Tizenegyedik fejezet

Sziasztok! Megjöttem az első Arénás résszel. Véleményem szerint kicsit rövid lett és nem sikerült túl sok izgalmat belevinnem, de ami késik nem múlik ;)
  Jó olvasást!
  Puszi: Maja Taylor

***

A kezem automatikusan remegni kezd, kis híján leejtem a Tízes lány fejét. Az ujjaim csupa véresek, a szemem könnyben ázik. Egyszerűen nem tudom felfogni, mi üthetett ebbe a lányba. Miért ugrott le? Nyilván tudott az aknáról. Azt mondta, miattam teszi. Ezt vajon hogy értette? Én aztán nem kértem meg rá, az biztos! Elképzelhető, hogy arra célzott ezzel, hogy így nőnek az esélyeim. Ennek viszont semmi értelme. Oké, eggyel kevesebb embert kell túlélnem, de szerintem a csaj nem lett volna komolyabb ellenfél. Johanna nem említette, hogy veszélyes lenne, és a pontjaira sem emlékszem, tehát valószínűleg nem voltak túl kiemelkedőek.

  A visszaszámlálóra téved a tekintetem. Már csak tizenöt másodpercem maradt. Tizenöt másodperc, és kezdetét veszi a Hetvenharmadik Éhezők Viadala. Elkezdődik minden idők legmorbidabb valóságshow-ja, melynek keretében két héten belül huszonhárman meghalnak. Talán én is. Lehet, hogy pont úgy végzem, mint a Tízes lány? Jobban belegondolva ő nem is szenvedett szinte semmit. Csak leugrott az állványáról, ezzel ezernyi kérdőjelet hagyva maga után. Mégis miért tette? A szeretteire nem gondolt? Talán nem is voltak neki? És mi állt azon a bizonyos papíron, amit az öngyilkos merénylete előtt olvasgatott?

  Gondolatmenetemet Claudius Templesmith rikoltó hangja szakítja félbe.

-Kezdődjön a Hetvenharmadik Éhezők Viadala! Sok sikert, és sose hagyjon el benneteket a remény!

  Még mindig csak állok, és nem tudom, mi legyen. Mit csináljak a lány fejével? Dobjam el? Esetleg védekezzek vele, és használjam fegyverként? Fúj, az undorító lenne! Már így is majdnem elhányom magam.

  Hirtelen valaki meglök oldalról. Szerencsére sikerül „jól” elesnem, mivel nem verem be a fejem, és nem sérül meg semmim komolyabban. Felnézek a támadómra. Pablo áll előttem, és gyilkos mosollyal mered rám.

-Hát, szivi, ezt megszívtad! Milyen kár, hogy most nem segíthet a pasid! Igazán sajnálatos… - A fiú lehajol, megragad a hajamnál fogva, és fél kézzel megemel. – Na, ezt kapd ki, Heteske! Milyen érzés a halál torkában lebegni?

  Borzalmas – felelném, de nem teszem. Elmosódnak az előbbi rémképeim a halott lányról és a titokzatos levélről. Csak arra tudok gondolni, hogy meg kell menekülnöm. Igaz, hogy könnyebb lenne meghalni, de nem hagyhatom cserben a szeretteimet. Nem hagyhatom cserben Mirandát, Valtert, Johannát, a Körzetemet. Megígértem nekik, hogy vissza fogok térni. De nem egy koporsóban, hanem élve. Pont úgy, ahogy elmentem.

   Mivel más nem jut eszembe, óriási erőbedobással hasba rúgom Pablót. A fiú

keservesen felnyög, és lazít egy kicsit a szorításán. Ez pont elég nekem ahhoz, hogy kicsusszanjak a kezei közül. A Hivatásos utánam kap, de nem elég gyorsan, így sikerül elrohannom tőle.

  Most veszem csak észre, hogy körülöttem javában folyik a csata. Marcus egy fiúval verekszik, Cara egy lánynak vágja át a torkát. A tekintetem Naomira téved. A kislány egy nagy, tagbaszakadt fiú alatt fekszik a földön, a támadója egy éles kést szegez a torkához. Valamiért úgy érzem, meg kell mentenem Naomi életét. Rohanni kezdek felé, de úgy látszik, valaki gyorsabb nálam. A késes fiú nyakából ugyanis egy véres kés kandikál ki. Csak most veszem észre Alexet, aki egy erős mozdulattal lerántja a Körzettársáról az áldozatát. Naomi sprintelni kezd az erdő felé. Ezzel szemben én továbbra is csak kővé dermedten állok a vérfürdő közepén.

-Bukj le! – kiált rám hirtelen Alex.

  Úgy teszek, ahogy tanácsolta. A fiú fegyvere elhúz a fejem felett, és beleáll egy lány torkába, aki éppen rám akart volna támadni egy buzogánnyal. A testéből kibuggyanó vér vörösre festi a nadrágom szélét. Nehézkesen feltápászkodom. Úgy döntök, ennyi épp’ elég is volt mára a vérengzésből.

  Az erdő felé veszem az irányt, pont úgy, mint az imént Naomi. Valamiért úgy érzem, ott biztonságban leszek. Olyan gyorsan futok, mint még soha életemben. Mindig is jeleskedtem ebben a sportágban, és ez most végre hasznomra is válik. A szél a hajamba kap, de ez most nem olyan jó érzés, mint tegnap este, amikor Alexszel motoroztam. Mert most félek a haláltól. Megtapasztaltam, hogy – Pablo szavaival élve – milyen érzés a torkában lebegni. Bár kicsit meglepődtem azon, hogy csak ketten akartak végezni velem a tegnapi botrányom ellenére. Lehetséges, hogy a mentorok nem uszították a pártfogoltjaikat ellenem? Talán nem is sejtik, hogy Seneca mit tervez velem? Nem értek az ilyen dolgokhoz, de szerintem, aki megölne, annak biztosan megnőne a támogatóinak a száma, sőt talán még a Játékmesterek is segítenének neki egy kicsit. Bár, ki tudja. Ebben a rohadt Kapitóliumban már semmiben sem lehetek biztos.

  Teljesen kifáradok, mikor az erdőhöz érek. Természetesen ez is szürke és kopár, ez illik az Aréna stílusához. A fák óriásira nőttek, és olyan vékonyak, hogy még alattam is leszakadnának. Aludni képtelenség lenne rajtuk, mivel még az ágaik is hiányoznak.  Az erdő hangulata egyébként eléggé kísérteties és titokzatos, emiatt kissé ijesztő is. Olyan, mintha egy csapat kísértet tervezte volna.

  Fáradtan lerogyok az egyik fa tövébe. Semmi kedvem tovább futkosni. Amúgy sem lenne sok értelme, hiszen nem üldöz senki. Itt, a fánál ülve eszembe jut az otthonom. Régebben gyakran kijártunk Mirandával az erdőbe. Néha még Valter is csatlakozott hozzánk, ha éppen nem volt randija valakivel. Johnsonék idősebbik gyereke ugyanis a Körzet hivatalos nőcsábásza. Szinte már az összes lánnyal járt a Hetedik Körzetből. Persze ezek a kapcsolatok soha sem tartanak tovább egy-két hónapnál, mert a kiszemeltek előbb-utóbb rájönnek, hogy az álompasinak hitt Valter valójában egy idióta, aki folyton hülyeségekbe keveredik. A fiú viszont mindig jó kapcsolatot ápol az exeivel. Valamiért úgy érzi, mindenáron össze kell őket boronálnia valakivel. Aztán addig beszél nekik, amíg szegények tényleg elhiszik, hogy szerelmesek valakibe. Persze a Valter által kreált kapcsolatok általában becsődölnek, ugyanis a srác nem igazán foglalkozik azzal, hogy kit kivel hozzon össze, találomra választja ki a pár tagjait. Meg kell hagyni, elég fura fiú. Nincs bajom vele, sőt kifejezetten jóban vagyunk, de néha annyira lökött tud lenni. Biztosan azt is bevette, hogy kavarok Finnickkel.

  Tényleg, vajon mi lehet az én drága „szerelmemmel”? Vajon összevesztek Annie-vel a csókunk miatt? Úristen, lehet, hogy már szakítottak is? Remélem, hogy nem. Semmi kedvem tönkretenni a kapcsolatukat. Alex szerint ők a Negyedik Körzet álompárja. Akkor mégsem fognak szakítani. Ugye?!

  Ágyúk dörrenését hallom, egymás után tízét. Ez tíz halottat, tíz gyászoló családot jelent. Vajon kik lehetnek köztük? Az öngyilkos lány, Naomi támadója, és a buzogányos lány, akitől Alex megmentett. Ők már biztosan meghaltak. De vajon ki lehet a Viadal másik hét áldozata?

  Joel – hasít belém a szörnyű gondolat. A szám elé a kezem, hogy nehogy felsikítsak. Nem akarom, hogy ő is a holtak között legyen! Igaz, hogy nem voltunk olyan jóban, hogy a barátomnak nevezzem, de azért az együtt töltött pár nap alatt igencsak megkedveltem. Azt hiszem, beleőrülnék, ha kiderülne, hogy nem élte túl a vérfürdőt.

  A következő gondolatom a testvérpár a Tizenkettedik Körzetből. Tudom, hogy a mentoruk egy középkorú alkoholista, aki egyáltalán nem foglalkozik velük. Szegények senkire sem számíthatnak egymáson és magukon kívül. Vajon megmentették egymást, és most is együtt vannak? Esetleg mindkettőjüket meggyilkolták? Ezzel a két lehetőséggel még jól is járnának. De mi van akkor, ha csak egyikőjük élte túl a mészárlást? Mit érezhet most? Tudja egyáltalán, hogy a testvére meghalt? Egyáltalán, ki maradt életben?

  Gondolataimból egy kicsi, szürke ejtőernyő érkezése zökkent ki. Ajándékot kaptam! A mentoromnak ezek szerint sikerült megvesztegetnie valakit, aki adott pénzt egy kis életmentő csomagra. Elkapom a csomagot, és gyorsan kinyitom. A doboz belsejében egy kenyeret, egy kést, és egy üzenetet találok.

  „Hogy én mennyit szenvedtem miattad! Komolyan mondom, spórolj azzal a kenyérre, mert nem akarok újra ezekkel a nyomorékokkal tárgyalni, meg úgy egyáltalán, rájuk nézni se! Az egyik csaj konkrétan azt mondta, hogy csak akkor ad pénzt, ha elmondom neki, hogy mi van köztetek Finnickkel. Azt válaszoltam, hogy jelenleg több ezer kilométer távolság, az a hülye tyúk meg elkezdett sipákolni, mire én bevertem a ronda műorrát. Hallod, hogy az milyen fantasztikus érzés! Már csak azért is ki kell jönnöd az Arénából, hogy ezt kipróbáld! Amúgy a kenyéren kívül egy kést sikerült szereznem, használd, ha ne adj Isten, valamelyik idióta rád támadna. Gondolom, nem kell elmagyaráznom a használati utasítását. Ja, és a kaját próbáld meg minél gusztustalanabbul betolni, hadd egye Leilát a fene! J.”

  A levelet olvasva automatikusan elmosolyodom. Ez annyira jellemző Johannára; bár soha sem vallaná be, igenis számít neki az állapotom, és úgy segít, hogy közben a saját vágyait is kiéli, tehát nekiesik egy kapitóliuminak. Mindezt kellemest a hasznossal alapon.  Régebben kételkedtem a lány módszereinek hatékonyságában, de mára már tudom, hogy Johannával kifogtam a főnyereményt.

   Csöndesen majszolom a kenyeremet. Jól jött már ez a kis étel, már éppen kezdtem éhen halni. Fura, hogy a Körzetemben akár napokig is kibírtam evés

nélkül, a Kapitóliumban viszont ez teljesen megváltozott, tekintve a többfogásos étkezéseket. Biztosan az is csak ezért van, hogy a Kiválasztottak gyorsabban meghaljanak a Viadalon az éhség miatt.

  Leszámítva, hogy ketten is meg akartak ölni, és egy öngyilkos feje a kezemben landolt, egészen tűrhető ez az Aréna. Na, nem mintha mostantól ide jönnék vakációzni, de nem olyan vészes, mint ahogy azt elképzeltem. Mondjuk, egy sivatagos vagy havas helyen sokkal jobban félnék, hiszen ott nincs olyan nagy terepgyakorlatom. Ez az erdő nem is rossz hely, leszámítva persze a vékony fákat. Ezeknek hála valószínűleg egész éjjel le se fogom hunyni a szemem.

  Hirtelen feltűnik az égbolton a Kapitólium címere, nekem pedig automatikusan összerándul a gyomrom. Most tudjuk meg, kik azok, akiket megöltek a Bőségszaru lábánál. Hogy kik azok, akik már soha sem mennek haza a szeretteikhez. Akik már nem lesznek a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának győztesei. Akiknek a nevük feledésbe fog merülni, és soha sem lesznek olyan elvakult rajongóik, mint Finnicknek.

  A sort a tizenhárom éves kislány nyitja a Harmadikból. Ezek szerint a Hivatásosok még élnek, ami nem meglepő. Ilyenkor még nem támadnak egymásra. A lányt az Ötödik Körzet, és a Hatodik Körzet két Kiválasztottja követi. Utóbbi kettővel Alex végzett, hogy megmentsen engem és Naomit.

  Ökölbe szorított kézzel várom, hogy ki lesz a következő. Reménykedem, hogy nem Joel. Tudom, hogy szemétség más halálát kívánni, de most én lennék a világ legboldogabb embere, ha a Nyolcadik vagy a Kilencedik Körzet egyik Kiválasztottjának arcképét vetítenék az égboltra.

  De nem így történik. A kisfiú nagy, barna szemeivel keservesen néz le rám, a szája féloldalas mosolyra húzódik. Olyan, mintha üzenni szeretne nekem, mintha mondani akarna valamit. Talán egy nevet, a gyilkosának a nevét.

Meg fogom találni, Joel!- fogadom meg magamban, miközben megszorítom a késemet. – És megölöm.

  Körzettársam helyét a Nyolcadik Körzet lány Kiválasztottja veszi át, Joel Mc’Norden pedig eltűnik a sötét éjszakában. Örökre.

  Kiderül, hogy a Kilences fiú, az öngyilkos lány, és a Tizenkettes fiú vesztették még életüket a mai napon.

  Leírhatatlanul nagy dühöt érzek a Kapitólium iránt. Rádöbbenek, hogy mit is jelent ez az egész. Joel halott. Nem mosolyog rám többet, és nem vágja a fejemhez, hogy hazudtam neki, amiért nem mondtam el neki az igazságot Finnickkel kapcsolatban. Nem kémkedik a Kiválasztottak után, és nem áradozik többé Melanie-ról. Nem fog elsétálni a szüleivel a házam előtt, és nem segít Mirandának a leckében. Nem szed többé virágot a mezőn. Nem eszik, nem iszik, nem alszik többé. Azaz, mégis: Joel már örökké aludni fog. Mert megölték.

  Azon kapom magam, hogy sírok, sőt mi több, bőgök. Úgy hullanak a könnyeim, akár egy záporeső. Érzem, ahogy lemossák a Tízes lány vérét az arcomról. Nem érdekel, hogy hülyén nézek ki, nem érdekel, hogy koszos vagyok, nem érdekel semmi. Csak Joel. Elviselhetetlenül fáj beismernem az igazságot, hogy már soha többé nem fogok találkozni a szeretett kis Körzettársammal. Elvették tőlem! Elvették tőlem a rohadékok! Azt hiszik, hogy ezzel vége, de nagyon tévednek! Meg fogom találni Joel gyilkosát, és kegyetlenül meg fogom gyilkolni. Talán még a torkát is átharapom, akárcsak annak idején Enobaria!

  Te jó ég, miket gondolok? Ez nem én vagyok, nekem nincsenek ilyen elvetemült ötleteim! Én nem tudok, és nem is akarok ölni. Messzire hajítom magamtól a Johannától kapott kést, a kezemet a zsebembe süllyesztem. Az ujjaim hirtelen beleakadnak egy hideg, fémes tárgyba. Megszorítom az aranyláncot. Legalább ez itt van nekem – gondolom. Valamiért az ékszertől egyszeriben megnyugszom. Elmúlnak a sötét gondolataim az esetleges bosszúról, és a gyászról. Egy pillanatra még arról is megfeledkezem, hogy hol is vagyok valójában.  A lényeg, hogy önmagam maradjak, és ne adjam meg Finnick rajongóinak az örömöt, hogy összezuhanok.

  Kezdek elálmosodni, ezért úgy döntök, ledőlök egy kicsit aludni. Előtte természetesen befészkelem magam pár óriási fa közé, és a kabátomat is a fejemre húzom. Már éppen sikerülne kényelmesen elhelyezkednem, mikor egy éles sikolyt hallok a közelből. Felkapom a kabátomat, és gondolkodás nélkül a hang irányába kezdek rohanni. Még a kenyeremet is magam mögött hagyom. Úgy érzem, meg kell tudnom, mi folyik ott, és meg kell mentenem a sikoltozó Kiválasztottat.

  Egy kicsi, szürke tisztásra érek, innen jönnek a hangok. Mikor meglátom az előttem folyó jelenetet, földbe gyökerezik a lábam.

  Naomi a földön fekszik, a nyaka kissé véres, de még él. Előtte egy magas, hosszú, fekete kabátos férfi áll. Az alak megfordul, és rám veti vörös, gyűlölettel teli pillantását. Sötét öltönyt, és hozzá illő nadrágot visel, a lába csupasz. Morogni kezd, láthatóvá téve óriási, hegyes fogait. Egy vámpír!

  Még mielőtt lenne időm átgondolni a dolgokat, megiramodom, és a lényre vetem magam.