2015. szeptember 7., hétfő

Tizedik fejezet

Sziasztok! A bejegyzést egy rossz hírrel kezdeném: sajnos egy hete elkezdődött a suli, és emiatt mostanában elég sok a dolgom, ezért kénytelen vagyok a heti három bejegyzést heti kettőre szűkíteni. Bocsi :( Egyébként hétfőn és csütörtökön fogom felrakni az új részeket, ha nektek ez megfelel.
 Viszont elérkeztünk a tizedik fejezethez, ami majdnem olyan hosszú lett, mint az előző. Amúgy most, hogy kezdődik a Viadal nagyjából ilyen hosszúságú részekre lehet számítani.ű
 Jó olvasást!
 Puszi: Maja Taylor



***
-Francba! – fogalmazza meg Alex tömören a véleményét.
- Ja… - sóhajtok fel kétségbeesetten.
- Legalább bejutsz az utolsó hatba, aztán majd csak kitalálunk valamit – próbál vigasztalni a fiú. Persze minden próbálkozása felesleges és hiábavaló.
  Hallgatunk. Alex idegesen bámulja a cipőjét, én pedig a tenyerembe temetem az arcomat. Azon morfondírozom, hogy mégis mi a fenéért jöttem erre a rohadt helyre. Miért? Amióta betettem a lábam az épületbe, semmi jó nem történt velem. Azelőtt senki sem ismert a Hetedik Körzet lakóin kívül, ma már az egész ország, vagy legalábbis a fél Kapitólium a halálomra pályázik. Még a Főjátékmester is meg akar öletni. Az előbb úgy beszélt rólam, mintha egy magatehetetlen báb lennék. Egy magatehetetlen, irányítható báb, akivel ő azt tehet, amit csak akar. A legszörnyűbb az egészben, hogy igaza van, tényleg bármit megtehet velem. Ha úgy tartja kedve, rám küldhet egy falka mutánst, vadászdarazsakat, vagy bármi más szörnyűséget. Mindezt azért, mert bánatomban megcsókoltam Finnicket. Úgy viselkednek, mintha ezt tiltaná a törvény. Mintha benne lenne a törvénykönyvben, hogy „ Tilos megcsókolni Finnick Odairt, törvényszegés esetén a büntetés kínzás és halál”. Nem vagyok túl járatos a témában, de az holtbiztos, hogy nincs ilyen szabály, máskülönben jó pár embert megöltek volna már törvényszegésért.
-Katie… - simítja meg a vállamat Alex. – Jössz?
- Hova? – értetlenkedem.
  Alex finoman tovább rángat. Kis idő után megáll egy mosdó előtt, és a kezembe nyom egy csomó ruhát.
-Öltözz át, ilyen szerkóban nem jöhetsz!
- Ne már, mi a francot akarsz csinálni? – fintorgok.
- Majd meglátod! – kacsint rám sejtelmes mosollyal a szája szélén. – De tényleg öltözz át, ebben a halott menyasszony-szerkóban nem lenne jó buli!
- Halott menyasszony? – nevetek fel keserűen. – Az interjú előtt még dögös voltam!
- Halott, de dögös menyasszony, akinek olyan a szeme, mint egy pandának! – helyesbít Alex.
- Milyen panda? – ráncolom a homlokomat.
- A szemfestéked kicsit lefolyt… - magyarázza zavartan.
  Bemegyek a mosdóba, és elkezdem átvenni a ruhámat. Alex egyébként kényelmes, fekete nadrágot, kicsit szűk, világoskék atlétát, és egy kényelmes futócipőt nyomott a kezembe. Miután elkészülök, belenézek a tükörbe, és kis híján felsikoltok. Azt hiszem, értem, miért vagyok panda. A szemem alatt óriási, fekete karikák gyülekeznek, és olyan szerencsétlen képet vágok, mintha most tuszkoltak volna be egy ketrecbe egy rakás bambusznád  társaságában. Mivel nincs nálam sminklemosó, meg amúgy sem tudom, hogy kell használni, marad a medve-stílus. A hajamat viszont kibontom, és egyszerű lófarokba fogom.
-Na, így már sokkal jobb! – mondja Alex. – Szerencsére egyezik a méreted Mariaéval. A ruhádat bedobjuk az Átalakító Központba, aztán indulunk.
  Így is lesz. Egy kicsi, valószínűleg titkos ajtón át kijutunk a kertbe, ahol Alex azonnal egy óriási, fényesen csillogó, királykék színű motor felé veszi az irányt.
-Hé! – futok utána. – Ugye ez csak egy vicc?
- Mi van, nem szeretsz motorozni?
- Hát, még soha sem próbáltam, de hallottam pár hírt róla… - motyogom.
- Ne félj, tök jó lesz! – bíztat a fiú, miközben a fejembe nyom egy fekete sisakot, és állítgat rajta egy keveset.
- Van jogsid? – teszem fel a mindent eldöntő kérdést.
  Alex nem jön zavarba.
-Persze, hogy van, ne parázz már!
Érzem, hogy még a nyakláncomat is leveszi rólam.
-Hé, azt ne!  - kapok utána. Alex mintha meg sem hallaná, úgy teszi zsebre a csillogó ékszert.
- Persze, még csak az kéne, hogy beleakadjon valamibe, és megfulladj nekem! – grimaszol.
- Jó, mindegy, annyira nem fontos! – legyintek türelmetlenül.
  Alex felszáll a motorra, és matatni kezd valamit a kezével. Fogalmam sincs, mit csinál, de igazság szerint nem is nagyon érdekel. Én inkább a motorozásról ábrándozok. Biztos nem lehet olyan rossz, ha annyian csinálják. Fantasztikus érzés lehet az úton száguldozni, érezve, hogy a levegő megtépi a hajadat, és belemegy a szádba, amit természetesen nyitva tartasz, úgy csodálkozol a melletted elsuhanó táj szépségén. Majdnem olyan jó érzés lehet, mint kiugrani az ablakon, bele a hülye erőtérbe, és élvezni a repülést.
-Na, minden oké! – fordul felém Alex. – Figyelj, Katie, rohadtul egyszerű dolgod lesz, szóval el ne cseszd! Ülj fel ide, a hátsó ülésre, öleld át a hátamat – a hátamat, ne a nyakamat! – és ne ficánkolj!
- Oké, azt hiszem, menni fog – mondom, miközben felmászok Alex mögé.
- Ha nagyon zavar a szél, húzd le a sisak plexi részét. Készen állsz? – küld felém egy bátorító mosolyt.
- Öhm… azt hiszem, igen… - dadogom. Igaz, hogy kívülről jó bulinak tűnik a száguldozás, de vajon tényleg az? És vajon Alex tényleg tud vezetni? Meg egyáltalán, kié a motor?
- Akkor hajrá! – kiáltja a fiú, és beletapos a gázba.
  A motor elindul. Kiérünk a nagy, díszes kapun, és egyre távolodunk a lakhelyünktől. A sebesség egyre csak emelkedik. Egy ideig csukva tartom a szemem, bár magam sem tudom a dolog miértjét. Olyan ez, mint a kisgyerekeknek életük legelső kocsikázása. Félnek, hogy valami ijesztőt vagy szokatlant látnak, esetleg attól tartanak, hogy bajuk esik. Persze előbb-utóbb mind rájönnek, hogy ez butaság, pont úgy, mint ahogy én.
  Az utcák, az emberek, az autók úgy siklanak el a szemem előtt, hogy még csak ki sem tudom venni rendesen az alakjukat. Előbb oldalra tekintek, majd előre, s végül hátra. Hála a Kapitólium sokszínűségének, úgy érzem, mintha egy óriási marcipántorta belsejében törném magamnak az utat mindig egyre csak előre, és közben mindent befalnék. Felhúzom a bukóm elejét, kíváncsi vagyok, így is lehengerlő látványt nyújt-e az utcákon hömpölygő embertömeg. Érzem, ahogy a szél az arcomba csap, és összeborzolja az elöl kikandikáló hajszálaimat. Kinyitom a számat, és megízlelem a levegő édes, virágillatú , tavaszias ízét. Azt hiszem, tévedtem a motorozással kapcsolatban. Sokkal, de sokkal jobb, mint kiugrani az ablakon.
  Hirtelen ötlettől vezérelve sikítani kezdek.  Ez inkább valami borzalmas, állatias hörgésként hat, ugyanis a bukósisak a számat is lefedi. Alex hirtelen fékez, ugyanis pirosat kapunk. Egy percem van arra, hogy lecsillapítsam a gondolataimat, és az irreálisan gyorsan kalimpáló szívemet. Egyenletesen lélegzek. Beszív, kifúj, beszív, kif…
  Na, igen, az utolsó lélegzetvételt nem tudom befejezni, ugyanis zöldet kapunk, Alex pedig újra gázt ad, és tovább száguldozik a Kapitólium utcáin.
  Egyszer aztán befordul egy kicsi, elhagyatott utcába, amit egy kövekkel kirakott út, majd egy zöldellő tisztás követ. A fiú leugrik a járgányról, majd engem is lesegít.
-Na, milyen? – mutat körbe büszkén.
- Le kell ülnöm! – felelem, és elvágódok a puha, kissé vizes füvön. Magam mellől pacsirták dalolászását hallom. A helyet körbelengi a friss, illatos virágok igéző illata.
- Tetszett a motorozás? – ül le velem szemben Alex.
- Apám! – kiáltok fel önkívületi állapotban. – Ez valami eszméletlenül király volt, de komolyan! Úristen… ahogy mentünk, azt hittem, hogy elnyel a város! Csak a sodródó embertömeget láttam, meg azt a sok színt. Te, hallod, azt hittem, megáll a szívverésem! Ez rohadt jó volt!
  Alex mosolyogva hallgatja a fanatikus lelkendezésemet.
-Valld be, hogy minden csajt ezzel szoktál hülyíteni! – vigyorgok rá.
- Nem, az az igazság, hogy erre a Negyedikben nem lenne lehetőségem – rázza a fejét tagadólag.
- Miért? – ülök fel csodálkozva.
- Mert nincs se motorom, se jogsim! – vallja be egyszerűen.
- Ahhoz képest elég profin nyomod! – csettintek elismerően. Haragudhatnék is rá a hazugságáért, de nem teszem. Per pillanat ő az egyetlen ember, akire számíthatok, és aki nem hagyott magamra a bajban. – De várjál, akkor kié a járgány?
- Tegnap láttam, hogy Seneca ezzel jött dolgozni, így hát gondoltam, nem bánná, ha kölcsönvenném pár órára! – von vállat vigyorogva.
  Hangosan elnevetem magam.
-De durva, én is megloptam már a pasit! Ugye, hogy milyen jó érzés?
- Ja, szuper! – helyesel még mindig vigyorogva. – Olyan, mint ha kicsit lázadnék a rendszer ellen, és még az sem gáz, ha lebukok, végtére is nem büntethetnek meg! Elég büntetés az nekem, hogy holnap az Arénába kell mennem.
- Jogos – bólintok. – Klassz ez a hely… - nézek körbe. – Hogy találtál rá?
- Ki fogsz akadni! – húzza el a száját.
- Szerintem nekem már mindegy – sóhajtok fel. – Ne kímélj!
- Oké, szóval…- beletúr az összekócolódott, fekete hajába, majd újra a szemembe néz. – Ne akadj ki! Finnick javasolta ezt a helyet. Tudod, annak idején ő is idehozta az Egyes csajt, és azt mondta, hogy én is hozzam ide Tiffanyt. Persze kiröhögtem, mert…
- Szóval már másodszor jársz itt a héten – erőltetek mosolyt az arcomra. Valamiért rettentően zavar, hogy Alex idehozta Tiffanyt. Talán csak azért, mert nem tudom, mikor volt erre alkalmuk, hiszen a Kiválasztottak napirendje percről percre pontosan be van osztva, nincs lehetőség kilógni romantikázni.
-Nem, Tiffanyt nem hoztam ki. Annyira azért nem vagyunk nagy haverok!
- Miért, velem igen? – csodálkozom. Nem is tudtam, hogy ilyen jó a kapcsolatunk.
  A fiú vállat von. Fáradtan hanyatt dőlök a fűben, így hallgatom a felettem dalolászó madarak énekét. Megint arra gondolok, hogy milyen jó is lenne velük lenni, és csak szállni, szállni a végtelen magasban, egészen addig, amíg el nem fáradok. Látom, ahogy két pacsirta egy fészekbe hord szorgosan valamit. Szomorúság kezdi el mardosni a szívemet. Arra gondolok, hogy nekem talán soha sem lesz párom és családom. Ha valami csoda folytán túlélném a Viadalt, akkor sem akarna tőlem semmi komolyat senki. Azt hiszem, az a hülye felvétel örökre megpecsételte az életemet.
-Komoly ez a dolog Finnick és a barátnője között? – kérdezem hirtelen.
  Alex pár másodpercig csak bámul maga elé. Valószínűleg az imént hozzám hasonlóan annyira elkalandozott, hogy fel sem fogta a kérdés lényegét. Bár ezt nem csodálom, ilyen szép helyen nehéz lehet koncentrálni!
-Ja, elég komoly. Tudod, ők ketten a Negyedik Körzetben amolyan álompárnak számítanak. Már kiskoruktól kezdve ismerik egymást, de csak pár héttel a Hetvenedik Viadal előtt jöttek össze. Aztán Annie-t kiválasztották, és Finnick önként elvállalta a mentorálását. Nem volt könnyű dolga, Annie ugyanis soha sem értett a fegyverekhez. Ha jól emlékszem, nem is ölt a Viadalon. A lány az unokatestvérével együtt került kiválasztásra, és amikor a srác meghalt, Annie teljesen bekattant. Elbújt egy barlangban, és csak sírt, és sírt. Egyedül Finnick leveleire reagált. Mindig elolvasta őket, aztán motyogott valamit, majd folytatta a sírást. A Játékmesterek vízözönt küldtek a versenyzőkre, és mivel egyedül Annie tudott úszni, ő nyert. Egyre jobban van, bár az orvosok szerint soha sem lesz teljesen egészséges. Ne egy dühöngő, Cara típusú pszichopatát képzelj el, inkább egy kedves, kicsit fura lányt. Finnickkel oda meg vissza vannak egymásért, még egy atombomba sem tudná szétszakítani a kapcsolatukat.
  Mosolyt erőltetek az arcomra. Beleborzongok, ha arra gondolok, hogy a hülye csók teheti tönkre Finnick tökéletes magánéletét.
-Szóval, ezt megszívtad, Katie. Ez a hajó már elment – vereget hátba Alex.
- Tök mindegy, amúgy sem érdekelt annyira Finnick, inkább csak tetszett, mint ahogy szinte mindenkinek.
- Ja, ahogy mindenkinek! – bólint komoran. Mintha egy kis féltékenykedést vélnék felfedezni az arcán.
- Na, ne legyél már ilyen morcos, te is jó pasi vagy ám! – bokszolok bele a karjába mosolyogva. – Tiffanynak is te voltál a másodi jelöltje! Igaz, hogy csak azért kavar veled, mert Finnick lekoptatta, de hát ez van! A Viadalon született szerelmek soha sem túl tartósak.
- Nem kavarok Tiffanyval – szólal mega fiú csendesen.
- Attól még mindenki odáig van érted! – nevetek fel. – Az interjúd az összes kapitóliumi nőt elvarázsolta. Sok dolgot bedobáltak neked, szóval…
- Az egyikük fejbetalált egy csipkés melltartóval. Komolyan, mihez kezdjek én ilyenekkel? Vegyem fel, vagy mi? – morogja fintorogva, de én látom a szemén, hogy valójában mosolyog.
- Miért ne? Csodálatosan néznél ki benne! – nevetek.
- Most elképzelted? – röhög Alex is.
- Nem! –rázom a fejem. – De most már igen! – teszem hozzá, és még hisztérikusabban vihogok.
  Alex is röhögni kezd. Annyira nevetünk, hogy szinte már fáj az oldalunk. Alex mellém dől, úgy rázkódik tovább. Már éppen kezdünk lenyugodni, amikor egymásra téved a tekintetünk, és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. A végén már nem is tudom, mi a poén tárgya, de azért nevetek. Rádöbbenek, hogy ez az, ami eddig hiányzott az életemből: egy kis laza, könnyed jókedv.
-Oké, oké, elég! – mondogatja Alex. Megpróbálja befogni a számat, de én minduntalan arrébb gurulok. A fiú azonban egyszer csak elkap hátulról, és egy gyors mozdulattal befogja a számat.
- Mégis hogy gondolja ezt, Miss Hope? – krákogja kapitóliumi akcentussal. – Hogy képes felébreszteni a fél várost a nevetséges vinnyogásával?
- Jól van már, befogtam! – mondom.
  Alex végre elengedi a számat, a szabad kezével pedig kissé megemeli az államat. Belenézek az igéző, sötétbarna szemébe, amiben most először nem gyűlölet és megvetés, hanem vidámság csillog. Az arca kipirult a fetrengés és a viháncolás közben, de még így is nagyon helyes. A szemébe lógó hajszálat ösztönösen arrébb simítom. Valamiért úgy érzem, hogy Alex szája közeledik az enyémhez. Meg akar csókolni - fut át az agyamon, de gyorsan elkergetem ezt a furcsa gondolatot. Nem akarok feleslegesen álmodozni, a múltkor is mi lett belőle! Elhúzódom a fiútól, és a motor felé veszem az irányt.
-Vissza kéne mennünk – mondom a tőlem telhető leglazább hangon. – Kezdek elfáradni.
  Alex nem szól semmit, csak felpattan Seneca járgányára, és maga mögé húz. Az út csendben telik. Már nem járkálnak emberek az utcákon, így a látvány sem túl élvezetes. Kis idő után Alex hátára hajtom a fejem, és lecsukom a szemeimet. Alig várom már, hogy aludhassak!
  Az épületbe visszaérve nem szólunk egymáshoz, egészen addig, amíg be nem lépünk a liftbe.
-Jó voltál az interjún! – mosolygok a fiúra kedvesen. – Főleg a végén, amikor mindenki azt várta, hogy szerelmet vallasz valakinek, erre meg közölted, hogy végig az öcsédről beszéltél. Az vicces volt.
- Komolyan gondoltam… - mondja Alex fáradt, kimerült hangon.
- Tudom – felelem.
  Kinyílik a lift ajtaja, megérkeztünk a Negyedik Körzet lakosztályához.
-Hát akkor… - kezdi Alex.
- Köszönöm ezt a szép estét! – nézek rá meghatottan. – Fantasztikusan éreztem magam! Nagyon rendes vagy, hogy elvittél. Ha nem vagy, nem is tudom, mihez kezdtem volna.
- Szerintem felvágtad volna az ereidet, miközben tönkretetted volna az amúgy is rémes pandasminkedet! – mondja egyszerűen.
- Hát, körülbelül…
  Csak nézzük egymást, de nem beszélünk. Most nem is kell. Érzem, hogy Alex Emersonnal ebben a pillanatban megváltozik a kapcsolatunk. Elkönyveljük magunkban, hogy a másik nem is olyan rémes, sőt egész jó fej. Ehhez pedig nincs szükségünk szavakra.
-Jó éjt, Katie! – köszön el Alex, és kezdi becsukni az ajtót, én azonban megakadályozom ebben. - Mi az? – kérdezi.
- Még egyszer köszi! – mosolygok rá hálásan.
- Nincs mit. Ja, és amikor az Arénában leszünk…
- Nem beszélek róla senkinek! – suttogom kissé szomorkásan.
-… nem foglak megölni, és a Hivatásosokat is arrébb terelem. – fejezi be Alex az ő verziója szerint.
- Köszönöm! – felelem hálásan.
- Naomival is ez a megállapodásunk… – mondja.
- Megölelhetlek? – csúszik ki a számon.
  A fiún látszik, hogy kicsit meglepődött a kérésemen. Hogy ne legyen a szituáció kínos, megpróbálja elviccelni a helyzetet.
-Várj, fel kell dolgoznom! – sóhajtja tettetett félelemmel az arcán. Masszírozni kezdi a homlokát, időnként beletúr a hajába, és az ajtófélfának támasztja a fejét. Végül nagy levegőt vesz, és beleegyezően bólint.
- Rendben van, de aztán vigyázz ám a fájós, gyenge derekammal!
  Nevetve a nyakába vetem magam. Egy pillanatra megtántorodik az ölelésem erősségétől, majd gyengéden viszonozza azt.
-Aludj jól, Pandalány! – suttogja a fülembe.
- Te is, Alex! – suttogom vissza.
  A fiú elenged, belép a lakosztályába, majd becsukja maga mögött az ajtót.
-Pandalány… - ízlelgetem a kissé idétlen, ám mindenképpen találó becenevet, miközben bebújok az ágyamba.
  Legalább nem halott menyasszony, gondolom magamban, mielőtt elnyomja az álom a fejemet.
­*
  Annak ellenére, hogy az előző éjszaka felét a szabadban töltöttem, magamhoz képest hamar felébredek. Kibotorkálok a konyhába, ahol töltök magamnak egy pohár gyümölcsteát. Közben egyre csak a motorozáson és Alex ígéretén jár az eszem. Vajon komolyan gondolta a fiú, amit mondott? Tényleg megvédene a Hivatásosoktól? Hiszen ők a szövetségesei, és a végén úgyis csak egy marad életben! Átfut az agyamon a gondolat, hogy Alex kifejezetten velem akart szövetséget kötni, csak félt az elutasítástól, ezért nem tette fel a kérdést. Talán jobb is így, egyedül menni az Arénában. A „szövetséges” szó minduntalan Finnick Viadalát juttatja eszembe, és rögvest elmegy a kedvem az egésztől.
-Nem tudsz aludni? – hallom meg Joel hangját.
  Megrázom a fejem. A kisfiú leül mellém az asztalhoz. Beletúr a rövid, barna hajába, és fájdalmas sóhaj hagyja el a száját. Aztán csak néz rám a nagy, imádnivaló szemeivel. Semmiféle érzelmet nem tudok kivenni belőle. Mintha kicsit csalódott lenne.
-Miért hazudtál nekem? – töri meg egy idő után a csendet.
- Miről beszélsz? – ráncolom a homlokomat.
- Azt mondtad, nincs köztetek semmi, erre meg…
  A Körzettársam leszegi a fejét, és türelmetlenül dobol az ujjaival a bársonyos terítőn.
-Tényleg nincs köztünk semmi, csak csókolóztunk. Nem nagy ügy – mondom halkan.
- Nem ez a lényeg! – rázza a fejét. – Megkérdeztem, hogy mi van közted és Finnick közt, és te azt mondtad, semmi. Katie, te hazudtál nekem.
  Annyira szomorúan és vádlón beszél, hogy attól félek, menten elsírom magam. Kicsit bűntudatom is van, amiért egész este nem gondoltam Joelre, az interjújára sem figyeltem igazán, és amikor mindenki magamra hagyott, nem rá vártam, hogy odajöjjön hozzám, és megvigasztaljon. Mondjuk nem is Alexre, de ez részletkérdés.
-Sajnálom – suttogom. Félénken megsimítom a kisfiú kezét. Szerencsére nem húzódik odébb, szótlanul tűri a simogatásomat.
- Aztán meg úgy eltűntél… - sóhajt fel. – Finnickkel voltál?
- Jaj, ne már, Joel, nincs köztünk semmi! – bizonygatom.
- Akkor kivel voltál, ha nem Finnickkel? – néz rám. A szemében valami megmagyarázhatatlan, ősi düh csillog. Olyan, mintha félne, hogy kimarad valami fontosból. – Őszintén válaszolj, kérlek!
- Elmentem motorozni Alex Emersonnal – sóhajtok fel. Szeretném, ha erről az egészről úgy tudnék beszélni, mint valami hihetetlenül unalmas, búfelejtő kalandról, de nem megy. Hiszen szó sincs ilyesmiről. Remekül éreztem magamat, és úgy nevettem, mint még soha azelőtt. Ha jobban belegondolok, Alexnek köszönhetem életem legszebb estéjét!
- Fantasztikus! – hallom meg a hátam mögül Johanna gúnyos, lekezelő hangját.
  A lány kinyitja a hűtőt, kivesz egy üveg tejet, majd jól meghúzza a palackot. A pizsamájába törli a száját, majd megajándékoz egy ideges pillantással.
-Komolyan, te mégis mit akarsz? Miért mozdulsz rá az összes jó pasira? Be akarod pótolni az elmaradásodat, vagy mi?
- Te jó ég, elmentem Alexszel motorozni, miért olyan nagy ügy ez? – túrok bele fáradtan a hajamba.
- Az összes kapitóliumi szennylap veled van tele. Állítólag gyereket vársz, és drogozol! – forgatja a szemét a lány.
- Ja, nyilván a Hetedikben van pénzem drogokra, és olyan kövér vagyok, mint egy bálna, amiből értelemszerűen következik, hogy terhes vagyok! – mutatok végig a csontsovány testemen. – Azért ennél jobbat is kitalálhattak volna a firkászok!
- Nem azt mondtam, hogy elhittem. De te vagy a téma, akárhová nézek, és ez nem tetszik. Nagyon nem.
- Jó reggelt, drágáim! – tipeg elő Leila. – Katie! – fordul hozzám. – Egyszerűen nem hiszem el, hogy voltál képes…
- Na, már csak ez hiányzott! – ásít Johanna.
  Leila folytatja az idióta hápogását arról, hogy én vagyok a Körzet szégyene, ne számítsak támogatókra, hogy lehetek ekkora egy cafka, és így tovább, és így tovább. Közben Blight is kidugja a fejét a szobájából, és flegmán megkérdezi, várjuk-e már az Arénát, és hogy tervezünk elhalálozni.
  A fenébe, a nagy összevisszaságban erről teljesen elfeledkeztem! Ma kezdődik a Viadal! Már nincs időnk gyakorolni, edzeni, szövetségeseket toborozni, ma küldenek minket az Arénába! Úgy érzem, menten elájulok. Sajog az oldalam, fáj a fejem, és zúg a fülem. Még a homlokom is elkezd izzadni. Ó, mi lesz velem ott? Engem meg fognak ölni, biztos, hogy meg fognak ölni! Hirtelen eszembe jut az Alexszel kötött egyességem, és egy csapásra megnyugszom. Hát persze, ha a Hivatásosok nem támadnak rám, van esélyem. Igaz, hogy csak egy icipici, de azért az is jobb a semminél.
  Nem sokára befut Adam egy csomó ruhával. Bemegyek a szobámba, és átöltözök. Magamra kapom a kényelmes futócipőt, a fekete nadrágot, a sötétszürke pamutpólót, és a hőszigetelt, fekete kabátot. Tehát ez lesz az Arénabeli szerelésem.
-A cipő valószínűleg a síkos talajra, a kabát pedig a változékony időjárásra utal, – magyarázza Blight -  de mivel ez szinte minden Viadalon megtalálható, nem jutottunk előrébb.
  Hamarosan indulnunk kell a Kiképző Központba. Gyorsan elköszönünk Leilától, aki még mindig a tegnap esti videó miatt sipákol. Mondanám, hogy megvisel az elválás a kísérőmtől, de hazudnék. A nő alig foglalkozott velem, folyton csak marták egymást Johannával, ami persze feldobta a reggeleimet, de nem hiszem, hogy hiányozna. Amúgy meg nem kerültünk túl közel egymáshoz, mint ahogy tudomásom szerint egyik Kiválasztott sem haverkodott össze a kísérőjével. Nem is baj, legalább eggyel kevesebb ember fog kiakadni a halálom miatt.
-Ide hallgass, Katie! – állít meg Johanna a Kiképző Központ teteje felé vezető lépcső előtt. Mindig az épület tetejéről indul a gép, ami a Kiválasztottakat egy katakombába viszi, ahonnan felkerülnek az Arénába. – Igaz, hogy kiakadtam rád, sőt még most is dühös vagyok, de attól még a mentoráltam vagy, így ha tetszik, ha nem, meg fogom menteni az ostoba fejedet! A lényeg az, hogy fuss el a Bőségszarutól, már ha nem akarsz meghalni a vérfürdőben! Biztos lesz valami búvóhely, egy erdő, egy dzsungel, vagy akármi! Ne kutakodj, maradj egy helyben! Ha közeledő lépteket hallasz, csenden tűnj el! Lehetőleg mássz fel egy fára, vagy bújj el egy sötét barlangban, lehetőleg egy olyan helyen, ahol nem találnak rád! Támogatókról én gondoskodom. Majd megzsarolok pár embert, hogy megölöm őket, vagy kitalálok valamit…
- Köszönöm, Johanna! – nézek rá meghatottan.
- Adam fog kísérni a csőig, ez a stylistok feladata. Attól kezdve viszont egyedül leszel. Ja, és ne indulj el az állványodról, mielőtt megszólal a gong, mert máskülönben széttép egy bomba! Menni fog? – kérdezi.
- Persze! – bólintok lazán. Pár Kiválasztott elmegy mellettünk, ezért próbálok bátornak és magabiztosnak tűnni. – Megölelhetlek? – kérdezem hirtelen Johannától.
- Álmaidban se! – röhög ki a lány. Miért van az, hogy Alex megengedte, de ő meg nem?
- Na, akkor sok sikert! Megyek, szerzek pár támogatót! – köszön el, majd eltűnik a Központban.
  Unottan nyugtázom, hogy a mentorom soha sem fog megváltozni, majd felmászok a lépcsőn, és a gép felé veszem az irányt. Ott az edzőnk, és sok Kiválasztott vár rám. A nő megkérdezi a nevem, annak ellenére, hogy látszik rajta, hogy nagyon is tudja. Úgy néz rám, mintha tönkretettem volna az életét. Nocsak, neki is tetszik Finnick? Vagy várjunk csak, hiszen ő is nőből van! Ja, akkor nincs több kérdésem.
  Lassan gyülekezni kezdenek a Kiválasztottak. Alex esik be utolsóként, szinte rohan, hogy le ne késse a gépet. Amint felszáll, rögvest a Hivatásosokhoz megy. Mikor elhalad mellettem, észrevétlenül a kezembe nyom valamit. Kinyitom a markom, és megpillantom Seneca aranyláncát, és egy kicsi, összegyűrt fényképet, ami egy fiút ábrázol, ahogy egy lányt fojtogat egy zsinórral. Ezzel azt akarja mondani, hogy így öljek az Arénában?- gondolom magamban. Az edző két, egymással szembeni sorba ültet minket, így nincs időm tovább rágódni az ügyön. Lehuppanok a Tizenkettes fiú és a Kilences lány közé. A nő beleszúr egy hosszú, egyenes tűt a kezembe, mire a bőröm pirosan villog egyet.
-Nyomkövető – magyarázza szűkszavúan.
  A gép lassan mozogni kezd, majd felszáll a levegőbe. A legtöbbeknek most esik csak le, hogy mi is vár rájuk a landolás után. Az arcukra kiül a félelem, a rettegés, a pánik. Velem szemben Cara foglal helyet, ő kifejezetten nyugodtnak látszik. Hát persze, hiszen ő Hivatásos! A mellette ülő Naomi kivételesen nem mosolyog, a kabátja szélét húzogatja. Mellette pár üléssel Joelt pillantom meg, és egy bátorító mosolyt küldök felé. A kisfiú mintha észre sem venné. Maga elé mered, és még pislogni is elfelejt. Alexet sajnos nem látom, ő valószínűleg az én soromba került.
  A gép leszáll egy téren. Kinyílnak az ajtók, és Békeőrök kíséretében levezetnek minket egymás mellett lévő, földalatti katakombákba.
-Kérlek, hugi, ne veszítsd el a fejed! – üvölti a Tizenkettes fiú a testvérének.
- Oké… - lihegi a lány elhaló hangon.
- Az Arénában találkozunk, Hope! – súgja a mellettem elhaladó Cara.
- Nem mondod, zsenikém! – morgom a Johanna által sokszor ismételgetett mondást.
  Cara erre megrázza a fejét, és eltűnik a föld alatt.
  A Békeőrök engem is letuszkolnak az egyik szobában, ahol Adam vár rám. Gondolkodás nélkül a férfi karjaiba vetem magam. A stílustanácsadóm viszonozza az ölelésemet.
-Minden rendben? – kérdezi.
- Nem – felelem.
  A férfi könnyedén eltol magától.
-Sajnálom, hogy így alakult! – mondja.
- Nem kavarok Finnickkel.
- Tudom. Megérzem, ha két ember között van valami, amikor beszélgetnek, de nálatok ezt nem éreztem.
- Szóval tiszta vagyok! – húzom el a számat.
  Adam halkan felnevet, majd megsimítja a vállamat.
-Kösd össze a hajadat! – nyújt felém egy hajgumit. – És ne félj! Képes vagy nyerni, tudom!
- Ezt is megérzed! – mosolyodom el halványan.
Adam vállat von. Látom rajta, hogy a könnyeivel küszködik.
-Harminc másodperc!- szólal meg egy női hang.
- Te vagy a legjobb Kiválasztott, akit valaha öltöztettem! – szipogja a férfi.
- Köszi – mosolygok rá. Bármennyire is nehéz bevallanom, Adam rettenetesen fog hiányozni. De tényleg, mindene, az egész pasi! Az ötletei, a világszemlélete, a kedvessége, a mosolya, a jókedve. Minden.
- Húsz másodperc! – rikoltja a női hang.
- Mennem kellene – hajtom le a fejem.
- Igen, tudom – feleli Adam. ­- Nem akarom, hogy meghalj, Katie! – ragadja meg hirtelen a karomat.
- Én sem! – kiáltok fel idegesen. – A rohadt életbe, tizenhét éves vagyok, nem akarok már most meghalni!
- Öt másodperc! – folytatja a nő a visszaszámlálást.
  A csőbe lépek, ami azonnal bezáródik mögöttem.
-Viszlát! – olvasom le Adam szájáról.
  Az üvegfalhoz lépek, és hirtelen ötlettől vezérelve nekiesem. Ütöm, rugdosom, karmolászom, ahol csak érem. Azt akarom, hogy széttörjön, darabokra hulljon, és mindent beterítsenek az üvegszilánkok! Igen, ezt akarom! Legyen az egész padló csupa-csupa üvegszilánk! Ki akarok jutni innen, most azonnal! Ha nem sikerül, meghalok. És a többiek is meghalnak. Eszembe jut Joel szomorú arca, és még erősebben verem a falat. Most jövök csak rá, milyen igaza van Naominak. Nem szabad feladni. Soha. Senki sem próbált még így, az Aréna előtt pár másodperccel megszökni, nem lehet tudni, vajon sikerülhet-e. Hát itt az idő, hogy megpróbáljam. Egyre nagyobb erővel püfölöm az üveget, és azt akarom, hogy Alex, Naomi, Joel, és az összes többi Kiválasztott is így tegyen. Hogy megszökjünk, együtt!
  A cső hirtelen emelkedni kezd, bennem pedig egy világ törik össze. Mégsem létezik a remény, Naomi ezúttal tévedett. Nem sikerült kitörnöm a rögtönzött ketrecemből, ezért az lesz a büntetésem, hogy meg fogok halni.
  Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok kavarognak a fejemben, amikor életemben először megpillantom a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának Arénáját. Középen helyezkedik el a Bőségszaru, amit huszonnégy ezüstösen csillogó állvány vesz körül. A talaj száraz, szürke, és furcsa, ismeretlen formájú csontok borítják elszórtan. Még a gondolattól is megborzongok, hogy vajon honnan származnak a csontok, és mi történt a gazdájukkal.
  Tőlem balra Pablo áll, jobbra pedig a lány a Tizedikből. A csaj enyhén megrökönyödött fejjel mered maga elé, majd a zsebében kezd kotorászni. Előhúz egy papírfecnit, kettéhajtja, majd olvasni kezd. Az arcszíne másodpercek töredéke alatt vált át rózsaszínből falfehérbe. Rám emeli nagy, szürkésbarna, ijedt szemét, és motyog valamit a bajsza alatt. Visszagyűri a zsebébe a papírt, és lehajtja a fejét. Eleinte azt hiszem, csak így próbál koncentrálni, vagy megemlékezni a családjáról, de amint a lány tekintete a kiaknázott földe vándorol, rájövök, hogy egészen más a helyzet.
-Ne tedd! – kiáltok rá. – Bomba van a talajban, ha leugrasz, szétszaggatja a tested!
- Tudom – feleli a lány durcásan. – Miattad csinálom, hülye liba!
  Nagy lendületet vesz, elrugaszkodik, és leveti magát a földre. Óriási morajlás rázza meg az Aréna csendjét. A véres kezemre pillantok, majd Pablóra, aki hozzám hasonlóan értetlenül áll az események előtt.
  Az égre emelem a tekintetemet. Látom, hogy valami őrült sebességgel közeledik felém. Mire észbe kapok, egy nagy, kerek dolgot tartok a kezeim közt. A halott lány fejét.

6 megjegyzés:

  1. Szia!
    Mégis mi a fene folyik itt??
    De inkább az elejétől kezdeném. Szóval nekem kicsit fura, hogy ilyen könnyedén elhagyhatták az épületet, de tetszett a motorozás. Alex most már hivatalosan is a kedvenc szereplőm lett.
    A Viadal pedig... :O Mik azok a csontok? Mi az, hogy a lány Katie miatt robbantotta fel magát? Semmit sem értek.>.<
    Tudom, hogy a suli miatt, most kevesebb időd lesz, de kérlek, siess a folytatással. :D

    Swarley

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Ez furán fog hangzani, de örülök, hogy egyelőre nem érted, hogy mi folyik itt, ezzel a fejezettel az volt a célom, hogy kicsit összezavarjam az olvasókat :))
      A folytatás már elkészült, kb. 4-5 fejezettel előre kész vagyok, viszont szerintem egy ideig nem lesz időm írni, és mivel nem akarlak megvárakoztatni benneteket, úgy döntöttem, heti két részt hozok. Amúgy is, ezekben értelemszerűen jóval több az akció, és emiatt izgalmasabbak is :)
      Alexet én is imádom, egyik kedvenc szereplőm <3
      Köszi, hogy írtál!

      Maja

      Törlés
  2. Szia! Pontosan ugyanúgy gondolok erről a Fejezetről, mint Swarly. Semmit nem értek! Hogy hagyhatták el ilyen könnyen a Kapitóliumot?! A vége meg szerintem, undi hogy a lány FEJE esett a kezébe. Én rögtön lehánytam volna magam. De, eszméletlenül jó lett!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Igazából az nem derül ki a sztoriból, hogy hagyták el ilyen könnyen a szállást, adott helyzetben ez a legkisebb problémájuk :))
      A vége tényleg durvára sikeredett, de ennek még lesz jelentősége, bár csak a sztori vége felé fog kiderülni a dolog miértje.
      Örülök, hogy tetszett! Köszi a kommentet :*

      Törlés
  3. Szia!
    IMÁDOM!!!!
    Ez egyszerűen fantasztikus volt!!!
    Akkor kezdjük az elejétől:
    Kedvenc részem egyértelműen a motorozás volt, nagyjából olyan gondolataim voltak, hogy:Ááá Finnicket rögtön lesmárolod, de persze Alexet neem!!!" De végül az öleléssel is beértem! :D Az igazat megvallva nem értettem a hirtelen jött "megölelhetlek?" Kérdését Katienek :DD ((:
    Az Aréna tetszik, és az utólsó jelenetet ahogy elképzeltem....Fúúúj basszuuuus! :D
    Szia! :*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia!
      Köszi, örülök, hogy tetszett!
      Katie azért nem csókolta meg Alexet, mert az előző esetből tanulva nem akarta beégetni magát. És azért akarta megölelni mert hálás volt neki, és szeretethiányban szenvedett :D
      Szia :*

      Törlés