Tizenhatodik fejezet

Kedves Olvasóim! A hétvége elég eseménydúsan telt a blogot illetően. Először is, megkaptam életem első blogos kritikáját, méghozzá Abbey Holloway-től (IDEl kattintva olvashatjátok) ezenkívül létrejött a Szereplők menüpont, és a blog pár újabb cserével lett gazdagabb, amiket ismételten nagyon szeretnék megköszönni :)
Az új fejezetről csak annyit, hogy itt végre értelmet nyer a cím jelentése, és elkezdődik valami, amiből később még bármi lehet...
Jó olvasást!
Ölel mindenkit: Maja Taylor <3

-Szerintem azért próbáld meg! Nincs vesztenivalód! Maximum a fejedhez vágja, hogy egy hülye, beképzelt paraszt vagy, és akkor sem járna veled, ha te lennél az utolsó ember a Földön. Nem nagy ügy, túl lehet élni!

- Kösz, ezzel feldobtál…

- Ne már! El tudod képzelni, mekkora balhé lenne ebből! És mi követi a balhékat? Lázadás!

- Nézd, Samira, értem, hogy a forradalom szívügyed, de most nem az ország szabadságáról beszélünk!

  A szövetségeseim hangjára ébredek fel. Mindketten mellettem ülnek, és a fegyvereinket rendezgetik. Samira arcán széles vigyor terül el, Alex pedig gondterhelten fürkészi a lányt. Remélem, elfelejtették a tegnapi „zseniális” tervüket, hogy menjük a Bőségszaruhoz Hivatásosokat ölni.

-Jó reggelt! – köszönök.

- Neked is, Katie! – mondja Alex, és átnyújt nekem egy szendvicset. – Egyél! Nem mehetsz üres gyomorral harcolni. Azért figyelj, hogy ne zabáld fel az egész készletet, mert egyrészt, ha teleeszed magad, nem tudsz majd menekülni, ha arra kerül a sor, másrészt, alig maradt valamink. Takarékoskodnunk kell, amíg a támogatók nem küldenek valamit.

- Oké! – bólintok, és jóízűen majszolni kezdem a reggelimet. – Még mindig áll a terv, hogy megöljük Caráékat?

- Csak Pablót – feleli Samira. – A két lányt nem bántjuk, ha nem támadnak ránk. Arra a következtetésre jutottunk, hogy kell valaki, aki gyilkolásszon. Ha mindhárom Hivatásost megöljük, nekünk kell ártatlan gyerekekre vadásznunk, mivel mi alkotjuk a Viadal második legerősebb szövetségét. Alex tizenegy pontot kapott, én kilencet. Te ugye nem vagy egy amazon, de semmi baj, mi majd megvédünk! Meg amúgy sem ezért szeretünk!

  Úgy döntök, elengedem a fülem mellett a sértést.

-Tiffany nem akar majd bosszút állni Pablóért?

- Ugyan már! – rázza a fejét Alex. – Tiffany a győzelemre hajt, és nem hiszem, hogy nagyon megrázná a srác halála. Szerintem a játék vége felé szemrebbenés nélkül lándzsát állítana a hátába.

  Samira arról kezd el magyarázni, hogy milyen izgalmas, hogy valódi Hivatásosokat fogunk ölni, miközben befejezem az étkezést. Feltápászkodom, és nyújtózkodom egyet. Vállkörzéseket végzek, megmozgatom az elgémberedett nyakamat, kinyújtom a kezeimet, majd végezetül körzök egy kicsit a bokámmal. A reggeleim szerves részévé vált tornát még Valter tanította az első együtt töltött nyarunkon. Emlékszem, abban az évben különösen nagy volt a hőség, még az erdőben is alig lehetett kibírni. Pár gazdagabbnak mondható ember kezdeményezte, hogy rendezzünk egy tábort a Negyedik Körzetben. A költségeket természetesen a szervezők állták. Mivel a Negyedikben nincsenek nyaralók, kénytelenek voltunk a Körzet lakosainál meghúzni magunkat. Mirandával, Valterral, és még pár hasonló korú gyerekkel kerültem egy házba, ahol egy tizenhat éves fiú élt a nagyszüleivel. A fiút Jamesnek hívták, és igazán kedvesen fogadott minket, csakúgy, mint a nagyszülei. A tábor öt napig tartott. Egyszer láttuk, hogy James tornázik reggelenként. Valternek tetszettek a gyakorlatok, így amikor hazaértünk, azzal dicsekedett, hogy ő találta ki a feladatsort. A legtöbben hittek neki, mi meg Mirandával és a fiú barátaival nagyokat hallgattunk, és hagytuk, hagy lubickoljon a sikerben. Egy hónapra rá le kellett szaladnom a kisboltba. Hazafelé menet kissé elkalandoztam, és véletlenül a Fő térre mentem. Valamiért Johnson-ék eltiltottak minket arról a helyről így, nyár közepén. A tér közepén egy hatalmas kivetítő terpeszkedett, rajta pedig élő adásból közvetítettek egy műsort. Legnagyobb meglepetésemre a képernyőn megpillantottam Jamest, a vendéglátónkat. A fiú az egyik pillanatban egy lánnyal nevetgélt, a másikban pedig holtan rogyott össze egy váratlanul érkező nyílvesszőtől. Teljesen összezavarodtam. Nem tudtam, mi ez az egész. Tényleg megölték Jamest, vagy ez csak egy film? Elhajítottam a kosárkámat, és rohantam haza, amilyen gyorsan csak tudtam. Otthon aztán bezárkóztam a szobámba, és órák hosszat csak sírtam, bőgtem rendületlenül. A többiek kérdezgették, mi a baj, de én nem feleltem. Vacsora után Mr. Johnson és Valter bejöttek a szobámba. Valter ijedtnek tűnt, pedig azelőtt folyton viccelődött, még az ínségesebb napokon is. Mr. Johnson leült az ágyam szélére, és beszélni kezdett arról, amit délután láttam. A hangja komor volt, és ideges. Azt mondta, utálja, amiért meg kell tudnunk az igazságot, bár ő szíve szerint várt volna ezzel még egy kicsit, úgy körülbelül tizenegy éves korunkig. Elmesélte, mi is az az Éhezők Viadala, hogyan alakult ki, és hogy miért kellett Jamesnek meghalnia.  Valterrel megrökönyödve hallgattuk végig a monológot. Valamiért úgy éreztem, biztosan az Arénában fogom végezni. Mr. Johnson megkért minket, ne beszéljünk erről Mirandának, és egy hétig ne engedjük ki a Fő térre. Figyelmeztettem a férfit, hogy előbb-utóbb úgyis fel kell világosítania a kislányát.  Tudom –sóhajtott fel keserűen – De az igazság néha borzasztóan fájdalmas tud lenni…

-Haza akarok menni! – motyogom.

- Ezért kell megölnünk Pablót! – mondja Samira. – Pontosabban, ezért is!

  A lány felpattan, majd váratlanul megölel. Pár másodpercig dermedten állok, ugyanis nem vagyok hozzászokva, hogy ölelgessenek, majd viszonzom a gesztust. Van abban valami szép, hogy Samira így viszonyul hozzám, hiszen egy nappal ezelőtt még csak nem is ismertük egymást. Mondjuk, az is igaz, hogy közben rábíztam életem legnagyobb titkát…

  A lány eltol magától, majd a fülembe súg valamit. Gonoszul elmosolyodom, miközben a földön ülő Alexre téved a tekintetem. Vigyorogva intek Samirának, jelezve, hogy benne vagyok, megcsinálhatjuk az ötletét. A fiú elé lépünk, arcunkon óriási vigyorral.

-… szóval, ezzel könnyebb ölni, mert kétélű, ez viszont nem olyan nehéz. Hm, hova is tettem a harmadikat, a legkisebbet? Az jó lenne Katie-nek… - morfondírozik magában. – Baj van? – néz fel ránk kérdő tekintettel.

- Nincs!  - rázom a fejem. – Csak úgy szeretünk!

- Szerettek? – döbben meg a fiú. – Hát, oké. Én is bírlak benneteket, amikor nem beszéltek hülyeségeket, és nem akartok megölni.

- Szuper! – kacsint rám Samira.

- Akkor ezt megbeszéltük – mondja a fiú, és megpróbálna visszatérni a késeihez, de mi megállítjuk ebben.

  Mindketten ráugrunk, és alaposan megszorongatjuk. Hozzám hasonlóan pár másodpercig Alex sem érti, mi történik vele, majd óvatosan, kissé esetlenül viszonozza az ölelésünket. Annyira boldognak érzem magam velük! Soha sem volt túl sok barátom, leszámítva persze a Johnson-testvéreket, de velük inkább családias volt a kapcsolatunk. Alex és Samira azonban más. Őket tényleg a barátaimnak nevezem. Velük tudok önfeledten nevetni, beszélgetni, és igen, néha bizony szívatjuk is egymást, de úgy, hogy az még nem sértő.

-Jól van, oké, ennyi elég lesz! – mondja Alex határozottan, és lelök minket magáról.

  Vihogva feltápászkodunk, a fiú pedig elkezdi kiosztani a késeket. Én egy kicsi, kétélűt kapok. Megállapodunk, hogy a fedezés lesz a feladatom. Samira valamiért ragaszkodik a pengéjéhez, még akkor is, ha nincs rendes fogórésze. Alexnél marad a többi fegyver, mivel ő mindet tudja használni. Így indulunk a Bőségszaruhoz. Csak remélni tudom, nem ez lesz életünk utolsó útja.

  Útközben Samira arról faggat minket, milyen módszerrel ölje meg Pablót. Szóba kerül a kibelezés, a kasztrálás, az érvágás, és a felakasztás. Alex figyelmezteti a lányt, hogy valószínűleg nem lesz sok időnk a kínzással foglalkozni, tehát bőven elég, ha egyszerűen kést dob a fiú szívébe vagy esetleg a gyomrába. A lány erre unottan megrázza a fejét, és közli, hogy Alex amatőr. Érdekes, hogy nekem is ezt mondta, amikor az interjúk közben a pontozásomról meséltem neki.

  Hirtelen feltűnik a szemünk előtt a Bőségszaru hatalmas, ezüstösen csillogó építménye. Látom, hogy egy őr támaszkodik a falnak, de sajnos ilyen messziről nem bírom kivenni, ki az.

-Beszéljük meg a taktikát! – szólal meg elsőként Alex. – Odalopakodunk a Szaruhoz, Samira, te előre futsz, és megpróbálod megkeresni Pablót, közben mi hátulról fedezünk. Ha látunk valakit, megöljük. Figyelj arra, hogy…

- A franc kíváncsi a hülye taktikádra! – üvölti a lány. – Odamegyek, és megölöm azt a nyomorékot! Nehogy már ezt is tervezgetni kelljen!

  Samira azon nyomban sprintelni kezd a Szaru felé.

-A rohadt életbe, Samira, most azonnal gyere vissza! – parancsol rá Alex.

  Kiugrok a rejtekhelyünkről, és Alexet hátrahagyva rohanni kezdek Samira után. Tisztában vagyok vele, mekkora őrültséget cselekszem, és jó eséllyel bele fogok halni ebbe a találkozásba. De meg kell mentenem Samirát, akár az életem árán is. A lány még csak tizennégy éves, nem hagyhatom magára! Amúgy is, éppen elegen haltak már meg miattam.

-Na, a kis Tizenkettes! – hallok meg egy ismerős hangot. – Mi van, jöttél meghalni? Követni akarod a tesókádat? Tudod mit, segítek!

  Ez nem lehet igaz! Miért pont ő, a halálos ellenségem? Miért pont az a lány, aki megkínozza az ellenfeleit, mielőtt végezne velük?

-Cara! – visítom hisztérikusan. – Ne bántsd őt! Nem ő dobta fejbe a mentorodat azzal a büdös tortával, hanem én! Nem őt kell megölnöd, hanem engem! Itt vagyok előtted, hallod?! Erre a percre vársz azóta, hogy Enobaria parancsot adott a kivégzésemre! Miért nem támadsz rám? Ennyire gyáva lennél?

- Tudod, ki a gyáva, Katie! – morogja Cara. - Aki összeszűri a levet Odair-rel, mert tudja, hogy máskülönben képtelen lenne a győzelemre!

  Samira most ér oda a Szaruhoz. Cara szó nélkül behúz neki egyet, a földre teperi, majd lovagló ülésbe rámászik. Samira teljes erőből belekarmol a Hivatásos karjába. Cara állatias hangon felhördül. Fekete szemében kegyetlen fény csillog, látszik rajta, hogy valami eszméletlenül gonosz dologra készül.

  Hirtelen elkap az adrenalin-löket, és gyorsabban szaporázom a lépteimet. Közben arra gondolok, hol a csodában van ilyenkor Alex? Elrugaszkodom a levegőben, felugrok, és fejbe rúgom az előttem térdelő Carát. A lány legurul Samiráról, majd üvöltözni kezd az érkező Alexszel.

-Megvagy? – kérdezem Samirától.

  A szövetségesem megrázza a fejét, és a karjára bök. Az ereiből lustán folyik ki vörös vére. Basszus! Ez nem lehet igaz! Miközben feléjük futottam, Cara elkezdte felvágni Samira ereit. Mit tegyek? Hogy segítsek neki?

-Tudom, hogy te voltál, te rohadék! – üvölti Cara teli torokból. – Te ölted meg Marcust, valld csak be nyugodtan! Aztán leléptél ezzel a kis csitrivel, és még ezt a pszichopatát is összeszedted! Szép, mondhatom! Mi van, a hülye kis Körzettársaddal együtt a józan eszedet is elvesztetted? Hogy állhattál össze két ekkora lúzerrel, ha?- A lány indulatosan meglöki Alexet. – Nem is baj, velük együtt téged is megöllek! Hope-ot hagyom a végére, mert az ő kínzása lesz a leghosszabb és a legfájdalmasabb!

  Alexet azonban nem olyan könnyű megijeszteni. Orrba vágja az egykori szövetségesét, de sajnos ez nem tántorítja el Carát. A lány már éppen emelné a kését, amikor Alex megragadja a karját, és szabályosan kicsavarja azt. Cara üvölt, mint a sakál. Alex ezután könnyedén megemeli, és a Bőségszaru falához vágja Samira támadóját.  A lány sajnos még él, hiszen lélegzik.

-Tűnjünk innen! – fut hozzánk Alex.

- Hagyjatok itt, kérlek! – Samira vontatottan, gyengén könyörög. – Úgyis idejönnek majd az Egyesek, és akkor leszúrom Pablót! Meg talán… Tiffanyt is… Meg Carát… Menjetek el, légy szíves! Én úgyis elvérzek… De nektek…

- Segíts! – néz rám Alex.

  Felnyaláboljunk haldokló szövetségesünket, és a part felé vesszük az irányt. Mindent megteszünk azért, hogy gyorsan a bázisunkra érjünk, de sajnos ez nem olyan könnyű Samira miatt, akit végig cipelünk. Az még csak nehezíti a dolgunkat, hogy a lány minduntalan össze-vissza beszél. Szerencsére Tiffany és Pablo nem üldöznek minket, valószínűleg észre sem vették a támadásunkat, mert aludtak, vagy az erdőt járták áldozatok után kutatva a csata alatt.

  A folyóhoz érvén leveszem a kabátomat, és összegyűröm, közben Alex kézségesen tartja a gyengélkedő szövetségesünket. Mikor elkészülök, lefekteti a lányt, ügyelve arra, hogy a feje a párnára kerüljön.

-Samira, nézz rám! – guggolok le mellé. – Felismersz, Samira?

- Nem vagyok hülye, Katie! – röhög fel gúnyosan. – Szimplán csak haldoklom, mert az a kretén Cara elvágta pár vénámat. A rohadt életbe, miért nem Pablo őrködött? – sóhajt fel keservesen. – Megölhettem volna, de így… Annyira sajnálom, hogy bajba kevertelek titeket! Nem lett volna szabad elrohannom, meg kellett volna beszélnünk a tervet!

  A lány arcán legördül egy könnycsepp.

- Ugyan, Samira, nem a te hibád! – nyugtatom. – Én is ezt tettem volna a helyedben, és hidd el, valahogy biztosan tudunk rajtad segíteni…

- Segíteni, mi? – Lesajnálóan néz végig rajtam, nagy, barna szemeiből csak úgy árad a gúny. Emellett még látok benne valamit: félelmet. Félelmet a haláltól, ami pár perc múlva talán elragadja tőlünk. – Nem tudtok segíteni, Katie! Se te, se Alex! Senki sem tud már rajtam segíteni, érted?

- De igen! – sóhajt fel Alex csendesen. – A támogatók.

  A támogatók! Hát persze! Kétségtelen, Alex zseni! Még csak három napja tart a Viadal, ilyenkor még nem túl magasak az árak, simán lehet adni annyi pénzt, hogy Samira mentora vegyen belőle egy gyógyító hatású kenőcsöt!

  Öt percig várunk, de nem érkezik segítség, sem ajándék. Kezdek egyre idegesebb lenni. Ennyi idő alatt azért le lehet bonyolítani egy üzletet, nem? Legalábbis én képes lennék rá, ha a pártfogoltam élete forogna kockán. De mi van, ha Abernathy nem szívleli Samirát, hiszen a lány sem mondott túl szépeket róla? Ennek ellenére viszont kötelessége lenne megmentenie, nem?

  Alex hirtelen felnéz az égre, és beszélni kezd, szavait a kapitóliumi polgároknak címezve.

-Hé, emberek! – mondja. – Nem tudom, feltűnt-e, de az imént kértünk egy kis támogatást! Nem értek nagyon ezekhez az ajándékokhoz, de biztosra veszem, hogy van ott egy kis kenőcs, vagy gyógyszer, ami megmenthetné Samira életét. És maga, Haymitch? Miért nem intézkedik? Egy pillanatra tegye félre a piásüveget, fogja magát, és vánszorogjon le Samira rajongóihoz, aztán beszéljen velük! Győzze meg őket, hogy igenis megéri támogatni ezt a lányt! Hogy miért? Mert bátor, és annyira nem rossz fej, mint ahogy az elsőre látszik! Aláírom, kicsit fura, és eléggé kiakadtam, amikor tegnap rám ugrott, de meg lehet érteni. Hiszen meghalt a testvére. Gondolkozzon, Haymitch! Hogy tudna azok után az Olsen-család szemébe nézni, hogy a halálba kergette mindkét gyereküket? Jó, a srácot talán nem, de Samira haláláért részben maga lenne a felelős, szóval…

- Könyörgöm, küldjenek valamit Samirának! – Most már én is kezdem. – Nem kell sok, elég egy kis kenőcs vagy kötés is! Johanna, kérlek, zsarold meg az embereket! Mondd azt, hogy baltát állítasz a fejükbe, az mindig használ! Vagy valaki… Hé, emberek, aki bele van esve Finnickbe, támogassa Samirát, mert ha életben maradna… És ketten maradnánk a végén… Vagy akármikor… Én feláldoznám magam, de igazán, és akkor maguk rohadtul boldogak lennének, mert ha én meghalok, akkor maguknak… szabad a pálya, vagy mi!

  Érzem, ahogy egy könnycsepp végigfut az arcomon. Az elsőt pedig több száz követi, míg végül az egész arcom könnyben ázik. Bátorítóan megszorítom Samira kezét. A könnyeimen keresztül látom, hogy Alex folytatná a monológját, de nem teszi, ugyanis végre valahára leereszkedik közénk egy ezüstszínű doboz. Azonnal rávetem magam. A lelkemet egy különös érzés járja át, amit a Kapitóliumban reménynek hívnak. Naominak igaza volt, mégis létezik! A kapitóliumiak sem olyan bunkók, és segítenek Samirának! Lelkesen nyitom ki a kicsi csomagot. Mikor megpillantom a tartalmát, legszívesebben őrjöngve vágnám hozzá a dobozt az első kamerának.

-Na, mit kaptam? – sürget Samira.

- Egy levelet… - suttogom.

- Nézzük meg, hátha valami hasznos tanácsot tartalmaz! – mondja Samira látszólag lelkesen, de mindannyian tudjuk, hogy igazából csalódott és szomorú. Rosszul palástolja az érzelmeit, a szeméből mindent ki lehet olvasni.

  Alex széthajtogatja a papírt, majd fennhangon olvasni kezd.

-A lánynak vannak támogatói, nem az a gond. Adnának is pénzt, de Snow megzsarolta őket, hogy ha egy dollárt is mernek fizetni nekem, Johannának, vagy Finnicknek, amíg Samira meg nem hal, Avoxot, vagyis nyelv nélküli szolgát csinál belőlük. Az elnök holtan akarja látni a lányt, mert lázadásra szította a népet és benneteket. A Nyolcadik Körzetben kis híján megölték a Békeőröket, de még idejében sikerült féken tartani az embereket. És ez Samira miatt van. Eddig soha, senki nem mondta ki nyilvánosan, hogy meg akarja ölni Snow-t. A lány közellenség lett. H.

  Egyszerűen nem tudom felfogni, amit hallok. Tisztában vagyok vele, hogy az elnök kegyetlen és gonosz, de ezt azért még belőle sem néztem volna ki! Avoxot csinálna a fővárosiakból, és egy szegény, fiatal lány halálát kívánja! Samira még csak tizennégy éves, még előtte az egész élet, nem halhat meg így! Mellesleg nem kellett volna leadni a beszélgetésünket, és nem balhéztak volna a Nyolcadikban!

  Samira kikapja Alex kezéből a levelet. A sebe vörösre festi a lap szélét. Konokul felnéz, majd beszélni kezd.

-Panem népe! Meg kell, hogy tudjanak valamit! Az, akit magunk istenként tisztelnek, egy nyámnyila féreg, aki még egy ártatlan, tehetetlen, tizennégy éves Perembelitől is retteg! Igen, mélyen tisztelt elnök úr, jól hallotta! Ön retteg tőlem!

  Meglepő módon nem üvöltözik, még csak meg sem emeli a hangját. Szépen, artikulálva formálja a szavakat. Olyan, mintha tudná, hogy nagy dolgot visz véghez ebben a percben. Egyszer sem bicsaklik meg a hangja, és olyan határozott, mintha egy igazi forradalmár lenne.

  Samira, mint forradalmár. Nem is rossz ötlet! Képes lenne rá, ebben biztos vagyok. Megvan az ereje és a bátorsága, a magabiztosságáról nem is beszélve. És nem lehet rossz harcos, ha már egyszer kilenc pontot kapott a Játékmesterektől.

-Retteg, máskülönben miért akarna megöletni? – folytatja. – Ha nem félne, tudná, hogy idő kérdése, és úgyis meghalok, nem számít ez a pár nap. Ön most akar holtan látni, ebben a pillanatban. Mert fél! Fél, hogy még a tegnapinál is nagyobb botrányt csapok, és bevonom a dologba Alexet és Katie-t is, netán az összes Kiválasztottat magam mellé állítom, beleértve Carát, Pablót, és Tiffanyt! Aztán felvonulunk a Bőségszaru tetejére, körbe állunk, megfogjuk egymás kezét, és azt kiabáljuk, Le a Kapitóliummal! Csodás lenne, nem igaz? – vigyorog gúnyosan. – Kár, hogy csak egy álom, ami soha sem fog megvalósulni. De vigyázzon, elnök úr! A lázadás elkezdődött, méghozzá a Nyolcadik Körzetben! Van egy rossz hírem az Ön számára: folytatódni fog! Lehet, hogy még ma, lehet, hogy holnap, vagy akár egy év múlva, nekem mindegy. A lényeg az, Panem polgárai, hogy ragadjanak fegyvert, és harcoljanak az igazságtalanság ellen! Vegyék be a Kapitóliumot, és győzzék le Snow-t!

  Leesett állal nézek a lányra, a vézna, alultáplált Samirára, aki így kiállt az emberekért. Álmomban sem gondoltam volna, hogy van, aki képes ilyesmire. De ő, az én szövetségesem mégis megtette. Hirtelen elönt a forró, izzó vágy, hogy én is mellé álljak, és beüvöltsek valamit Snow-nak. Rádöbbenek, hogy Samira tiszta, hazafias beszéde milliószorta többet ér, mint Johanna kirohanásai. A nép őrültnek látta a mentoromat, ez lett a veszte. Nem adták volna neki a forradalmár szerepét. Samirának viszont lenne rá esélye, csak ki kellene jutnia az Arénából.

-Most megyek, megölök mindenkit, aztán magammal is végzek, te megnyered a Viadalt, forradalmat csinálsz, megölöd Snow-t, és felszabadítod az országot! – mondom, még mindig leesett állal.

  Samira csendesen felnevet.

-Hű –Alex mindössze ennyit bír kinyögni.

- Annyira szeretem, hogy ilyen tág és összetett a szókincsed, Emerson! – forgatja a szemét unottan a lány. – Én előállok az évszázad beszédével, te meg közlöd, hogy Hű?

- Bocs, csak… - próbálja meg magát összeszedni a fiú. – Ez azért kemény volt! Ez… Hallod, Samira, visszavonok mindent, amit eddig mondtam! Nem vagy pszichopata!

- Köszönöm, ez… óriási elismerés!

  A lány sebe ebben a pillanatban újra vérezni kezd, de nem úgy, mint az előbb. Konkrétan ömlik belőle a vér, megállíthatatlanul. Samira feje oldalra hanyatlik, remegő kezével a karomba kapaszkodik.

-Én már nem jutok ki innen élve, de ti… egyikőtök még nyerhet! Alex… Katie… - nyögdécsel. – Nyerjetek! És csináljátok meg… a forradalmat! Vagy az is elég, ha… megö… litek… Snow…

- Rendben van! – bólintok elszántan. – Én megteszem! Ha kijutok innen, megölöm az elnököt!

- Én is! – csatlakozik Alex. – Megígérem, ha megnyerem a Viadalt, megölöm Snow-t, mindenáron!

- Megteszem – ismétlem önmagam. – Érted, Samira. Meg Mirandáért, és Jaredért. Meg a többi gyerekért. Panemért!

  Teljesen ösztönösen megcsókolom a három középső ujjamat, és a szövetségeseim felé emelem őket. Samira és Alex ugyanígy tesznek.

-A békéért! – suttogja Samira erőtlen, elhaló hangon, majd lassan, fájdalmas nyögések közepette lehunyja nagy, barna szemeit. Örökre.