Második fejezet

  Akár egy Hivatásos, úgy indulok a színpad felé. Hátraszegett fej, egyenes hát, büszke tartás – ez jellemzi a viselkedésemet. Érzem magamon a többiek tekintetét. Még Johanna is engem pásztáz. Látom rajta, hogy meglepődött. Talán nem nézte volna ki belőlem?

-Jaj, úgy imádom ezeket a bátor Kiválasztottakat! – sikít fel Leila. – Pláne, ha még kedvesek is! – teszi hozzá, miközben lopva Johannára pillant.

  Egyre jobban idegesít ez az egész. Utálom, ha bámulnak! Azt meg még jobban utálom, hogy hamarosan az egész ország szeme láttára fognak lemészárolni! A tekintetem elsötétül. Semmi kedvem itt szórakozni. Minek ennyit bénázni a sétálással?! Fogom magam, és rohanni kezdek a pódium felé. Már majdnem odaérek, amikor hirtelen elvesztem az egyensúlyomat, és akkorát esek a lépcsőben, mint még soha. Be is verem a térdemet rendesen.

  Leila persze rögtön sipákolni kezd, körülbelül mintha ez lenne a világ legnagyobb tragédiája.

-Jól vagy, édesem? – kérdezi.

- Naná! – bólintok. – Aki béna, ne rohangáljon!

  A tömegből néhányan vihorászni kezdenek, a legtöbben azonban csendben maradnak, és továbbra is rám bámulnak. Különös érzelmeket látok a szemükben. Csodálatot, bizalmat, szánalmat, és talán egy pici, épp hogy csak egy cseppnyi reményt.

-Hát ez aranyos! – nevetgél a kísérőnk. – Most viszont nézzük, hogy ki lesz az a bátor fiú, aki eme fantasztikus lány párjaként elutazhat a csodálatos Kapitóliumba!

A fiúk gömbjéhez tipeg, és ráérősen kotorászni kezd benne, míg végül kihúz egy nevet.

-Az idei év férfi Kiválasztottja tehát Joel Mc’Norden! – mondja közömbös hangon.

  Joel Mc’Norden. Fogalmam sincs, kiről van szó. Azt hiszem, hallottam már róla régebben, de nem tudok arcot kötni a névhez.

Hamarosan ez azonban megváltozik. Az első sorból kilép egy kicsi, vézna fiú, aki biztos, hogy még nincs tizennégy éves. Barna, karikás szeméből könnyek potyognak. Egyszerű, zöld inget és fekete nadrágot visel. A haja szépen, rendezetten simul a fejére. Pár pillanatig csak áll, és ijedten néz maga elé. Egy Békeőr vet véget ennek; megragadja a karjánál fogva, majd a színpadra vonszolja.

-Ó, hát ez egyszerűen csodálatos! – kiált fel Leila önkívületi állapotban. – Nos, ők lennének azok, a Hetvenharmadik Éhezők Viadalának Kiválasztottai! Nagy tapsot kérek Katie Hope és Joel Mc’Norden számára!

  Természetesen ez most sem jön be. Soha, senki sem szokott tapsolni, legalábbis a Hetedikben. A legtöbben megcsókolják a három középső ujjukat, aztán felénk tartják őket, ezzel tisztelegve az emlékünknek. Igen, az emlékünknek. Régebben én is mindig így tettem, mert mindenki ezt csinálta, de nem különösebben értettem, mi a jó ebben. A suliban magyarázták el pár éve. Állítólag annak idején a lázadók ezzel adtak jeleket egymásnak, ha valami rossz dolog történt. A forradalom leverése után a Kapitólium beszüntette ezt a szokást, ám később újra divatba jött. A jelentése viszont megváltozott. Ha jobban belegondolok, ez logikus. Semmi értelme a baj miatt jelezni, ha mindig baj van.

  Két Békeőr egy kicsi, poros szobába vezet. Elvileg mindjárt találkozhatok a szeretteimmel, hogy beszélgethessünk egy kicsit, meg ilyenek. Fogalmam sincs, hogy zajlanak ilyenkor az események. Mit lehet vajon mondani a rokonoknak és a barátoknak? Nyilván nyugtatni próbálják egymást, de mégis mi értelme, ha a Kiválasztott úgyis meg fog halni pár hét múlva? Mit lehet ilyenkor mondani egy esélytelennek? Mit lehet mondani Joelnek, vagy… vagy nekem?

  -Szia, Katie! – lép be Miranda az ajtón. A kislány szemei teljesen fel vannak dagadva, nyilván rengeteget sírt az Aratás alatt. Mögötte ott áll a komplett Johnson-család.

-Szia – motyogom. A hangom erőtlen és reszelős. Szomorúan nézek magam elé. Mi a francért kell a Viadalra mennem? Miért döntöttem így? Úgyis meghalok, hiszen semmihez sem értek!

-Sajnálom…- nyögi Miranda. Lassan mellém lép, majd óvatosan megölel. – Annyira sajnálom! – Most már bömböl.

-Ne sajnáld! – tolom el finoman. – Nem miattad kell az Arénába mennem!

- De igen! – folytatja. – Az én hibám! Ha nem engem választanak ki, akkor…

- Katie! – guggol le Mr. Johnson. – Figyelj, én bízok benned! Aki ilyen bátor, annak nem eshet bántódása.

- Nem a bátorságtól függ… - mordulok rá.

- Dehogynem! – mosolyog Mrs. Johnson bátorítóan. – Szerinted mégis mire van szükség ahhoz, hogy az ember akár csak elmeneküljön a Bőségszarutól, ahelyett, hogy megölné magát? Mire van szükség ahhoz, hogy oda merj menni valakihez, és szövetséget ajánlj neki? Mire van szükség ahhoz, hogy megküzdj másokkal? Bátorságra, Katie. Ami benned megvan.

- Ez hülyeség! – mondom. Érzem, ahogy egy kósza könnycsepp legördül az arcomon. – Semmihez sem értek, még életemben nem fogtam fegyvert a kezemben, anélkül pedig elég gyatrák az esélyeim.

- Emlékszel, amikor néhány éve nagyon, nagyon megbetegedtem? – kérdezi Miranda nagymamája. – Csentél nekem egy kis gyógyszert a patikából, amivel gyakorlatilag megmentetted az életemet. Lehet, hogy az Arénában is hasznát veszed annak, hogy jól lopsz. Tudod, ahogy mondani szokás, néha egy szál gyufa, egy szelet kenyér, vagy akár egy kis víz is dönthet élet és halál között. És mi kell ahhoz, hogy ezeket megszerezd?

- Támogatók – vágom rá reflexből. Miranda mamája nevetni kezd.

- Ugyan! Elég, ha kirabolod a Kapitólium kedvenceit!

Egy pillanatra én is elmosolyodom. Elképzelem a Hivatásosok fejét, ahogy rájönnek, hogy meglopták őket. Élőben valószínűleg kevésbé lenne mulatságos látvány, ahogy egy felpaprikázott, tizennyolc éves pszichopata gyilkológép felém közeledik.

-Lejárt az idő! – ront be egy Békeőr az ajtó. – Menjenek ki, a lány pedig igyekezzen, negyed óra múlva indul a vonat!

- Hé, Hope! – mondja Valter a körülményekhez képest kissé ráérősen. – Csak azt szeretném, hogy tudd, sajnálom, hogy a te neved szerepelt azon a rohadt papíron! Nem gondoltam másokra, én csak… meg akartam menteni Miranda életét. Ezt az egyetlen lehetőséget láttam, ezért felhasználtam. Nem hittem volna, hogy pont te…

Összeszorul a szívem. Valter komolyan képes magát hibáztatni. Mondjuk, lényegében igaza van, tényleg miatta vagyok most itt, de képtelen vagyok haragudni rá. Ő csak a húgát védte, bárki más ezt tette volna a helyében.

-Semmi gond, Valter! – vigyorgok rá. Megpróbálom elhitetni a fiúval, hogy tényleg nincs baj. Már így is teljesen ki van akadva, nem szeretném még jobban kiidegelni. – Nyugi! Vissza fogok jönni! Megígérem.

- Hát, oké… - bólint zavartan.

- Maga süket?! – ordítja a Békeőr. – Nem hallotta, hogy KIFELÉ?!

- Jóvanna’ – vakkantja Valter. – Hát akkor, heló, Katie! – mondja, majd elhagyja a szobát, mielőtt a férfi golyót eresztene a fejébe.

  Ezután egy hátulról nyíló, titkos ajtón keresztül a pályaudvarra vezetnek. Idő után persze mindenkinek leesik, hogy hol is vagyunk, ezért követni kezdenek minket. Épp sikerül felugranom a szerelvényre, amikor a tömeg utolér. Hangosan üvöltöznek, néhányan integetnek, mások sírnak, vagy épp a három ujjukat mutogatják. Még egyszer, utoljára kinézek az ablakon, csak hogy soha se felejtsem el, hogy is néz ki Panem legszebb Körzete. A kedvenc részemet az állomás elhagyásával pillantom meg. Igen, végre láthatom! Gyorsan lehúzom az ablakot, és kihajtom rajta a fejem. Sokak szerint, beleértve engem is, a Hetedik Körzetet az erdő illatai és hangjai teszik varázslatossá. Most az arcomban érzem az egészet. Érzem a madarak kedves, dallamos csicsergését, a mókusok vidám, játékos ugrálását, a fák friss illatát, a tavaszi szellő lágy lengedezését… érzem a tavaszt! Mindig is ezt az évszakot szerettem a legjobban az összes közül. Ilyenkor nem sülök meg, de nem is fagyok szét, a suliban is kezdenek lenyugodni a tanárok, mindenki vidám, az embereket nem izgatja Snow zsarnoksága, és hát, igen, a legtöbben szerelmesek lesznek. Ez a csodálatosnak nevezett érzelem engem eddig elkerült, és mivel meg vannak számlálva a hátralévő napjaim, valószínűleg ez továbbra is így marad. Más esetben szomorkodnék, de most nem teszem. Tudom, hogy ebben az országban nincs túl sok értelme szerelmesnek lenni, pláne nem kamaszkorban. Na ja, a Viadal ennek is jól bekavar. Három éve a Körzet álompárját választották ki a halálos küzdelemre. Mindketten elég jól értettek a baltához, így nem csoda, hogy azzal gyilkolászták le a többieket. Az egész főváros rajongásig imádta őket, szinte mindenki őket támogatta, még itthon is biztosak voltunk benne, hogy egyikük haza fog térni. De a sors, pontosabban a Főjátékmester közbeszólt. Beomlasztott egy gátat, így vízözön zuhant a játékosokra. A Hetedik Körzet szerelmespárjának esélye sem volt a győzelemre, amit végül, nem meglepő módon a Négyes lány kapott meg.

  A Viadal puszta gondolatába beleborzongok. Egy utolsó, futó pillantást vetek az egyre távolodó lakhelyemre, majd gyorsan behúzom az ablakot, és megyek az étkezőbe. Sosem leszek szerelmes!, fogadom meg magamban.

  Az ebédlőben az idei év mentorai várnak rám Joel társaságában. A kisfiún látszik, hogy rengeteget sírt. Elgondolkozom, hogy mondok neki valami biztatót, de inkább nem teszem. A beszélgetés nem az erősségem, hazudni pedig utálok.

-Szóval te vagy Katie Hope.- morogja Blight. A szemében nincs semmi rosszindulat, mégis olyan gúnyosan ejti ki a nevemet, hogy az már nekem ciki. A kezével unottan beletúr barna, göndör hajába, ezzel láthatóvá téve a hegeket a karján.

- Igen… - motyogom. Még mindig nem bírom levenni a tekintetemet a férfi kezéről.

- Frankó! – vigyorodik el a férfi. – Gyere, Joel, beszéljük meg, hogyan ölesd meg magad fájdalommentesen! – mondja gúnyosan, majd a Körzettársam kíséretében elhagyja a helyiséget.

- Ekkora bunkót! – fakadok ki.

- Megszoksz vagy megszöksz. – von vállat Johanna unottan.

- Szóval, akkor… - próbálok beszélgetést kezdeményezni. – Te leszel a mentorom?

- Nem, tökfejkém, azért vagyok itt, mert úgy szeretek a Kapitóliumba járni! – forgatja a szemét unottan.

- Mitől lett Blight keze olyan… szóval, érted… - próbálkozom tovább. – Miért vagdossa magát?

Johanna beleiszik az asztalon lévő italba, majd rám villantja sötétbarna szemeit.

-Na ide figyelj, kisanyám! – üvölti. – Neked komolyan az a legnagyobb problémád, hogy mi történt a pasi kezével? Kit érdekel, de komolyan? Ha vagdossa magát, az ő baja, ne üsd bele az orrod mindenféle hülyeségbe! Tudod, hogy nevezik a Hivatásosok az ilyen alakokat? Első számú áldozatnak! Ha mindenbe beleszólsz, amihez egyébként rohadtul semmi közöd sincsen, előbb-utóbb azon fogod kapni magad, hogy a mezőny fele rád vadászik! – Megint beleiszik az italába, majd kissé nyugodtabb hangon folytatja. – Amúgy senki sem tudja igazán, mi történt Blight-tal. Elvileg beleőrült abba, hogy annyi embert megölt a Viadalon, de van, aki azt állítja, hogy azért kezdte el vágni magát, mert azt hitte, így enyhülni fog a fájdalma. Egyik sem tuti. Szerintem Leilácskától kapott agybajt.

- Szegény – biggyesztem le a számat.

- Ja – bólint Johanna. – De mesélj, veled mi a helyzet? Mihez értesz?

- Gyorsan futok és jól lopok.

- Az nem rossz, ki lehet vele húzni egy darabig, bár én inkább valami harcra gondoltam.

- Nem! – nevetem el magam kínosan. – Még életemben nem fogtam fegyvert a kezemben.

- Oké, akkor tegyük fel, hogy olyan sötét vagyok, mint Leila, és beveszem. Bár megjegyzem, hogy elég nagy parasztság az én taktikámat koppintani, de hát ez van, ha ennyire nincsenek önálló gondolataid, felőlem mehet! – teszi fel a kezét megadóan. Te jó ég, ez a csaj tényleg azt hiszi, hogy én értek valamihez, és csak szívatom! – Ez esetben viszont megpróbálunk a külsőddel támogatókat szerezni.

- Szó sincs róla! – most én teszem fel a kezem. – Senkinek sem fogok sztriptízelni, pláne nem a kapitóliumi ürgéknek!

A mentorom gúnyosan elvigyorodik. El tudom képzelni, mennyire élvezi, hogy szégyenlős vagyok.

-De Katie, olyan gyönyörű vagy! Hosszú, szőke a hajad, ez a Kapitóliumnak pont elég! Na! Ha normális stylist-ot fogsz ki, simán győzhetsz! – nyávog Leila hangját utánozva.

- Más variáció? – kérdezem félénken.

- Tehát nem tetszik, az üresfejű, de szép lány stílusa? – vonja fel a szemöldökét.

- Hát… szerintem jobb is lehetne! – fogalmazom meg finoman a véleményem.

- Kár, pedig annyira illene hozzád, és még csak meg sem kellene magad játszanod a kamerák előtt!

- Ennél még az is jobb lenne, ha előállnék azzal, hogy nyolc éve írtam egy szerelmes levelet Finnicknek! – morgom.

Johanna egy percre teljesen lefagy.

-Te írtál… egy szerelmes levelet… Finnicknek? – úgy teszi fel a kérdést, mintha körülbelül azt közöltem volna vele, hogy Blight az apám.

- Igen – válaszolok vonakodva.

- Figyu, ha ezt bárkinek is elmondod a Kapitóliumban, garantáltan megnyered…

- A Viadalt? – csillan fel a szemem. Mondjuk, fogalmam sincs, hogy lehetne ettől nyerni, de hát Johanna a mentorom, biztos megmagyarázza.

- A Viadal legkeservesebb halála címet! – sóhajt fel a lány.

- Mi? De miért? – csodálkozom. Na, ennyit a reményről. Pff.

- Ember, mondtam már, hogy ne üsd bele az orrod mások dolgába! – üvölt rám.

- Bocs, hogy élek! – forgatom a szemeimet.

  Johannán látszik, hogy készülne visszavágni valami frappáns beszólással, de Leila szerencsére megakadályozza ebben.

-Drágáim! Megérkeztünk! Nézzétek, itt van a csodálatos Kapitóliumba! – csiviteli boldogan.

  Joellel együtt az ablakhoz rohanok, és életemben először élőben megpillantom a fővárost. Mindenhol emberek sikongatnak őrjöngve. Úgy tesznek, mintha örülnének nekünk, de én tudom, hogy mindannyian ugyanarra a dologra várnak: huszonhárom szerencsétlen kamasz kínkeserves halálára.