Hatodik fejezet

 

  Finnick egy pillanatig mintha ledöbbenne, majd szerencsére viszonozza a csókomat. És be kell vallanom, oltárian csinálja! Nem nyálazza össze a számat, nem túl erőszakos, de nem is túl lágy… éppen jó! Azt hiszem, erre mondják, hogy tökéletes csók!

  Óvatosan átölelem a nyakát, ő pedig egyre erősebben szorítja a derekamat. Ki szeretném nyitni a szemem, de nem teszem, mert félek, hogy ő is engem néz, és egy lány azt mondta a suliban, hogy nincs annál gázabb, ha sasolod a másikat smárolás közben. Hát, nem tudom, hogy ez mennyire igaz, de a biztonság kedvéért megfogadom a tanácsot. Igazság szerint nincs túl nagy tapasztalatom fiúk terén, eddig egyetlen egyszer történt valami „komolynak” nevezhető, amikor Valter egy fogadás kedvéért megpróbált megcsókolni. Végül nem úgy alakult a dolog, ahogy eltervezte. Talán ha nem issza le magát előtte, és nem az orromat puszilja meg a szám helyett, talán még jól is elsülhetett volna a dolog.

  Finnickkel viszont teljesen más. Nem tudom, vajon neki volt-e életében olyan esete, mint Valternak, de hogy már régen túljutott azon a korszakán, az egyszer biztos! Órákig ellennék így, a szoba közepén, életem első szerelmével, hacsak Finnick nem lökne félre egy óvatlan pillanatban.

  -Ez meg mi volt? – ráncolja a homlokát zavartan. Mit akar ez jelenteni? Most komolyan azt akarja bemesélni nekem, hogy még soha sem csókolózott? Hülye leszek elhinni!

- A Hetedikben csóknak hívják – vágom rá durcásan.

- A Negyedikben meg pofátlan rajongásnak! – röhög ki.

  Ezt az égést! Hogy hihettem azt, hogy egy olyan kaliberű pasi, mint Finnick Odair bármit is akarhat egy olyan lánytól, mint én? Hogy lehetek ennyire idióta?

-Na, ne vágj már ilyen fejet! – ül vissza mellém a fiú. – Figyelj, egyáltalán nem baj, ha bejövök neked, ez természetes emberi tulajdonság. Nem haragszom, csak kicsit megleptél.

- Természetes emberi tulajdonság? – vonom fel a szemöldökömet.

- Aha! – vigyorog rám. – Végül is, valljuk be, ellenállhatatlan vagyok!

- Inkább egoista – forgatom unottan a szemeimet.

  Eszembe jut a Viadal, ahol ő nyert. Bárhogy is nézzük, nem játszott túl tisztességesen. Először is összeállt a Hivatásosokkal, egyszerre kavart az Egyes és a Kettes lánnyal, és megmondta a szövetségeseinek, hogy hol rejtőzik a Körzettársa. A lány – valami Hydra – persze nem hagyta annyiban a dolgot. Hála a mérgeknek és a köpőcsőnek, amiket a Bőségszarunál szerzett, megölte az Egyes fiút, és Finnicken is halálos sebet ejtett. Úgy tűnt, a srácnak végleg befellegzett. Még a támogatói ajándékok sem segítettek rajta, és még legalább nyolc ember életben volt. Ekkor lépett akcióba az Egyes lány: megölte a Második Körzet két Kiválasztottját, és Finnickkel együtt hajtóvadászatot indított a többiek ellen. Profi tervet kovácsoltak: a lány úgy tett, mintha haldokolna, a legtöbb Kiválasztott persze nyomban rohant hozzá segíteni, vagy megölni, ezzel persze jól belesétáltak Finnick indákból felállított csapdájába, innentől kezdve pedig végleg eldőlt a sorsuk. Ezzel a taktikával fél nap leforgása alatt már csak ketten maradtak életben, Finnick és az Egyes lány. Na, ekkor indult csak be az igazi kavarás. A csaj ugyanis kapott egy üzenetet a mentorától, és rájött, hogy Finnick soha sem szerette, végig csak kihasználta. Teljesen elborult az agya. Őrjöngött, csapkodott, visítozott, mindezt a fiú szeme láttára. Kis híján megölte egykori szerelmét, amikor lecsapott rá egy túlméretezett mutáns madár, és széttépte. Így nyerte meg Finnick a Hatvanötödik Éhezők Viadalát. A Kapitóliumban azóta az összes üresfejű liba odáig van érte. Oké, ez így durva, hogy pont én mondom, de ez az igazság. A nagy különbség köztem és a pincsik közt, hogy én mindig rájövök, hogy mit tett Finnick nyolc évvel ezelőtt, és abszolút nem voltam büszke rá. Na, nem mintha bárki is kérdezte volna a véleményemet.

  -Hahó, Föld hívja Katie-t! – integet Finnick az arcom előtt.

- Mi? Ja, bocs, kicsit elbambultam… - motyogom.

- Min gondolkoztál?

- Csak azon, hogy tényleg jobb, ha nincs köztünk semmi, mert rájöttem, hogy megbízhatatlan vagy! – hadarom egy szuszra.

- Megbízhatatlan? Miért? – kérdezi meglepetten.

- Gondolj csak a Viadalodra! – veregetem hátba.

- Ne már! – húzza el a száját. – Te még mindig azon rágódsz? Hányszor mondja még el, hogy ezer éve történt, és hogy onnantól kezdve, hogy lebuktattam Hydrát, mindent máshogy csinálnék, és hogy azóta megkomolyodtam? Miért nem tudja ezt senki felfogni?

- Te is lepattintottál, akkor meg nem mindegy, hogy én mit gondolok rólad? – kérdezem.

- Te nem érdekelsz! Csak ha a sok sötét rajongóm agyáig eljutna, talán leszállnának rólam!

- Mi az, hogy nem érdekellek? – szedem össze a maradék büszkeségemet. – És mi bajod a rajongóiddal? Oké, furák meg idegesítőek, de valahogy csak el tudsz viselni velük évente két hetet, amíg tart a Viadal, nem?

- Nem, Katie, képzeld, nem tudok! – üvölt rám Finnick enyhén hisztérikus hangon.

- Na, azt hiszem, én lépek! – ugrok fel a kanapéról. 

  Még jó, hogy feljöttem! Máskülönben soha sem tudom meg, hogy Finnick néha úgy viselkedik, mint egy idegroncs. Kirohanok a szobából, és a lift felé veszem az irányt. Finnick azonban sokkal gyorsan nálam, egy másodperc alatt már ő is a liftben van.

-Katie, kérlek, ne haragudj! Ez az egész nem neked szólt! Tudom, hogy te még nem igazán ismered Snow-t meg a Kapitóliumot, de ha kijössz az Arénából, mindent megértesz majd! Persze, ez nem mentség arra, hogy leüvöltöttelek, de…

- A te családodat is megölték? – kérdezem hirtelen. Valamiért nagyon izgat, miért gyűlöli ennyire a főváros lakóit.

- Igen – motyogja. Zöld szeme mintha átcsapna egy sötétebb árnyalatba. – Nem teljesítettem Snow kérését, így hát…

- Minden bajnokot tönkretesznek? – kérdezem halkan.

Finnick unottan vállat von. Közben leérünk a földszintre. Kinyílik az ajtó, mennék is vissza edzeni, de Finnick megakadályoz ebben.

-Lehetne egy óriási kérdésem? – néz rám kiskutyaszemekkel.

- Persze! – bólintok.

- Erről az egészről… ami kettőnk között történt… ne beszélj senkinek, még Johannának se!

- Ez természetes! – mosolygok rá. – Feltéve, ha te sem beszélsz arról, ami nálunk történt!

- Áll az alku! – nyújt kezet Finnick vigyorogva. Belecsapok, aztán azzal a boldog tudattal rohanok vissza a Kiképző Központba, hogy egyelőre megúsztam a nyilvános megaláztatást. Közben az agyamnak egy apró, idegesítő része megpróbálja kideríteni, mi baja Finnicknek, de úgy döntök, nem törődöm vele. Sokkal fontosabb dolgom is akad, mint mások összetört szívével, vagy tönkrement életével foglalkozni.

  A terembe lépve nem igazán foglalkoznak velem az emberek, amit nem sajnálok, így legalább lesz időm bepótolni az elmúlt óra mulasztásait. Minden lehetséges fegyvert kipróbálok, amiben szerencsére Johanna is segít. Függeszkedek, késeket dobálok, kardozok, tüzet gyújtok, fára mászok, baltázok, de egyikben sem vagyok kiemelkedő. Na, jó, a baltához egész jól értek, lévén, hogy a Hetedikből származom.

  Most éppen az íjaknál ácsorgok, és tétován figyelek egy kislányt, akinek tíz lövéséből kilenc a bábu fejébe megy, egy a nyakába.

-Szia! – szólítom meg. – Hogy hívnak?

- Naomi Cowell vagyok! – nyújt kezet mosolyogva. – Hát téged?

- Katie Hope-nak– mutatkozok be. – A Hetedikből származom.

- Ja, igen, téged ismerlek! – nevet fel csilingelő hangon. – Szépen padlóra küldted a Körzettársamat… Szó szerint!

Naomi száját megint elhagyja egy kedves, kisgyerekes nevetés.

-Ó… szóval te a Negyedikből jöttél? – tippelek. Más Körzettársát nagyon nem küldtem padlóra, legalábbis tudtommal.

- Igen. Elég jó hely, én imádok ott élni! A tenger, a sirályok, az emberek… minden annyira, de annyira csodálatos! Egyszer el kell menned oda! – áradozik, még mindig mosolyogva.

Ha én valaha is eljutok oda, te meghalsz - gondolom.

-Ki tanított meg nyilazni? – váltok témát.

- Az anyukám, Maria Cowell, a Hatvanadik Viadal győztese. Ismered? Azt mondta, higgyek magamban, és minden sikerülni fog! Tudod, az emberek azt hiszik, csakis a nagy és erős Hivatásosok nyerhetnek, de ez nem igaz! Bárki győzhet, aki bízik magában! Persze nem árt, ha van egy kis harctudásod, de hát arra találták ki ezt a három napot, hogy mindent elsajátítsunk, nem igaz? Szóval, visszatérve anyára, ő nyilazással nyert, és körülbelül hároméves korom óta tanítgat engem. Sőt, a minap megkaptam az íját! Az övét! Amivel nyert a Viadalon! Tök izgi, nem? – cseverészik, miközben ide-oda dobálja hosszú, barna haját.

  A következő pár órát Naomi társaságában töltöm, és ezt eléggé élvezem. A kislány ugyanis Alex Emerson szöges ellentéte. Mindenben és mindenkiben a jót látja, soha sem szomorkodik, még attól sincs elkeseredve, hogy a többiek ügyesebbnek bizonyulnak nála. Velem pedig olyan közvetlenül barátkozik, mintha pár nap múlva nem zárnának minket össze egy halálos Arénába. Kicsit fura, hogy ennyire pozitív a hozzáállása. Persze nem gond, de könyörgöm, nem tudja, hogy mi vár rá? Remélem, Maria nem úgy nevelte, mint Johnsonék Mirandát!

  Este fáradtan rogyok be az ágyamba. Inkább nem is gondolom végig, milyen eseménydúsra sikeredett ez a nap. Már majdnem lehunynám a szememet, mikor valaki ráugrik az ágyamra, és lehúzza rólam a takarót.

-Mit akarsz? – kérdezem bágyadtan.

- Hova tűntél az edzés közepén? – kérdezi Joel csillogó szemekkel.

- Csak elmentem egy kicsit sírni – kamuzom.

- És Finnick Odair miért ment utánad? – faggatózik tovább.

- Ó, utánam jött volna? – játszom a meglepettet. – Fel se tűnt. Lehet, hogy nem is engem követett, csak kiment valamiért.

- Nem futottál össze vele?

- Nem! – Egyre inkább idegesít ez a játék.

- Biztos vagy te ebben? – veszi elő a detektíves nézését.

- Igen, Joel! – mondom kissé hangosabban a kelleténél.

- Akkor mégis mivel magyarázod, hogy egyszerre jöttetek vissza, és miután a srác beszélgetett a mentoroddal, Johanna azonnal készségesen segíteni kezdett neked?

  A francba! Joel egész okos kölyök, jól összerakta a képet. Most mihez kezdjek? A titkunkat nem mondhatom el, hazudni pedig utálok!

-Talán tanácsokat adott neki, hogy hogy lehetne jobb… - vonok vállat. Ha jobban belegondolunk, ez igaz. Finnick tényleg tanácsokat adott Johannának, hogy lehetne jobb mentor. Igaz, hogy erre én kértem, de ezt nem kell Joelnek feltétlenül tudnia.

-Oké, Katie, te tudod! – teszi fel a kezét. – De ha mégis…

- Joel – nézek rá komolyan. – Nagyon aranyos vagy, hogy így aggódsz értem, de nem kell! Nagylány vagyok már, tudok magamra vigyázni! – Na, ennek ma pont az ellenkezőjét bizonyítottam be, de mindegy. – Az, hogy pár éve tetszett Finnick, nem jelent senki. Már nem jön be annyira. Azt hiszem, kicsit megviselte a győzelme, vagy nem tudom. Nem igazán értek a srácok lelkivilágához.

- Szóval neked nem elég, ha valaki úgy néz ki, mint egy görög isten? – hunyorít rám Joel vigyorogva.

- Nem tudom… most nincs időm ilyenekkel foglalkozni.

- Szóval nem tetszik senki?

- Nem… Hát neked? – mosolygok rá. Igaz, hogy nem kellene jóban lennünk, de akkor is a Körzettársam! Nem lesz abból baj, ha beszélgetek vele egy kicsit.

- Emlékszel Melanie Mannersre? – kérdezi elpirulva.

  Mosolyogva bólintok. Melanie Manners a legszebb lány a második osztályban. Hosszú, szőke haja van, és nagy, zöld szemei. A családja azon kevesek közé tartozik, aki nem éheznek, de ők, ellentétben a többi tehetősebb famíliával, gyakran osztogatják el az élelmüket. Nekik köszönhetem, hogy „csak” tizennégyszer szerepelt a nevem a gömbben. Pontosabban, hála Leila bakijának, tizenháromszor.

-Szóval Melanie tetszik… - motyogom, mire Joel kihúzza magát.

- Van valami ötleted, hogyan hódíthatnám meg? – kérdezi.

Szomorúan megrázom a fejem. Sajnos nem igazán értek a kisgyerekek szerelmi életéhez. Igazság szerint néha még a sajátomat sem tudom kordában tartani.

-Vannak szövetségeseid? – vált témát hirtelen.

- Ma, az edzésen egész jóba lettem egy Naomi nevű lánnyal, de nem hiszem, hogy szövetséget kötünk  – morfondírozom. – A Tizenkettes lány így, kívülről jó arcnak tűnik, bár kicsit furcsa volt az a kirohanása. A Hivatásosok úgysem fogadnának be, na, nem mintha olyan nagy kedvem lenne velük lógni. Alexről már ne is beszéljünk! Akkora paraszt az a srác, hogy arra már nincsenek szavak! De ne beszéljünk róla, ideges leszek tőle! Veled mi a helyzet?

- Úgy döntöttem, nem kötök szövetséget senkivel, inkább egyedül maradok. Tudod, nem akarom, hogy álmomban leszúrjanak. Viszont kifigyeltem a többieket, szinte mindenkiről tudok valami szaftosat! – kacsint.

- Akarom én ezt hallani? – húzom el a számat. Nem rajongok túlzottan a gúnyos, poénból terjesztett pletykákért.

- Hidd el, amit én tudok, annak hasznát fogod venni az Arénában! – mosolyodik el, majd mély levegőt vesz, és mesélni kezd:

- Nos, az Elsőből jött Tiffany és Pablo. A csaj totál el van szállva magától, állandóan azzal dicsekszik, hogy már vagy a fél családja nyert a Viadalon, így értelemszerűen ő lesz a következő bajnok. Sajnos mindez nem csak pofázás, Tiffany rohadt jó a lándzsákkal. Hú, ha te azt láttad volna! Egy lándzsával eltalál három bábut! A Körzettársa is jó, bár annyira nem kiemelkedően, sokszor hibázik. Ez persze nem azt jelenti, hogy veszélytelen, de ha odakeveredsz a Hivatásos bandához, lehetőség szerint vele ölesd meg magad! A Második Körzet… az nagyon durva! Cara és Marcus kész pszichopaták! Úgy vetik magukat a bábukra, mintha emberek lennének, és szétdarabolják őket! Állítólag azért ilyenek, mert pár éve egy bányabalesetben mindkettőjük szülei meghaltak, bár én ebben nem vagyok olyan biztos. Szerintem szimplán csak kettyósok! Viszont elég kellemetlen lehet, ha egyikőjük elkap… Mielőtt megölnének, megkínoznak, de úgy, hogy konkrétan könyörögsz, hogy végezzenek veled, aztán vagy elvágják a torkodat, vagy hagyják, hogy elvérezz!

  Joelen látszik, hogy muszáj kibeszélnie magából ezeket a dolgokat. Igaz, eleinte érdekeltek az infók, de most már egyre kevésbé vagyok benne biztos, hogy tudni szeretném ezeket a titkokat. Pláne a Carára vonatkozóakkal vagyok így. Ezek szerint Enobaria nem blöffölt, a csaj tényleg megkínozna, ha összefutnánk az Arénában. Minél közelebb kerülök a Viadalhoz, annál jobban rettegek tőle. Ez vajon normális? Vajon Johanna, Finnick, meg a többi győztes is így volt ezzel annak idején? Vagy pont, hogy nem? Ezért győztek?

  Joel tovább sorolja a Kiválasztottak erősségeit, én pedig már majdnem elalszom. Sajnos a Körzettársam ezt nem hagyja. Erősen meghúzza a hajamat, majd kiabálni kezd.

-Katie, figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezi sértődötten.

- Persze, persze, annál a gyereknél tartottunk, tudod, aki megkínozza a többieket… - motyogom álmosan.

- Oké, nem vagyok hülye, értem én, hogy aludni akarsz! Hagylak is, de előtte hallgass meg egy utolsó sztorit!

- Oké, egy sztori talán még belefér! – adom be a derekamat.

- Hát, az úgy történt, – kezd bele Joel lelkesen. - hogy a Tizenkettes lány felmászott egy oszlopra, és onnan kémlelte ki az embereket. Közben magánál tartott egy kést, ne kérdezd, miért, gőzöm sincs róla. Talán így akarta megvédeni magát. De mindegy, ez nem fontos! Szóval, alatta meg ott gyakorolt Alex. A srác elrontott valamit, és felmérgesedett, persze nem kapott dührohamot, inkább csak magában fortyogott. A csaj meg leugrott, és elkezdte szívatni! Sőt, konkrétan rászállt, és üvöltözött vele! Annyira nem figyeltem, nem akartam belefolyni, meg amúgy is távol voltam, de annyit megértettem belőle, hogy a csaj szerint, ha Alex így folytatja, soha a büdös életben nem lesznek szövetségesei.

- Egyetértek vele! – bólintok.

- De figyelj, most jön a legdurvább rész! – teszi fel a kezét Joel. – Tiffany, tudod, az Egyeske, odament hozzájuk, lenézően megrúgta a Tizenkettest, aztán átölelte Alex vállát, és nyálas, búgó hangon megszólalt: Nem lesznek, már vannak! Alex értette a célzást, meg szerintem élvezte is Tiffany figyelmét, és…

- És? Mi történt?

- Alex igent mondott.

- Ezt hogy érted? – ráncolom a homlokomat. – Mire mondott igent?

  Joel feláll az ágyon, és ugrálni kezd, remélvén, hogy így talán kicsit gyorsabban megértem, mit akar mondani.

-Alex beállt a Hivatásosokhoz! – kiáltja, nekem azonnal pedig elhomályosul a tekintetem.  Joel szerencsére abbahagyja a sztorizást, és elmegy aludni.

  Én pedig csak ülök az ágyamon, és megpróbálom feldolgozni, amit hallottam. Alex, mint Hivatásos. Végül is, nem nehéz elképzelni, illik rá a szerep. Hiszen annyira beképzelt, bunkó, és még a késekhez is ért. És utál engem. Tiszta szívéből gyűlöl. Igaz, hogy ő kezdte az egészet, ő volt először bunkó, de én fordultam először a tettlegesség felé. Én próbáltam meg megölni őt, nem fordítva! Ennek pedig nyilván lesz megrovása az Arénában. Alex a négy Hivatásossal. Ezek meg fognak ölni! Sorsot fognak húzni, hogy ki vágja el a torkomat, vagy ki kínozzon meg. Nekem végem – ezzel a gondolattal hunyom le a szememet, és egész éjszaka a lehetséges meggyilkolásomon gondolkozom, egészen addig, amíg el nem szenderedem.