2015. szeptember 14., hétfő

Tizenkettedik fejezet



  Soha sem számítottam túl erősnek, és nem is csak az éhezés miatt, alapjáraton gyenge csontozattal rendelkezem. Szinte minden testnevelésórán csak fetrengtem, annyira nem bírtam a strapát. A tanárom jól meg is szidott ezért, folyton azzal fenyegetett, hogy kirúgat az iskolából, ha még egyszer meglát a földön. Én persze nem vettem a szívemre a szidalmat, kisebb gondom is nagyobb volt a karrierista tornatanárom kirohanásainál. A férfi sokévnyi kínkeserves szenvedés után úgy döntött, kinyomozza a probléma forrását: mint kiderült, a csontozati erőnlétem nem elég fejlett a komolyabb sportoláshoz. A tanárom azt mondta, akkor sem lennék erős, ha a szükség arra kötelezne, hogy meg kellene mentenem valaki életét.
  Úgy látszik, ezúttal tévedett. Most meg kell mentenem valakit, és emiatt kétszer olyan izmosnak érzem magam.
  A vámpír nyakába bokszolok, aztán teljes erőből a hasába rúgok. A lény egy pillanatra összegörnyed, ám legnagyobb sajnálatomra hamar felegyenesedik. Nagy, vörös szemeiben a bosszú tüze csillog. Megremegek, és egy pillanatra elgondolkozom azon, hogy vajon helyes-e, amit csinálok. Aztán megpillantom a földön vonagló Naomit, és rögtön elszáll az összes kételyem.
-Na mi van, feladod? – kérdezem a lénytől gúnyos hanglejtéssel. – Hagyod, hogy egy Kiválasztott kifogjon rajtad? Ennyire béna mutánst kreált volna, Mr. Crane? Mit ne mondjak, jobbra számítottam! Így nem is lesz olyan brutális a Viadal csúcspontja!
- Seneca sokkal rafináltabb, mint hinné, Miss Hope! – szólal meg a férfi suttogó, halk hangon. – Én vagyok a kezdet. Azért küldtek ide, hogy próbára tegyem Miss Cowell képességeit. De ha már ön is idekeveredett, magával is végezni fogok!
- Azt majd meglátjuk, hogy ki végez kivel! – mordulok rá. – Mellesleg mióta tudnak a Kapitólium mutánsai beszélni?
- Amióta ilyen nyomorék Kiválasztottakkal kell megküzdeniük! – vágja rá a vámpír.
  Lekezelő mosolyra húzom a számat, közben a tekintetem újból Naomi felé siklik.  A kislány a mellette lévő nyílra téved, majd rám néz, és egy szót tátog: Időt!
Időt. Naomi időt akar nyerni. Talán az a célja, hogy kimerítsem a vámpírt, és ő közbe lelövi. Nem is rossz taktika, érdemes kipróbálni. A kérdés csak az, vajon működni fog-e?
-Maga nyomoréknak gondol engem? – vonom fel a szemöldökeimet. – Nos, akkor eléggé félreismer. Sokkal többre vagyok képes, mint ahogy azt gondolná.
- Például mire? Megcsókolni Mr. Odairt?
- Igen, például! – bólintok. – Meglepő, nem? Egy egyszerű, ügyetlen Kiválasztott fel meri vállalni az eddig elfojtott érzelmeit az egyik legkívánatosabb mentor iránt. Nem mindenki képes rá.
- Együtt vannak? – visít fel a lény.
- Talán – villantok rá egy sejtelmes mosolyt. Tudom, hogy ha valamilyen csoda folytán túlélném a Viadalt, Johanna és Finnick kinyírnának ezért, de most nem érdekel. Meg kell mentenem Naomit, és bármire képes vagyok érte. Ha kell, azt hazudom, hogy beleszerettem Finnickbe. Nekem már úgyis mindegy, Naomit viszont nem hagyhatom magára, bármennyire is idegesítő néha. Meg amúgy is, a mentorom azt mondta, legyek titokzatos, a „Talán” pedig elég kétértelmű válasz, szóval még mindig azt csinálom, amit Johanna tanácsolt.
  A vámpíron látszik, hogy majd felrobban dühében. Felém lép, és már éppen összeérne az orrunk, amikor egy nyílvessző hátulról átszúrja a hasát. Üveges ábrázattal mered rám, majd hirtelen megfordul, és egy fülsiketítő ordítás kíséretében Naomi felé rohan. Én azonban továbbra sem adom fel. A gyilkos mutáns hátára vetem magam, és megkapaszkodom a vérszívó fogában. Olyan erősen szorítom, hogy szinte belelilul a kezem. A vámpír továbbra is csak üvölt és rohan. Naomi most a homlokára lő, de ez sem segít semmit. Szeretnék szólni a lánynak, hogy ne pazarolja a nyílvesszőket, de nem jut időm erre. A nagy kapaszkodás közben még beszélni is elfelejtek. Egy ismeretlen, nyüszítő hangra emlékeztető sikoly hagyja el az ajkamat. A fejemet hátravetem, a térdemmel a vámpír hátába hatolok. A mutáns egyre keservesebb rángatózásba kezd, míg végül elterül a pázsiton. Ütemesen a földhöz veri a hátát, és ezáltal engem is. A fülem zúg, a fejembe száll a vér, ennek ellenére továbbra is a férfi fogát ráncigálom. Naomi megérti, hogy a nyíl most nem segít, ezért a tegezével püföli a vérszívót. A kezem a lény ínyére vándorol, ahol kitapintom a fogának a kezdeményét. Undorodva belevájom a körmömet a húsba, és a kezem mozgatásával kiszedem a túlméretezett vámpírfogat.
  A küzdelemnek azonban még koránt sincs vége. A vámpír ugyanis felemelkedik rólam, és a megmaradt fogával Naomi karjába mar. A lány nyöszörögve összeesik, de még mindig nem hal meg. A gyilkos lény megfordul, és mélyen a szemembe néz. Nyitja a száját, éppen készülne mondani valamit, de én megelőzöm. Felpattanok, és a szívébe szúrom a fogát. A vérszívó szemei kigúvadnak, a karja megmerevedik, és szépen, lassan elterül a talajon. A biztonság kedvéért nem veszem ki belőle a mérgezett fogat. Mikor már minden egyes porcikája a földön van, erősebben nyomom bele a saját mérgét. A vámpír behunyja a szemét, majd különös módon porrá válik a teste, és örökre eltűnik az Aréna lágy szellőinek ölén.
-Katie… - hallom meg magam mögül Naomi keserves hangját.
  Gyorsan a lányhoz lépek. Leveszem a kabátomat, és begyűröm a feje alá, remélvén, hogy így kissé kényelmesebb lesz neki.
-Köszönöm, hogy megmentettél! – erőltet magára egy halovány mosolyt. – Olyan hirtelen történt minden! Az erdőben sétálgattam, és menedéket kerestem éjszakára, aztán hangokat hallottam egy fa mögül… anya hangját. Odamentem, és ott állt a vámpír. Rám vicsorgott, ezért menekülni kezdtem. A tisztásra értem, és körülnéztem, de nem láttam. Azt hittem, sikerült leráznom, de hirtelen rám ugrott az egyik fa tetejéről. Elkezdtem segítségért kiabálni, aztán jöttél te, és… innen már tudod.
- Igen, azt hiszem… - motyogom.
- Mellesleg számítottam rá, hogy lesz itt valami szörnyűség, de nem hittem volna, hogy már most. Hiszen csak pár órája kezdődött a Viadal! Ilyenkor még nem jönnek a mutánsok, csak a Végjátékban.
- Miért számítottál rá, hogy…? – ráncolom a homlokomat.
  Naomi megvonja a vállát.
-Pont az erdő ajtajánál jöttem be. Még örültem is egy kicsit, hogy milyen hangulatos, de aztán észrevettem a rajta lévő, vérvörös festékkel írt Horrorerdő feliratot. Elég durva ez az Aréna…
- Az előbb kis híján megöltek, és te azt mondod, elég durva?
- Hát… igen. Miért, nincs igazam?
- De… - bólintok megadóan. – Igazad van, csak én máshogy fogalmaznék.
- Hogyan? – mosolyog rám óvatosan.
- Beteges. – kezdem sorolni kissé eszelős fejjel. – Szadista. Halálos. Elmebetegek által kitalált. Érted, ilyenek, és akkor még szépen fogalmaztam.
  A kislány legnagyobb meglepetésemre felnevet.
-Bocsi! – kuncogja. – Csak a Hetedikben olyan jópofa emberek élnek. Tavaly a Körúton mondjuk Johanna nem volt túl vicces, inkább olyan, nem is tudom… labilis idegállapotúnak tűnt.
- Most te fogalmaztál szépen – nézek rá szomorúan.
  Johanna Körútja finoman szólva is érdekesre sikeredett. Minden Körzetben a lázadásra ösztökélte a népet, amivel kivívta Snow haragját. Az Ötödik Körzet volt a próba. Az elnök állítólag azon a reggelen felhívta és megfenyegette Johannát, hogy megöleti a családját, ha akár egyszer is egy rossz szót is mond róla. A lány megfogadta, hogy mostantól szelíd, és nyugodt lesz. Csakhogy nem számolt a szövetségese emlékével, ezért a tiltás ellenére akkora botrányt csapott, mint még soha senki a Viadalok történetében. Válogatott jelzőkkel illette Snow-t és a Kapitóliumot, sőt még a reggeli beszélgetésről is szót ejtett. A lány élő adásban megfenyegette az ország vezetőjét, hogy meg fogja ölni. Johanna pedig nem szokott blöffölni, ahogy Snow sem. Aznap este az egész Mason-famíliát lemészárolták a helyi Békeőrök. Johanna ettől látszólag lenyugodott, a többi Körzetben és a Kapitóliumban zárkózottan, illedelmesen viselkedett. Mikor visszatért a Hetedik Körzetbe, tartott a Fő téren egy kis beszélgetős estet. Mivel a Körzetünk nem éppen a számtalan győztesről híres, mindenki szívesen fogadta a meghívást. Mindez titokban zajlott, így a Békeőrök nem tudtak róla. Johanna aznap este, az egész Körzet színe előtt megfogadta, hogy mindenáron meg fogja ölni az elnököt, sőt már egy segítőtársat is talált magának. Mindannyian hittünk neki. Kár, hogy a merényletéről eddig nem lehet tudni semmit, még azt sem, hogy mikorra tervezi.
-Hahó, Katie, itt vagy? – integet Naomi a szemem előtt.
- Ja, igen, csak elbambultam – kapok észbe. – Mit is mondtál?
- Hogy mesélj valamit, amitől jobb kedvre derülök! – néz rám kedvesen.
- Öhm, oké… - motyogom. Az az igazság, hogy fogalmam sincs, mitől derülne jobb kedvre Naomi. Meg amúgy sincsenek olyan vicces történetek a tarsolyomban. Hacsak…
- Képzeld el, hogy az interjú után elmentem motorozni! – jut eszembe a mentőötlet.
- Te tudsz motorozni? – csodálkozik a kislány.
- Na, azt azért nem! – nevetek fel. – De Alex tud, és elvitt engem. Hozott egy váltásruhát, mert mégsem száguldozhattam a legcsinibb kisestélyimben. Mielőtt elindultunk volna, mondta, hogy úgy nézek ki, mint egy panda. El is nevezett Pandalánynak.
- Alex olyan cuki! – mondja Naomi ábrándos tekintettel. – És milyen volt a kirándulás? Miről beszélgettetek?
- Hallod, szuper volt! – vigyorgok rá csillogó szemekkel. – Elvitt egy csendes kis rétre, és tök sokat nevettünk. Bár eleinte szomorkodott egy kicsit, mert azt hitte, hogy nem néz ki egész jól, meg hogy Finnick mellett ő mindenkinek csak a B-terv, de megnyugtattam, hogy ez hülyeség, mert csomó ajándékot bedobáltak neki a kapitóliumi lányok az interjúja után.
- Ettől megnyugodott?
- Azt nem tudom, de közölte, hogy szerinte biztosan azt akarják, hogy felvegye a fehérneműiket.
- Annyira beteg! – nevet fel hangosan. – Komolyan, kinek jut eszébe ilyesmi? Jaj, úgy bírom Alexet! Te is?
- Ja, mondhatni. Segítőkész, és nem rossz fej. Tényleg, mondta neked az egyezséget? – faggatózom.
- Persze! – bólogat sunyi mosollyal a szája szélén. – Annyira rendes, hogy így átveri a Hivatásosokat a kedvünkért!
- Hát igen, nagyon rendes – mondom.
- A fenébe! – kiált fel Naomi ijedt hangon.
- Mi a baj? – aggódom.
- A sebem… - mutat a karjára. – Vérzik! Szerinted mit csináljak?
- Fogalmam sincs, nem értek az ilyen orvosos dolgokhoz – biggyesztem le a számat. – Vagy várj csak! – csapok a homlokomra. – Kérjük meg a támogatóidat, hogy küldjenek egy kis gyógyszert! Meg egy kis kenyér is jól jönne…
- Ez jó ötlet! – helyesel a lány.
  Nem sokára le is ereszkedik közénk egy kicsi, szürkés doboz. Kinyitom, és találok benne egy szelet kenyeret, egy üveg vizet, egy fecskendőt, és egy levelet, amiben a következő szöveg áll:
  Még soha, senki sem élt túl egy vámpírtámadást. Sokkal erősebb, képzettebb Hivatásosok is belehaltak egy ilyen esetbe. Nyugodj bele, Katie, hogy nem ő lesz a kivétel. Még van hátra körülbelül két napja, de azt is kínkeservesen fogja eltölteni. Egyelőre még nem látszik rajta, de a vámpír mérge már befészkelte magát a szervezetébe. Hamarosan súlyosabb lesz az állapota, ezért küldtem a mérget, a fecskendőben. Legyen ez a mi titkunk, Mariának egy szót se erről az egészről! Hidd el, mindenkinek így lesz a legjobb. Naomi nem szenved, Maria nem nézi végig a kislánya halálát, neked pedig nem kell akaratod ellenére szövetséget kötnöd. Ja, és ha megkérhetlek, ne mondj semmi félreértetőt, még a mutánsoknak se! Kösz! F.
  Megdöbbenve olvasom el újra és újra a sorokat. Megpróbálom felfogni, hogy lehet Finnick ennyire kegyetlen és szívtelen. Lehet, hogy rengeteg szenvedéstől mentené meg ezzel Naomit, de attól még úgy szervezi a dolgokat, hogy én legyek a hibás! Azt akarja elérni, hogy én legyek a gonosz lány, aki megöli a szerencsétlen, fiatal Kiválasztottakat, és emiatt még jobban megutáljon az egész Kapitólium. Nyilvánvalóan neki is jobb lenne, ha meghalnék, hiszen akkor könnyebben tudná rendezni a kapcsolatát Annie-vel!
-Jót ír? – zökkent ki Naomi a levél okozta sokkból.
- Öhm… - motyogom.
- Rossz hír, ugye?
  Naomi életében talán először rettentően szomorú arcot vág. Nagy, barna szemeiben könnyek gyülekeznek, a homlokán izzadságcseppek gyöngyöznek. Kicsi, rózsaszín szája remegni kezd.
-Meg fogok halni, ugye? – kérdezi elhaló hangon.
- Naomi, én… - dadogom.
  A kislány azonban nem várja meg, hogy befejezzem. Közelebb húzódik hozzám, és hozzám bújik. Egy ideig nem tudok mit kezdeni a helyzettel, aztán finoman viszonzom a szorítását. Így ülünk, ketten a halálos rét közepén. A Hold pont fölöttünk tündököl, a fénye satnyán megvilágítja az arcunkat. Arra gondolok, milyen jó is lenne most elrepülni, fel, oda, az idegen bolygóra. Ott biztosan nincsenek Viadalok. Nem állítják az embereket olyan döntések elé, hogy megöljenek-e valakit, akit kedvelnek, vagy hagyják meghalni. Nem kell tartani az éhezéstől, a mutánsoktól, az Aratástól, a Játékmesterek bosszújától, a Hivatásosoktól, és a többi játékostól. Mindenki békében él, és soha sem veszekszenek. Legalábbis, én így képzelem.
-Szerinted ki lesz az? – töri meg Naomi a csendet.
- Ki lesz mi? – kérdezem zavartan.
- Hát a győztes… - suttogja a kislány elhaló hangon.
  Elgondolkozom. Eddig még soha sem agyaltam ezen. Tisztában voltam és vagyok azzal, hogy elég gyengék az esélyeim, és hogy a mezőny telis-tele van jobbnál jobb harcosokkal. De hogy ki esélyes a győzelemre? Nem is tudom. A Hivatásosok biztosan. A Kapitóliumban mindenki odáig van Tiffany szépségéért, Cara és Marcus kegyetlenségéért, és Alex laza, flegma stílusáért, na meg a sármjáért.  Pablóban is találtak valószínűleg valami eszeveszetten fantasztikust. Lehet, hogy kifejezetten erős, ügyes, vagy esetleg okos. Ők igazán jó esélyekkel rendelkeznek. De mi a helyzet a többiekkel? Azokkal, akik gyengék, gyávák, fiatalok, és ügyetlenek? Akikben nincs semmi különleges és szerethető? Akik olyanok, mint… mint én? Azokkal mi a helyzet? A biztos halál vár rájuk? Vagy talán még maradt számukra valami? Talán egy kis remény, de ennyi. Ezzel vége mindennek.
-Nem is tudom. – válaszolok. – Talán valamelyik Hivatásos. Azt hiszem, Alexnek örülnék a legjobban. Ő tényleg megérdemelné, ha hazamehetne az öccséhez. Amúgy mindenki magát akarja bajnoknak, csak nem számolnak a következményekkel. Tudod, a legtöbbjüket tönkreteszi a Kapitólium – teszem hozzá Naomi értetlen arckifejezését látván.
- Mindenkit? – csodálkozik. – Hogyan?
- Fogalmam sincs – vallom be. – De az biztos, hogy a legtöbben nem százasok. Mintha valami bajuk lenne az életükkel. Nézd csak meg Haymitch Abernathyt! A pasi alkoholista, és nem törődik a mentoráltjaival. Valószínűleg úgy áll hozzá a dologhoz, mint Blight, a Hetedik Körzet egyik régebbi bajnoka. Nem támogatják a Kiválasztottakat, mert úgy vélik, így is, úgy is a biztos halál vár rájuk, akkor meg minek foglalkozni velük?
- Nem hisznek a reményben – suttogja.
- Hát nem… - értek egyet vele.
- Mi van a levélben? – vált témát a kislány hirtelen.
- A levélben… - motyogom zavartan. – Semmi különös, nem igazán értem ezt az észjárást…
- Katie! – Naomi szigorúan néz rám. – Add ide, kérlek! Jogom van tudni, hogy mit gondolnak a mentoraim! Jogom van elbúcsúzni, mielőtt még túl késő lesz!
  A szája megremeg, az arcán végigfut egy kósza könnycsepp. Hatalmas sóhaj kíséretében átnyújtom neki Finnick levelét. Ő elveszi, és olvasni kezd. Az arcán villámgyorsan vetekedik a meglepődés, a szomorúság, és a reményvesztettség. Mikor a végére ér, rám veti nagy, sötétbarna szemeit, majd egy puszit nyom a homlokomra.
-Ezt miért kaptam? – lepődök meg.
- Mert jó ember vagy, Katie Hope – feleli egyszerűen.
- Hát, ezzel vitatkoznék! – nevetek fel keserűen.
- Ne vitatkozz! Jó ember vagy, és kész. Ezért fogsz megölni. Finnicknek igaza van, semmi értelme a szenvedésnek, ha úgyis meghalok. Kérlek – nyújtja felém az injekciós tűt. – Ölj meg! Senki sem ítélhet el emiatt, hiszen én kérlek rá. Viszont előtte, – teszi hozzá. - hagyd, hogy elbúcsúzzam a szeretteimtől!
- Biztos, hogy ezt akarod? – sütöm le a szemem szomorúan.
- Én megbízom Finnickben – mondja Naomi.
- Elhiszem – bólintok. – De biztos, hogy meg akarsz halni miattam?
- Nem miattad fogok meghalni, hanem a Játékmesterek miatt. Katie, te nem tehetsz semmiről! Csak egy áldozat vagy, pont úgy, mint én, Alex, Joel, vagy akár Tiffany. Gyilkolásra köteleznek minket. Szerintem senki sem hibás, aki az Arénában öl, hiszen a túlélésért teszi. Persze, ha megkínozza az áldozatait, az már más tészta, de ebbe most ne menjünk bele!
- A francba, olyan bölcs vagy! – húzom el a számat.
  Naomi harsányan felnevet, majd elkomolyodva a kamerába néz, és beszélni kezd.
-Anya, apa, és papa! Remélem, tudjátok, hogy benneteket szeretlek a legjobban az egész világon! Ezennel szeretnék ünnepélyesen bocsánatot kérni, ha valamivel megbántottalak benneteket, esküszöm, nem volt szándékos. Sosem fogom elfelejteni azt a napot, amikor apa hajójával kimentünk egy szigetre, és vagy egy hétig ott éltünk. Sátoroztunk, szalonnát sütöttünk, úsztunk a tengerben, és rengeteget mókáztunk. Úgy éreztem, olyan az életem, mint minden normális gyereknek, akik nem ebbe a szörnyű világba születtek. Valamiért veletek minden olyan szép, nyugodt, és vidám volt. Alig veszekedtünk, mindenben támogattatok, és sokat segítettetek nekem. Igazán köszönöm! Biztosra veszem, hogy egész más ember lennék, ha ti nem álltatok volna mellettem! Mindenkinél jobban szeretlek benneteket, és ezen még a halál sem fog változtatni! Ja, és ne haragudjatok Katie-re, amiért pár perc múlva végezni fog velem! Nem az ő hibája, és nem is Finnické. Erről egyedül a Kapitólium tehet.  Nem szeretnék az összes barátomhoz és ismerősömhöz külön beszélni, de azért annyit elmondok, hogy benneteket is nagyon szeretlek! Boldognak érzem magam, amiért a Negyedik Körzetbe születtem. Önök, kedves Nézők el sem tudják képzelni, milyen csodálatos az a hely! Minden reggel a sirályok vijjogására keltem, és mivel közvetlenül a tenger mellett lakunk, ébredés után az első utam azonnal a csapongó hullámokba vezetett. Sokszor találkoztam a Körzet leghíresebb győzteseivel, és igazán jó viszonyt ápoltam velük. Soha sem fogom elfelejteni, hogy tanítgatta Finnick a fiúknak a szigonyvetés és a halászat fortélyait, hogyan segített Annie felismerni a jövő Kiválasztottainak az ehető növényeket, és a remek búvóhelyeket, miként tanította meg őket Mags néni a horgonykészítés művészetére. A többi bajnok is sokat segítkezett, de az ő tanításuk a leghatékonyabb, legalábbis szerintem. Remélem, Alex tudja majd alkalmazni őket. Kedves kapitóliumi polgárok! – fordul a nézők felé. – Kérem, támogassák azt a fiút, mert mint ahogy azt Katie is megmondta, megérdemli a győzelmet! Megérdemli, hogy a Viadal végeztével meghallgathassa a monológomat. Alex, tudom, hogy te sem akartál a Viadalra jönni, ám ennek ellenére rengetegszer feliratkoztál, mert meg akartad menteni az öcsédet az éhezéstől. Ezt becsülöm benned a legjobban: az önzetlenségedet. Biztosra veszem, hogy a szíved választottjával is rendeződni fognak a dolgok, és előbb-utóbb ő is beléd szeret. Sőt, szerintem már most is így érez irántad, csak még nem jött rá! Sose hagyjon el a remény! Ez a Viadal jelmondata, de ez nem csak az Arénában töltött hetekre igaz, hanem az egész életedre. És mindenki más életére is! Jegyezze meg mindenki, soha sem szabad feladni! Örökké küzdeni kell, csak úgy érhetjük el a célunkat! Ha feladjuk, nem lesz belőle semmi. Ha viszont rendíthetetlenül tovább csináljuk az elképzelésünket, a munkánk előbb-utóbb meghozza a gyümölcsét. Szóval, hajrá, Alex, vedd le a lányt a lábáról, és egy percig se kételkedj magadban! Ja, és nyerd meg a Viadalt!
  A kislány elcsendesedik, majd türelmetlenül néz fel rám.
-Hú! – ennyit bírok kinyögni.
- Igen, körülbelül ennyit akartam mondani – húzza szomorú mosolyra a száját Naomi. – Most pedig te jössz!
- Mi? Én nem tudok ilyen szépen beszélni!  Tudod, a Hetedikből jöttem, ahol az embereknek nem ilyen választékos a szókincsük. Nézd csak meg a mentoromat! – fintorgok.
- Úgy értem, ölj meg, Katie! – komolyodik el. – Tudod, ez volt a megállapodásunk. Elmondom a gondolataimat, te pedig belém vágod a fecskendőt, és azzal együtt a mérget is…
  A kezemben lévő halálos injekcióra nézek. Ahogy arra gondolok, hogy ezzel kell megölnöm Naomit, elfog a gyűlölet önmagam iránt. Senki sem kérhet tőlem ekkora kegyetlenséget, még maga Naomi sem! Tisztában vagyok vele, hogy pár napon belül úgyis kilehelné a lelkét, de akkor sem akarok végezni vele! Hiszen olyan fiatal még, és rendkívül törékeny! Igaz, kifejezetten talpraesett, bátor, és ügyes, de talán pont ez lett a veszte. A vámpír valami olyasmit mondott, hogy azért támadt a lányra, mert a Játékmesterek így akarták tesztelni a képességeit. Ahogy ez eszembe jut, azt kívánom, bárcsak Seneca feküdne előttem Naomi helyett. Az ő testébe gondolkodás nélkül belevágnám a fecskendőt, és még kérnie sem kellene rá!
  De most Naomi áll előttem, és ő kéri a mérget. Tudom, hogy ennek a lehetőségnek elvileg örülnöm kellene, hiszen megszabadulnék egy ellenféltől, és még a szövetség-problémával sem kellene törődnöm. De nem bírom megtenni, egyszerűen képtelen vagyok ilyen galádságra!
-Katie! – ragadja meg a kezem Naomi. – Ha te nem akarsz megölni, semmi gond, megértelek. De akkor add ide a tűt, beadom a mérget magamnak!
- Szó sem lehet róla! – rázom a fejem hevesen. – Az öngyilkosság őrültség, még annál is borzalmasabb, hogy nekem kellene megölnöm téged! Higgy nekem, én már próbáltam. Az egésznek az lett a vége, hogy a fél Kapitólium a halálomra pályázik!
- Jó, akkor ölj meg te! – makacskodik.
- De én nem vagyok képes ilyenre! – üvöltöm.
- Azt akarod, hogy szenvedjek? – vonja fel a szemöldökét.
- Nem! – ismerem be.
- Akkor tudod, mi a dolgod!
  Rákulcsolja az ujjaimat a fecskendőre, és a szíve felé közelít vele. Mindezt lassan csinálja, valószínűleg most peregnek le előtte életének legfontosabb eseményei. Lehunyja a szemét, és szavakat formál az ajkaival, amik nagyon fontosak lehetnek neki.
  Most jövök rá, hogy mit is akar Naomi valójában. Hogy ki is volt ő. Nem egy bátor, magabiztos harcos, aki az egyik győztesnek a lánya, hanem egy szerencsétlen, kicsi lány, akit a Kapitólium belehajszolt a Viadalba az édesanyja miatt. Aki úgy tett, mintha semmitől sem félne, és elhinné, hogy győzhet. Naomi pont ugyanolyan, mint a többi tizenkét éves áldozat. Megpróbál aranyosnak tűnni, de a lelke mélyén gyűlöli a Kapitóliumot, csakúgy, mint a többi Kiválasztott. Rájött, hogy őt is tönkretennék, mint a többi bajnokot. Ezért akar meghalni! Naomi Cowell meg szeretné menteni a családját attól, hogy teljesen összeomoljon, és drogozni vagy inni kezdjen, esetleg felvágja az ereit, mint annak idején Blight!
  Végre úgy érzem, sikerült megfejtenem a kislányt. Most teljesítenem kell az utolsó kívánságát. Lerázom magamról a gyenge, törékeny kezét, és gyorsan belevágom Finnick ajándékát a testébe. Pontosabban, egyenesen a szívébe.
  A lány arcából rögvest kifut az összes vér, a szemei irreális módon kitágulnak. A feje oldalra csuklik, majd rándul egy utolsót. Ebben a pillanatban meghallom az ágyú ismerős zaját. eggyel kevesebb Kiválasztott van versenyben. Naomi Cowell ezennel meghalt. Mert megöltem.
  Megérintem a kislány arcát. Egy szemét gyilkos vagyok - fut át az agyamon egy émelyítő, keserves gondolat. Hirtelen úgy érzem, mindennek vége. Naomi meghalt, oda a remény. Én végeztem a kislánnyal, én vettem el az emberektől a reményt!
Tudom, hogy ezt nem fogom túlélni. Bele fogok őrülni a tudatba, a fájdalomba, és a gyászba.
-Rohadj meg Finnick! – üvöltöm magamból kikelve, miközben hisztérikusan csapkodni kezdem a földet. – Rohadj meg, Seneca! Rohadj meg, S…
  Nem fejezem be az átkomat. Lehet, hogy megőrültem, de nem fogom az elnök halálát kívánni élő adásban. Nem akarok úgy járni, mint Johanna, nekem annál több eszem van.
  Feltápászkodom az egykoron finom, zöld pázsitról, amit most már vér és méreg borít. Az erdő felé fordulok, és teljes erőbedobással rohanni kezdek. Nem akarok elérni sehová, egyszerűen csak magam mögött szeretném hagyni ezt az átkozott mezőt, Naomi emlékével együtt. A fák között biztonságban érzem magam, de nem úgy, mint otthon, a Hetedikben. Horrorerdő – Naomi szerint így hívják a helyet. Talán jobb is lenne, ha rám ugrana egy mutáns, és letépné azt a ronda, kegyetlen fejemet. Természetesen nem jön semmi és senki, így folytatom magányos, szánalmas utamat. Egy idő után rájövök, hogy a fák tökéletesen párhuzamosan állnak egymással, az egész erdő olyan, mintha sok hosszú folyosóból épült volna. Lehunyom a szemem, hiszen tudom, hogy nem fogok beleütközni semmibe.
  Így még felszabadítóbb a futás. Szaporán rakosgatom egymás elé a lábaimat, közben próbálom kizárni az Aréna zajait, és csak a lábam dobogására koncentrálni.
Fogalmam sincs, hány mérföldet teszek meg így, de igazság szerint nem is nagyon érdekel. Életemben először szabadnak látom magam belülről. Csak futok előre, nem törődve az Aréna veszélyeivel. Ha lélekben nem is, de legalább fizikailag magam mögött hagyom életem első áldozatát, akit ráadásul nem is szánt szándékkal öltem meg.
  Az életem egy romhalmaz, ez egyértelmű. Béna, szerencsétlen, idióta, gyilkos cafka vagyok. Mindez miért? Mert eljöttem a Viadalra Miranda helyett. Nem bántam meg a döntésemet, de nem számítottam arra, hogy ez az egész ilyen nehéz lesz.
  Hirtelen nekiütközök valaminek, ami rendkívül hideg, a tapintása pedig fémes. Elesek, és pár másodperc erejéig eszméletlenül heverek a földön. Arra térek magamhoz, hogy valaki hátulról megragadja a tarkómat, megfordít, és a fémes dolognak szorít.
  A Bőségszaruhoz értem, ahol elkapott az egyik Hivatásos! – ez az első dolog, ami eszembe jut.
  Nem szabad feladnom, Naomi is ezt mondta! – ez a második.
  Kinyitom a szemem, de sajnos a sötétség miatt nem látom a Kiválasztott arcát. Magam alá húzom a lábamat, majd teljes erőből hasba rúgom az illetőt. A Hivatásos egy pillanatra gyengít a szorításán, de ez a pillanat sajnos nem elég arra, hogy elmeneküljek. Megpróbálom újra megrúgni, de ő ezt sajnos észreveszi, ezért a Szaru falához vág, majd ismét felken az építményre, ami miatt egy másodpercre elvesztem az eszméletemet. Mire észbe kapok, támadóm egy éles kést szegez a torkomhoz.

4 megjegyzés:

  1. Annyira jó volt!!!!
    Viszont vámpíros rész egy csöppet fura volt, meg nem értettem, hogy most azért lett haragos mert "lehet", hogy együtt van Finnickel? De egy mutánsnak, hogy lehetnek érzései? Meg nem egy férfi vámpír? :D :D
    De ezen kívül nagyon tetszet!!!
    Annyira szomorú volt Finnick levele....Igazából Naomi beszédén annyira nem hatodtam meg...inkább a halálán meg amikor Katie rájön, hogy megölte )): Igazán szívszorító volt!
    És az utolsó rész!....Nagyon jóóó! :D
    Sziaa!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Örülök, hogy meghatódtál, még ha nem is Naomi beszédén, ezzel a résszel ez volt a célom.
      A vámpírt pedig a Játékmesterek úgy "programozták" hogy nyomozzon Katie és Finnick kapcsolata után, mert így még jobban érdekli a nézőket a Viadal.
      Köszi a kommentet <3
      Maja

      Törlés
  2. Szia!
    Nem hiszem el, hogy már Joel és Naomi is meghalt. =( Különben mindkét rész jól sikerült. A vámpíron először meglepődtem, de tetszett az ötlet, mondjuk azt nem értettem, hogy elkezdtek beszélgetni, Katie helyében rögtön megpróbáltam volna végezni vele. Finnick levele szomorú volt, ahogy Naomi búcsúbeszéde is. Különben mennyi az esélye, hogy ezt a nézők végig hallották is? Hisz többnyire megvágják az adást, simán kinézem a Játékmesterekből, hogy ezt a részt kihagyták a közvetítésből. Katie-nek nagyon nehéz lehet azzal a tudattal tovább élni, hogy megölte a lányt, még ha tisztában is van vele, hogy ezzel csak szívességet tett neki. Remélem, azért a későbbiekben kevésbé lesz bűntudata. =/ A rész vége meg ismét nagyon izgalmas lett, kíváncsian várom a folytatást. :D

    Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszi! Örülök, hogy ez a rész is elnyerte a tetszésedet :)
      Tényleg kivághatrák Naomi beszédét, de perpillanat ebbe értelemszerűen nem gondolt bele. Meg éppen be is rakhatták adásba, mert semmi olyat nem mondott, ami lázadásra ösztönözné az embereket. Meg a Körzete mindenképpen végighallgatta a beszédét.
      Hogy Katie- nek mennyire lesz bűntudata, hamarosan kiderül.
      A folytatást holnap hozom ;)

      Maja

      Törlés