Első fejezet

Egyetlenegy mondat kavarog a fejemben. Egy mondat, ami talán holnap elhangzik Leila Berry szájából. Egy mondat, ami örökre megváltoztathatja az életemet. Hogy miért? Mert ha a Körzetünk kísérője kiejti a száján eme rettegett mondatot, szinte biztos, hogy meghalok. Nem is kell, hogy mondat legyen, elég egy név is. Az én nevem.

  A régi órám fülsiketítő zaja ráz fel a rémálmomból. Általában utálom a hangját, de most hálás vagyok érte. Fáradtan megdörzsölöm a szemem, majd az éjjeli szekrényemen heverő naptárra nézek. Kétségtelen, ma lesz. A Körzetünket minden évben végigjárja egy kapitóliumi postás, és ilyen béna, színes naptárakat osztogat. Gondosan bejelöltek benne minden fontos eseményt: az Aratás napját, a Viadal kezdetét, néhány népszerűbb bajnok születésnapját, és természetesen a napot, amikor Snow elnök hatalomra jutott. Ha jól tudom, a fővárosban mindegyik eseményt külön megünneplik. Meghívják az egész várost az elnöki palotában, és hajnalig dorbézolnak. Mondjuk, ők mikor nem? Pff.

  Kikászálódok az ágyból, és felveszem anya régi, zöld ruháját. Ezt viselte, amikor apa megkérte a kezét. A szüleim sajnos már rég nem élnek. A negyedik életévemet töltöttem, amikor meghaltak egy vonatbalesetben. Erről a balesetről manapság már senki sem beszél a Körzetben. Teljesen tabutéma lett, amióta kiderült, hogy az első győztesünk, Betty Cooper miatt történt az egész. A nő akkoriban szervezett egy merényletet a mi drága, imádott kis elnökünk ellen, erre valahogy rájöttek a Békeőrök, és felgyújtották a szerelvényt, amit persze egyetlen utas sem élt túl.

Azóta gyűlölöm az elnököt.

  A lábamra felhúzom az egyetlen cipőmet, amit apától örököltem. Negyvenkettes, miközben az én lábam harmincnyolcas. Fantasztikus, de komolyan. Remélhetőleg nem fogok elesni benne.

  Itthon mindenki ismer. Na, nem mintha olyan népszerű lennék, hanem a folyamatos bénázásaim miatt. A legjobb példa erre a tizedik szülinapon, amire talán a lehető legszebb ajándékot kaptam a sorstól. Finnick Odairt személyesen. A fiú abban az évben nyert a Viadalon. Az egész közönséget elbűvölte a bravúros szigonydobásaival, a vicces beszólásaival, és persze az összetéveszthetetlen, már-már túlontúl isteni szépségével. Teljesen belezúgtam, így hát írtam is neki egy szerelmes levelet, amit oda is adtam neki a Győzelmi Körúton, a beszéde után.

-Köszi, ez igazán kedves!- vigyorgott rám kissé zavartan, én meg a nyakába ugrottam, mint valami idióta. Azt hittem, ez most azt jelenti, hogy ő is szeret engem. A Békeőröknek kellett lerángatniuk a fiúról, mindezt az egész Körzet szeme láttára. Kicsit ciki volt. Kicsit.

-Szia, Katie!- köszön rám Miranda Johnson, a szomszédom. - Hallod, úgy félek! Ugye nem fognak kiválasztani minket?

-Ugyan már, tizenkét éves vagy, egyszer szerepel a neved, biztos, hogy nem téged húznak ki! – nyugtatom.

- És Valtert meg téged sem, ugye?

- Nem! – sóhajtok.

  Valter Miranda tizennyolc éves bátyja. Most szerepel utoljára a neve a gömbben. Jó eséllyel megúszta. A Hetedikben van egy híres mondás, amit Blight Waterfall mondott az első mentoráltjának. „Ha tizenöt vagy, és még nem választottak ki, akkor már nem is fognak!” Ez lényegében a Körzetünk szerencsétlen sorsára utal. Míg az Elsőből vagy a Másodikból mindig idősebbeket választanak, tőlünk állandóan fiatalok mennek a Viadalra. Egyesek úgy tartják, ez valami sötét átok, mások szerint ezt Snow rendezte így, hogy megbosszulja Betty Cooper merényletét. Szerintem mindkettő elmélet ostobaság. Egyszerűen csak arról van szó, hogy a kísérőnknek rossz a keze.

  A Johnson-családdal a Fő térre megyek. Mindig itt tartják az Aratást, pedig nem is itt van a Törvényszék épülete. Tavaly óta van ez így. Egy évvel ezelőtt ugyanis a lány Kiválasztott, amikor kiment a színpadra, egy paradicsomot dobott a Kapitólium zászlójára. A polgármester fél, hogy újra megismétlődik az incidens, és a Kapitólium bosszút áll a Körzeten, de szerintem ennek semmi értelme. Más nem olyan elvetemült, hogy paradicsommal dobálja a Kapitólium zászlóját. Erre csak Johanna Mason képes.

  A „regisztrációs pultnál”, ami alatt egy kicsi, csicsás asztalt értek, egy középkorú, szétsminkelt nő vár ránk. Megszúrja az ujjamat, majd megkérdezi a nevemet.

-Katie Hope – mondom.

- Hope?! – csodálkozik.

- Miért, nem tetszik? – vakkantok rá. Amióta az eszemet tudom, az emberek rá vannak szállva a nevemre. Oké, reményt jelent, de akkor mi van? Miért olyan nagy ügy ez?

Épp megtalálom a helyemet a tizenhét éves lányok között, Leila Berry azon nyomban feltipeg a színpadra a tíz centis, magassarkú cipőjében, és rögtön visítozni kezd.

-Jó napot, kedveseim! Mint tudjátok, ma kerül sor az Aratásra, ahol megtudjuk, hogy ki az a két bátor ifjú, akik képviselni fogják a Hetedik Körzetet a Hetvenharmadik Éhezők Viadalán! De előbb tekintsétek meg ezt a fantasztikus kisfilmet, amit az elnök úr kifejezetten nektek készített! Ígérem, tetszeni fog!

  Erre nem vennék mérget, gondolom. Már megint végig kell szenvednem ezt a szörnyűséget! Egyszerűen utálom Leilát! Iszonyatosan megköszönném neki, ha nem köntörfalazna, hanem belevágna a dolgok közepébe, és végre elmondaná, hogy kik fognak idén meghalni az Arénában!

Miközben magamban fortyogok, a film véget ér. Feszültség járja át az egész teret. Mindenki a másikat fürkészi. Egy kérdés motoszkál az emberek fejében: Ki lesz az? Képtelenek vagyunk másra gondolni. Tudom, hogy elég nagy az esélye annak, hogy rám essen a választás. Elvileg csak hatszor szerepelne a nevem, de nyolcszor feliratkoztam tesszeráért, mert már tényleg nem bírtam az éhezést. Tizennégy cetli. Ha Leila valamelyiket kihúzza, esküszöm, elrohanok. Nem érdekel, ha elkapnak, és szégyenszemre a pódiumra vonszolnak. Én nem fogok az Arénába menni! Nem fogok azért gyilkolni, mert ezeknek az ostoba libáknak az jó! Miért nem néznek valami régi filmet, amiben azért folyik a vér rendesen? Az nem túl eredeti, vagy mi?!

-Mint mindig – sipítja Leila. – Hölgyeké az elsőbbség!

A lányok gömbje felé nyúl. Gyors, határozott mozdulattal megragad egy papírt, majd felolvassa a lány nevét.

-Miranda Johnson!

  Az ereimben megfagy a vér. Egy pillanatra úgy érzem, mindjárt elájulok. Hát mégis létezik az a rohadt átok? Miért pont ő? Miért pont neki kell meghalnia? Ez annyira, de annyira nem érvényes!

-Hé! – hallom meg Valter hangját. – Ez így nem ér! Egy név kiesett a gömbből! Annak a lánynak még csak esélye sem volt a kiválasztásra!

A kamerák a földön lévő papírfecnit kezdik mutatni. Leila nagy érdeklődéssel hajol le érte.

-Nahát, milyen érdekes! Most mit csináljunk? – vakargatja a fejét. – Á, megvan! – csettint hirtelen. – Nézzük meg, hogy ki ez a másik, és majd a lányok eldöntik, hogy ki menjen!

- Mi van?! – üvölt fel Johanna Mason. Most szólal meg először az Aratás alatt. – Normális vagy? Komolyan képes lennél ilyen nagy döntést adni a kezükbe? Fel tudod fogni egyáltalán azzal a csökött agyaddal, hogy mi van? Át tudod érezni a sorsukat? NEM! Nem értesz te semmit! Mik a problémáid? Az új, csilivili cipőcskéd feltörte a lábacskádat? A kozmetikusod túlszedte a szemöldöködet? Kiment a kedvenc ruhád a divatból? A futár szalámis pizzát hozott ki a sonkás helyett? Vagy mi? Meghalt a Kiválasztott, akit támogattál? Mire gondoltál? Hogy jaj, szegény gyerek! Dehogy! – a lány gúnyosan felnyerít. – Inkább arra, hogy basszus, mennyi pénzt kidobtam már erre a szerencsétlenre! Így igaz, nemde? – fordul felvont szemöldökkel a kísérő felé.

- De, így van… - vallja be Leila. Úgy beszél, mintha ez az egész természetes lenne. Mintha nem is értené, miről magyaráz Johanna.

- Na, látod! – válaszol a lány. – Egy érzéketlen, ronda, szétplasztikázott, sötét lotyó vagy! Legszívesebben kinyírnálak, persze csak Snow után!

- Öhm, rendben van, Johanna… - motyogja Leila megszeppenve. – Most viszont nézzük, ki a másik lány!

A nő izgatottan kinyitja a cetlit. Pár másodpercig csak bámul a papírra.

-Na hát, milyen furcsa neveket képesek adni az emberek a gyereküknek! – motyogja. – A másik lány tehát Katie Hope! – kiáltja Leila, gondosan ügyelve arra, hogy az utolsó szót úgy ejtse ki, mint valami fertőző betegség nevét.

  A lábam automatikusan remegni kezd. Ne! Ez nem lehet igaz! Érzem, ahogy a tömeg engem kezd bámulni, sőt a kamera is rám szegeződik. A reakciómat lesik. Kíváncsiak, hogy most vajon mit teszek? Az emberek nem hülyék. Ismernek, tisztában vannak vele, hogy rettegek a Viadaloktól, és inkább meghalnék, sem minthogy az Arénába menjek.

  De itt van Miranda. A szomszédom. Egy egyszerű, szegény családból származó, tizenkét éves kislány. Mindenki imádja a Körzetben. A kedvességének és a vidámságának köszönhetően nincs olyan ember, aki ne szeretné. A legjobban a családja imádja: a szülei, a beteg nagymamája, és Valter. Az éhezést és az Aratást leszámítva olyan az élete, akár egy királylánynak.

De most mégis kiválasztották. A halálba akarják küldeni. Sikerülhetne is nekik, ha…

…ha nem lennék itt én. Miranda nagyon jól járt ezzel a lehetőséggel. Hiszen én annyira különbözök tőle.

  Igaz, soha sem voltam, és szerintem már nem is leszek egy Hivatásos harcos, de legalább jól tudok lopni, és a futásban is jeleskedem. Tizenhét múltam, ami nem rossz, ha arról van szó, hogy ki ismeri fel előbb a mérgező növényeket. Ha jobban belegondolok, egészen tűrhetőek az esélyeim. Pontosabban, jobbak mint ennek a kislánynak.

-Katie! – suttogja Miranda. – Majd megyek én. Engem húztak ki, nem téged. Feleslegesen halnál meg miattam! Én, azt hiszem… megnyerném, de igazán!

Kérlelően néz rám a nagy, barna szemeivel. Látom rajta, hogy ő tényleg bízik magában. Elhiszi, hogy nyerhet, de én tudom, hogy nem. Könyörgöm, tizenkét éves, ezer százalék, hogy meg fog halni! Eddig tizennégy éves volt a legfiatalabb győztes, de őt Finnick Odair-nek hívják, és konkrétan az összes szövetségesét kihasználta a győzelemért, arról már nem is beszélve, hogy a fél Kapitólium belezúgott!

  Miranda más. Képtelenség, hogy győzzön. Meg fog halni… ha hagyom!

Én is félek az Arénától, pont annyira, mint ő. Talán még jobban is. Eszembe jut, hogy a szülei még soha sem vitték ki a Fő térre, hogy megnézze a Viadalt. Összeszorul a szívem. Te jó ég, ez a lány azt sem tudja, hogy mi várna rá ott! Fogalma sincs a Hivatásosok kegyetlenségéről, a vérengző mutánsokról, a gyilkos természeti katasztrófákról, a Játékmesterek gonosz elveiről… nem tudja, mire vállalkozik!

-Nos, kedveseim, sikerült dönteni? – kérdezi Leila magas, sipítozó hangon.

- Igen – válaszolok kifejezéstelen arccal. – Én megyek a Viadalra!

  Büszkén hátravetem a hajamat, és mielőtt Miranda bármit is tehetne, elindulok a színpad felé.