Hetedik fejezet

  Sziasztok! Tegnap óriási meglepetésben volt részem, ugyanis kaptam három díjat Laurentől, Dodótól, és Johannától, amit ismételten szeretnék megköszönni nekik <3 Amikor megláttam a nevemet a kipécézett bloggerek listáján, azt hittem, káprázik a szemem, hiszen még csak hat fejezet volt fent... Na, mindegy, a lényeg, hogy köszönöm!
  És íme, itt az új fejezet! Jó olvasást!
  Puszi: Maja Taylor 

                                                                               ***

  Másnap reggel Leila és Johanna veszekedésére ébredek. Álmosan kicaplatok az étkezőbe, ahol Joel, Johanna, Blight, és Leila mellett megannyi ínycsiklandozó finomság fogad. Azonnal leülök az asztalhoz, és falatozni kezdek. Sok mindent lehet mondani a Kapitólium lakóira, de azt nem, hogy nem kényeztetik a vendégeiket mindenféle jóval. A nagy, széles asztalon ugyanis minden megtalálható, amit csak el tudok képzelni: sonkás, szalámis, és sajtos szendvicsek, tengeri herkentyűk, kaviár, krémes sütemények, pogácsák, gyümölcslevek, teák, sőt, még egy kis bor is. Kis gondolkodás után megfogok egy kifli alakú sütit, és jóízűen beleharapok. A számban megérzem az olvadt csokoládé fenséges ízét. Otthon nagyon ritkán eszünk ilyet, évente maximum kétszer, amikor a polgármesternek vagy a feleségének születésnapja van. Ezért is meglepő számomra, hogy a fővárosban minden reggel kerül ebből a finomságból az asztalra.

  -Ízlik? – mosolyog rám Leila.

- Naná! – vágom rá teli szájjal.

- Hogy is hívják ezt az izét? – kérdezi Joel.

- Croassaint – válaszol a kísérőnk, aki láthatóan élvezi, hogy ő van a középpontban.

- Tegnap este nem meséltetek túl sokat – vált témát Johanna. – Hogy megy az edzés? Miben vagytok jók?

- A kötélcsapdákban! – büszkélkedik Joel. – Bár, szerintem ezt már tudod…

- Igen, hála Katie-nek! – forgatja unottan a szemét a mentorom. – És te, Katie? Jól láttam, hogy szövetséget kötöttél Maria lányával? – fordul hozzám.

- Nem tudom, még semmi komoly – kortyolok bele a narancslémbe. – Nem igazán szeretnék szövetségeseket. Igaz, sokat segíthetnek, de akár át is verhetnek. Bár Naomi nem tűnik gonosznak, sőt kifejezetten kedves. Mondjuk a pozitív hozzáállása nekem fura.

- Azért jobb, mint Alex, nem? – kérdezi Johanna.

- Nála mindenki jobb! – borzongok meg.

  Eszembe jut, hogy a fiú tegnap beállt a Hivatásosokhoz. Csak úgy, mindenféle gúnyos megjegyzés nélkül elfogadta Tiffany ajánlatát, ami nekem nagyon nem tetszik. Nem ismerem túlzottan, de ez annyira nem rá vall! Azt hittem, ő az a tipikus magányos harcos, aki két perc alatt képes megölni öt embert, de úgy, hogy senki sem jön rá, hogy ő volt. Úgy látszik, félreismertem.

  Reggeli után átöltözök a tegnapi ruhámba, és Joellel és a mentorokkal lemegyek a Kiképző Központban. Amint megérkezünk, Johanna azonnal elküld a mérgező növényeket tanulmányozni, majd csatlakozik Haymitch-hez.

Az állomáson egy nagydarab, őszülő férfi fogad. Mivel jól értek a növényekhez, gyorsan végzek, így tovább is állok a fára mászós csoporthoz. Mivel a Hetedikből származom, és a fél életemet az erdőben töltöttem, itt sem merülnek fel problémák. A kötélcsomózást Joellel együtt vesszük át. A kisfiú iszonyatosan lelkes, annyira élvezi a feladatot, mintha csak egy játék lenne. Még az oktató is meglepődik a találékonyságán. A Körzettársam ugyanis tele van ötletekkel, hogy hova lehetne felakasztani a köteleket úgy, hogy gyakran látogatott helyen legyenek, mégse vegyék őket észre. Egy idő után azon kapom magam, hogy sokkal inkább érdekel az ő technikája, mint az oktatóé.

  Ezután a késekhez megyek. Borzongás fut végig a hátamon, ahogy a tegnapi történtekre gondolok. Kiemelek egy kést a tartályból, és megpróbálom becélozni a bábu szívét.

-Segítsek? – kérdezi mellettem valaki.

Megfordulok, és szemben találom magamat a Tizenkettes lánnyal.

-Igen, azt megköszönném! – küldök felé egy halovány mosolyt.

- Igazából a dobásban nem vagyok valami profi, de ismerem a taktikáját.

- Oké, nekem az is elég! – türelmetlenkedem.

- Az a lényeg, hogy képzelj a bábu helyébe egy embert, akit annyira gyűlölsz, hogy legszívesebben kinyírnád! Ez működik más fegyvereknél is, de szerintem a késsel a legkönnyebb!

- Köszi – mosolygok rá. Ő csak bólint, majd átmegy a köteles állomáshoz.

  Kiderül, hogy a Tizenkettes technikája kifejezetten jó. Felszabadító érzés megölni Alexet, még ha csak képzeletben is! A probléma csak az, hogy nem biztos, hogy alkalmazni tudnám a módszert az Arénában. Állítólag ott megváltozik az ember gondolkodásmódja, tehát nem valószínű, hogy működni fog.

  A késdobálást követi a lándzsavetés, a buzogányozás, és a nyilazás. Egyik sem megy kiemelkedően, ennek ellenére rettentően kifáradok a gyakorlásuk alatt. Lerogyok az asztalok mellett lévő padra. Ekkor fut be a Negyedik Körzet teljes csapata. Fura, de eddig nem is tűnt fel a hiányuk. 

-Helló! – lép hozzám Naomi mosolyogva. – Mi újság? Tudtál aludni? Én nem, szinte egész éjjel csak forgolódtam, aztán bejött anya, és…

  Naomi folytatja a sztoriját, én azonban nem figyelek rá, inkább Alexet és Finnicket fürkészem. Amint Alex a Hivatásosok felé veszi az irányt, Tiffany rögvest a nyakába ugrik, és úgy ölelgeti, mintha már legalább pelenkás koruk óta a legjobb haverok lennének. Cseverészni kezd neki valamiről, majd a mentorok felé terelgeti. Alex közben csak bólogat, és néha odavet valamit a lánynak. Magam sem értem, miért, de összeszorul a gyomrom. Miért ölelgetik egymást? Az lehet az oka, hogy Tiffany tegnap szövetséget ajánlott Alexnek? Vagy valami más?

-Alex összejött Tiffanyval? – csúszik ki a számon.

- Ugyan már! – kacag fel Naomi. – Alexnek annál sokkal jobb az ízlése, más tetszik neki, bár szerintem amilyen lökött, még ő sem tud róla. Majd összehozom őket valahogy.

- Értem – bólintok, és már előre sajnálom szegény csajt, akivel Naomi össze akarja boronálni Alexet. – És Tiffany? Neki sem tetszik a srác?

- Ő másra hajt – bök a kislány a fejével az asztalok felé.

  Végre kiderült, mi Tiffanynál ez a vonszolási mánia!Úgy tűnik, tévedtem, közte és Alex között nincs semmi. A lány ugyanis egy hangos sikoly kíséretében Finnick nyakába veti magát, folyamatosan ismételgetve, hogy mennyire örül, hogy látja.

-Ja, én is… - motyogja a fiú zavartan. – Ez meg ki a franc? – tátogja némán Alexnek.

- Tiffany – tátogja vissza Alex.

- És miért ölelget?

  Alex erre gonoszul elmosolyodik, majd szívecskét mutat a levegőbe.

-Idióta! – morran rá a mentora. Úgy tűnik, kezd elege lenni abból, hogy őrült Kiválasztottal zaklatják a szerelmükkel.

- Tessék? – néz fel Tiffany naivan.

- Nem rád értettem… - mondja Finnick.

- Ja, én is ezt mondanám! – forgatja a szemeit Alex. Naomival fülsüketítő nevetésben törünk ki. Hogy lehet valaki ekkora paraszt?!

- Oké, attól, hogy nem rád értettem, hanem Emersonra, még rád is vonatkozik – von vállat Finnick.

  Ettől még hangosabban nevetünk. Komolyan, a Negyedikben van olyan fiú, aki nem ekkora szemét?

Tiffany felvonja a szemöldökét, és gyilkos tekintettel mered Finnickre.

-Szerinted… én… - kapkodja a levegőt.

- Igen – mondja Finnick egyszerűen.

- Az nem lehet! – visít fel a lány orrhangon.

- Dehogynem – kacsint rá a fiú vigyorogva.

  Tiffany erre olyat tesz, amin még én is meglepődök. Visítozni kezd. A szó legszorosabb értelmében. Az összes Kiválasztott és mentor kigúvadt szemekkel figyeli a hisztijét, leszámítva persze Naomit és engem. Mi még mindig fuldoklunk a röhögéstől.

-Te csak ne vihorássz, Heteske! – fordul felém hirtelen az Egyes lány. – Amennyire béna és szánalmas vagy, te még odáig sem jutottál el, hogy egyáltalán megöleljen!

  Ó, szegény csaj, ha tudná!

-Hé, nyugi van! – lép közbe Finnick. – Álljatok már le! Ez nem egy verseny, hogy kinek van több esélye nálam, vagy ki jön be nekem jobban. Ne most öljétek egymást, arra ráértek az Arénában! Amúgy meg menjetek gyakorolni! Semmi szükségem még két sipítozó idiótára – fejezi be, majd visszamegy Johannához.

- Ez durva volt! – vigyorog rám Naomi.

- Mármint a csaj magánszáma? Hát, azt hiszem, lőttek a kemény Hivatásos-imidzsének!

- Nem az! – legyint a kislány. – Az, hogy Finnick így beégette mindenki előtt! Tudod, régebben nem csinált ilyet. Mindenkivel kedvesen viselkedett, még azokkal is, akiktől a hideg rázta. De pár éve nagyon megváltozott. Azt hiszem, kezd elege lenni. Már nem bírja a strapát.

- Ezt hogy érted? – ráncolom a homlokomat.

- Semmi különös, nem nagy dolog. Egyszerűen csak gutaütést kap a fővárosiaktól. Nem hagyják, hogy normális életet éljen, pedig ő arra vágyik. Egy normális, nyugodt életre, a tenger partján, életének egyetlen igaz szerelmével! – hunyja le a szemét ábrándozva.

- Van valakije? – lepődök meg.

- Persze! – Naomi ezt úgy mondja, mintha teljesen egyértelmű lenne. – Amúgy kedves lány, Finnickhez való. Képzeld, az Aratás előtt láttam őket, és halálian cukik voltak! Összebújtak, és sugdolóztak, és látszott rajtuk, hogy igazán rosszul esik neki, hogy hamarosan el kell majd válniuk. Tudod, a lány nincs olyan állapotban, hogy mentorálhasson, meg amúgy is anya jött volna velem…

  Naomi tovább csacsog, amit már kicsit unok, ezért a lándzsák felé veszem az irányt. Nagy meglepődésemre a kislány is velem tart. Nem mintha zavarna a jelenléte, de néha nyugodtan befoghatná a száját. Komolyan mondom, még sosem hallottam két percnél tovább csöndben lenni. Ráadásul állandóan vidám dolgokról beszél! Nem érti, hogy ez itt nem a játszótér, hanem az Éhezők Viadalának felkészítő-tábora?

  A nap további része így telik. Szorgalmasan gyakorlok, de még mindig rengeteget bénázok, Naomi meg itt lohol a nyakamban, és nem bírom lerázni. Tiffany időközben túlteszi magát életének legnagyobb traumáján, és ugyanolyan kegyetlen, mint korábban. Carát leszámítva a többi Hivatásos nem nézi le vagy közösíti ki a kirohanása miatt. A lány többet nem néz Finnick felé, és úgy tűnik „ha ló nincs, jó a szamár is” alapon Alexre kezd nyomulni. A fiú úgy-ahogy tűri is, de a nap végén már látszik rajta, hogy a szövetségese rendesen kiakasztotta valamivel. A mentorok továbbra sem szólnak bele a Kiválasztottak életébe, csak ülnek, és beszélgetnek. Bizonyos időközönként meglátogat minket pár Játékmester, és összeborulva kibeszélnek pár játékost, majd felszívódnak.

  A nap végére annyira kifáradok, hogy vacsora és fürdés nélkül bezuhanok az ágyamba, és rögtön bealszom.

  Az utolsó edzésnap eseménytelenül telik, leszámítva persze Naomi értelmetlen ragaszkodását. Éppen a késeknél gyakorlok, amikor a lány szomorúan felsóhajt.

-Mi a baj? – kérdezem unottan.

- Semmi, csak elgondolkoztam… - motyogja.

- Hát, oké – felelem közömbös hangon, majd a Tizenkettes lány taktikáját követve magam elé képzelem Alexet, és elhajítom a fegyvert. Természetesen most sem talál, de még csak nem is súrolja a bábu karját. Lehet, hogy a lány át akart verni, és rossz taktikát mutatott nekem?

- Akarsz a szövetségesem lenni? – kérdezi hirtelen Naomi.

- Tessék? – húzom fel a szemöldökömet.

- A fenébe, sejtettem, hogy ez lesz! – biggyeszti le a száját. – Kinéztelek magamnak már az első nap, anya támogatta is a döntésemet, de Finnick és Alex ellenezték. Valami olyasmiről papoltak, hogy nem vagy elég megbízható, vagy mit tudom én! Anya persze nagyon erősködött, mondván, hogy miért ne, ha nekem is szimpatikus vagy, meg alapjáraton szereted a kisebbeket… Na, de mindegy. Azért örülök, hogy veled lóghattam, és nem kergettelek az őrületbe!

- Figyelj, Naomi – térdelek le hozzá. – Tényleg nem akarok szövetséget kötni, de ez nem rólad szól! Senkivel sem akarok szövetkezni, még Joellel sem! Tudod, ezek a kapcsolatok előbb-utóbb felbomlanak, nem is feltétlenül azért, mert a tagok egymásra támadnak. Sajnálom, Naomi! Te is tudod, hogy az Arénából csak egy ember fog kikerülni élve! Nem kettő, nem három. Egy.

- Attól még… - próbálkozik könnyes szemmel.

- Nem. Sajnálom. – mondom határozottan.

- Oké, értem… - motyogja elhaló hangon. – Azért kösz mindent! Hát akkor, szia. – esetlenül feláll, majd lehajtott fejjel átsétál egy másik állomásra.

  Idegesen beletúrok a hajamba. Na, ezt jól elintéztem! Megpróbáltam kedves lenni Naomihoz, és aránylag normális hangnemben lekoptatni, erre ez lett a vége! Mondjuk néha annyira nem értettem a csaj viselkedését. Komolyan azt hitte, hogy attól, hogy közösen kinevettük Tiffanyt, országos cimborák lettünk? Vagy hogy az elmúlhatatlan jókedve hatással lesz rám? Esetleg hogy csak azért fogok vele szövetkezni vele, mert az anyukájának az tetszene?

-Engedsz gyakorolni, vagy még ücsörögsz pár óráig? – kérdezi a hátam mögül Alex.

- Nyugi, már itt sem vagyok! – felelem rideg hangon.

- Szuper! – vágja rá gúnyosan.  Már éppen indulnék el, amikor hirtelen megragadja a karomat, és visszahúz maga mellé.

- Hallod, Katie, mi volt ez a balhé Naomival?

- Nem mintha sok közöd lenne hozzá, de nem akartam vele szövetkezni – mondom közömbösen.

- Aha, értem. És abba belegondoltál, hogy lehet, hogy a hülyeséged miatt rosszul fog teljesíteni holnap a Játékmesterek előtt?

- Holnap pontozás? – kérdezem meglepetten.

  Alex az égre szegezi a tekintetét.

-Ne mondd, hogy még ezt se tudtad? Persze, hogy pontozás! Ember, lejárt a három edzésnap, holnap bemutatunk valamit a Játékmestereknek, aztán interjú, majd megyünk az Arénába! Basszus, hogy lehet valaki ennyire sötét? Te még soha sem néztél Viadalokat?

- De igen – motyogom kínosan.

- Akkor ostobább vagy, mint ahogy azt hittem! – vet rám egy lenéző pillantást, majd dobálni kezdi a késeket. Mondanom sem kell, mind talál. Vajon ő kit képzel a bábu helyébe?

- Ja! – fordul vissza. – És ha egy ujjal is Naomihoz érsz, ha egy haja szála is meggörbül miattad, készülj fel, Katie - suttogja vészjóslóan. – Készülj fel a halálodra!

- Ne fenyegess, Emerson! – húzom ki magam. – És nyugodj meg, eszem ágában sincs bántani a kis Naomit!

- Oké. Ajánlom is! – morogja.

  Vacsora után Johanna bejön a szobámba, mert beszélgetni akar velem.

-Szóval, Katie, mesélj, van már ötleted, mit mutatsz be holnap a Játékmestereknek? Mi ment a legjobban?

- Baltázás – vágom rá gondolkodás nélkül.

- Szuper! – vigyorodik el a mentorom.  – Abban nem is kell segítenem, úgyis profi vagy benne!

- Rendben! – bólintok. – Mi lesz az interjún?

- Pont ezen gondolkoztam! – csettint a lány. – Minden a pontszámodtól függ. Ha jól teljesítesz, és sok pontot kapsz, elővesszük az erős, magabiztos lány karakterét. Ha viszont beégsz, muszáj lesz valami mást kitalálnunk…- morfondírozik a mentorom.

- Lehetnék a kedves, aranyos lány…

- A kedves, aranyos lány, aki lekoptatta Naomit, vagy a kedves, aranyos lány, aki kis híján megölte Alexet? – vigyorog gúnyosan.

- Francba! – hunyom le a szemem fáradtan. Utálom, hogy még ezzel a hülye interjúval is problémáznak! Miért érdekli annyira a kapitóliumiakat a Kiválasztottak személyisége? Nem mindegy nekik, milyen emberek halnak meg az Arénában?

  Mellesleg ez a „kedves-aranyos” tényleg nem a legjobb ötlet. A többieket nehéz megtéveszteni, úgyis tudják, milyen vagyok, vagy legalábbis sejtik.

  Johannával még vagy két órán át gondolkozunk, de sajnos egyikünknek sem jut eszébe használható ötlet. Nem játszhatom el a zsenit, hiszen egyrészt nem vagyok az, másrészt, az jó eséllyel a Hármasoké lesz. Nem játszhatom el a gyönyörű, dögös nőt, mert csontsovány vagyok, és félek flörtölni. Nem játszhatom el a lelketlen gyilkológépet, mert félek ölni, meg amúgy sem tartozom a Hivatásosok közé.

-Mondjuk bevethetném, hogy írtam egy szerelmes levelet Finnicknek… - motyogom, de nem gondolom komolyan.

- Ha meg akarod öletni magad, hajrá! – gonoszkodik Johanna. Hát, igen, ő még hajnali két órakor is a topon van. Nem igazság!

- Lehetnék pimasz – próbálkozok tovább.

- Nem illik hozzád, túl nyuszi vagy ahhoz!

- Akkor vicces?

- Te, vicces? És mivel állnál elő? Hogy elestél a saját lábadba? – röhög ki Johanna.

- Akkor gőzöm sincs – dőlök el az ágyamon. – Leszek a Viadal első áldozata!

- Felejtsd el! – vágja rá Johanna.

- Akkor mi a fene legyek? – húzom el a számat álmosan.

  Johannán látszik, hogy erősen gondolkozik. Majdnem elalszom, mikor váratlanul megrángatja a vállamat, és megszólal.

-Te leszel a kiismerhetetlen lány, aki minden egyes kérdésre kétértelmű választ ad, senki sem tudja, mit akar valójában, és ő is csak akkor árul el többet, ha a közönség teljesíti a legnagyobb kívánságát!

- A legnagyobb kívánságát? – hunyorítok rá.

- Ha nem esett volna le, zsenikém, az a legnagyobb kívánságod, hogy élve kijuss a rohadt Arénából! – forgatja a szemét unottan.

- Leesett, de azért köszi! – vigyorgok rá erőltetetten.

- Helyes – bólint határozottan, majd elindul kifelé a szobából.

- Johanna! – kiáltok utána.

- Mi van? – néz vissza.

- Neked mi a legnagyobb kívánságod? – kérdezem.

  Ha jobban belegondolok, alig ismerem a mentoromat. Körülbelül annyit tudok róla, hogy tavaly nyert a Viadalon, de fellázadt Snow ellen, ezért megölték a családját. Ja, meg hogy idegbajt kap Leilától.

-Hogy mi a legnagyobb kívánságom? – dől neki az ajtófélfának. Gondolkozik egy kicsit, majd lemondóan megrázza rövid, barna tincseit. – Nem fontos, meg aztán úgysem tudnád teljesíteni!

- Azért megpróbálhatom! – nézek rá aranyosan.

- Amennyiben nincs nálad egy kézigránát, amivel felrobbantod Snow csicsás kis palotáját, inkább ne próbálkozz! – ordít rám a lány, majd idegesen kiviharzik a szobámból, magamra hagyva az egyre csak kavargó gondolataimmal.