veled nem haverkodom! – ölt nyelvet Alexre.

- Sajnálom! – vágja rá a fiú lekicsinylő hangon.

- Amúgy nem csak Pablóval fogok végezni, van más célpontom is! – vigyorog rám Samira.

- Az jó – felelem, és megpróbálok nem idegeskedni azon, hogy a csajnak enyhén pszichopata fény csillog a szemeiben. Így, vigyorogva, kicsit hasonlít Enobariára.

- Sokkal jobban járna mindenki, ha halott lenne. Annyi embertől vette el az életét, ő is megérdemelne már egy kis szenvedést! Még nem döntöttem el, hogyan vagy mivel kínzom meg, de ami késik, nem múlik! – beszél tovább.

- Igazán fantasztikus vagy! – gúnyolódik Alex.

- Kussolj, Négyeske, még nem is tudjátok, kiről van szó!

- Egyrészt, ha én Négyeske vagyok, te Tizenketteske! – vág vissza a fiú. – Másrészt pedig nem nehéz kitalálni. Cara, vagy Tiffany.

- Nem éppen! – vigyorodik el Samira.

- Akkor? – kérdezem.

- Tudjátok, van egy velejéig romlott ember Panem-ben, aki sokkal, sokkal gonoszabb, mint a két Hivatásos lány együttvéve. Hány ember halála szárad, például, Cara lelkén? Négy? Esetleg öt? Több ezer ember, na, az már valami!

- Samira – suttogom halkan. – Snow-ról beszélsz, ugye?

- Okos lány vagy te, Katie, mindig is tudtam! – kacsint rám. – Amint kijutok az Arénából, első dolgom lesz, hogy elvágjam a torkát annak a rohadéknak!